Vissza a tartalomjegyzékhez


Az utolsó esély a békés megegyezésre?

Majdnem pontosan 50 évvel azután, hogy a mandátumi státust jelképező brit lobogót levonták Jeruzsálemben, az Európai Unió soros elnökségi tisztét betöltő Nagy-Britannia újra a közel-keleti rendezés egyik fontos szereplőjévé válhat.

Hírösszefoglaló

Külügyminisztere izraeli előkészítő látogatásának súlyos kudarcát Tony Blair briliánsan köszörülte ki: meghívására május 4-én Jasszer Arafat és Benjamin Netanjahu Londonban tesz kísérletet a több mint egy éve megrekedt közel-keleti békefolyamat felújítására.
Sem Bill Clinton elnök, sem különmegbízottja, Dennis Ross, sem pedig Madeleine Albright külügyminiszter asszony nem tudott áttörést elérni az oslói egyezmény végrehajtásában az utóbbi hónapokban. Nagy-Britannia ugyanakkor nyíltan szeretne szerepet vállalni a közvetítésben, mondván, hogy az USA túl közel áll Izraelhez ahhoz, hogy nyomást tudjon rá gyakorolni, amikor az vonakodik a megállapodás pontjainak betartásában. Az Egyesült Államok vezető szerepét továbbra is hangsúlyozó Blair azonban azt sem rejti véka alá, hogy a békefolyamatot Nagy-Britannia EU-elnökként az egyik legfontosabb külpolitikai kérdésnek tartja. A Palesztin Hatóság területén az elmúlt öt évben 1,8 milliárd dollárnyi befektetéseit az unió most politikai tőkére szeretné váltani, talán ezért is követel helyet a közel-keleti békediplomácia asztalánál az USA mellett.
A londoni értekezletet megelőző kölcsönös bizalmatlanságot jól érzékelteti, hogy a tervek szerint a közvetítő szerepet betöltő Albright először külön-külön tárgyal Netanjahuval és Arafattal, és csak ezután döntik el, hogy mindhárman egy asztalhoz ülnek-e. Albright New Yorkban kijelentette, hogy tetteket fog követelni Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnöktől és Jasszer Arafattól, a Palesztin Hatóság elnökétől, tekintettel arra, hogy csupán egy év van már hátra az átmeneti palesztin önkormányzat mandátumából, amely 1999. május 4-én lejár: „Mondandóm egyenes lesz. Többé nem elég tárgyalni, vagy jövendő tárgyalásokról tárgyalni” - szögezte le Albright.
A békefolyamat következő lépése az lenne, hogy Izrael kivonja csapatait a ciszjordániai térség egy részéről. Az USA azt javasolja, hogy Izrael a vitatott területek 13 százalékát vonja ki katonai ellenőrzése alól, ezzel szemben a Netanjahu-kabinet a terület kilenc százalékát lenne hajlandó feladni. A kérdést uraló látszólagos számháború mögött alapvető biztonságpolitikai és stratégiai érdekek feszülnek egymásnak. Izrael az említett kilenc százalékban a katonapolitikailag még tartható biztonsági határ felső küszöbét látja, míg a tizenhárom százalék a Washington Post egyik elemzője szerint egy politikailag kialakított alku-számjegy. (A Palesztin Hatóságnak már most korlátozott uralma van a terület mintegy 27 százaléka fölött.) A csapatkivonások leállítását Izrael azzal magyarázza, hogy Arafat nem tesz eleget az oslói egyezményben foglalt, határozott terrorizmusellenes fellépés követelményének, valamint a PFSZ alapokmányából még mindig nem törölték az Izrael totális megsemmisítésére vonatkozó passzust.
Palesztin részről a törvényhozó tanács elnöke hangsúlyozta, hogy a május 4-én esedékes londoni találkozók jelentik „az utolsó esélyt a békés megegyezésre”. Ahmed Korei utalt a konfrontáció kiújulásának lehetőségére is, kijelentve: „Izrael dönthet a megszállás mellett, mi pedig választhatjuk az ellenállást ezzel a megszállással szemben.” Még a washingtoni külügyminisztérium szóvivője is kicsit végzetszerűen fogalmazott, amikor kijelentette: „A londoni találkozó meg fogja mutatni, van-e lehetőség az áttörésre.”