Ahmanidezsád úr, Irán frissen megválasztott elnöke 2005. augusztusi beszédében kijelentette, hogy az Iszlám Köztársaság nyilvános terében érvényes öltözködési szabályok nem tartoznak prioritásai közé. Habár tartotta a szavát, 2006 márciusában a nyugati lapok azokról az iszlám viseletre vonatkozó új keletű, szigorú rendelkezésekrÅ‘l és Teherán utcáin való foganatosításukról tudósítottak, melyeket a médiabeszámolók szerint az elnök érvényesített. A többközpontú politikai erÅ‘k Iránjában az új megszorítási kampányt valójában a belügyminiszter kezdeményezte, és ezt az elnök nyomban ellensúlyozta is az ilyenfajta akciókkal való felhagyást s az iráni politika elsÅ‘dleges kérdéseire való összpontosítást szorgalmazva.

Amit a nyugati média nem ismer, vagy megismerni nincs is ideje, az annak a valóságnak az összetettsége, melynek tárgyilagos bemutatásával dicsekszik. Ezzel szemben az, amit sikeresen elér, egy teljes világ, a Közép-Kelet monolitikus képzetének kialakítása néhány fÅ‘bb sztereotípia mentén, amelyek az iszlám fundamentalizmus tégelyében olvadnak egymásba. Jelen esetben ez a fajta médialogika két kép egymásra tevÅ‘dését eredményezte: az iszlám öltözködési kód szigorodásáét (mely a képzeletben a nÅ‘ feletti uralmat fedi) annak az új elnöknek a képével, aki lármás nyilatkozataival kezdettÅ‘l fogva vitatott személyiségnek bizonyult, és akit annak félelme nélkül lehetett démonizálni, hogy túl nagyot tévedjen az ember. Ha Irán nukleáris hatalom rangjára emelkedési szándékát egyesek bírálják, mások számára pedig vitathatatlan (vagyis olyan politikai vita tárgya, melynek pólusait nem könnyű betájolni), és Ahmanidezsád Izraelt illetÅ‘ nyilatkozatai kérdésesek (sokféleképpen értelmezték is Å‘ket elhangzásuk óta számtalanszor), legalábbis a nÅ‘ státusához a nyugati olvasó számára nem fér kétség: egyenlÅ‘nek kell lennie a férfival. Ugyanakkor és ugyanezen közönség számára a fátyol a politikává tett patriarchális uralom tárgyi kifejezÅ‘dése. Jóllehet senki sem törekszik megtudni, hogy milyen is az élet Iránban vagy általában a Közép-Keleten, eleve köztudott, hogy ott a nÅ‘k sötét árnyakként, nyomtalanul szelik át a nyilvános teret. Ez a kép, melyet a média pusztán azért forgalmaz, mert „piacos”, politikai érvként használható, és használják is a lehetÅ‘ legkalandosabb katonai cselekmények igazolására. A térség különbözÅ‘, arab vagy másmilyen (a kollektív tudat még ennek kapcsán is zavarban van) országai közötti viseletbeli különbségekrÅ‘l persze kevés szó esik. Még kevesebbet tudunk a muszlim divatról és utóbbi évekbeli alakulásáról, politikai jelentéseirÅ‘l. Hogyan alakult ki ez a helyzet? Miért váltak a nÅ‘k vagy „a muszlim nÅ‘” olyan általánossággá, mely által egy teljes nemzet démonizálható?

A fátylas nÅ‘ képzete klisé, meglehetÅ‘sen nehezen leépíthetÅ‘ sztereotípia, épp azért, mert sokkal könnyebb ilyenként használni, és így is tett szert egyetemes érvényre. Bármely kultúra alapjánál olyan kategóriarendszerek állnak, melyek által a környezÅ‘ világra hatni tud, és abba különbségeket képes bevezetni. Ez olyan általános világképpé szervezÅ‘dik, amelyet idÅ‘nként megkérdÅ‘jeleznek, és a nagy események vagy a fokozatos fejlÅ‘dés módosítanak. A nyugati kultúra azonban tudományos értéket tulajdonít a sztereotípiáknak, mert a tudomány maga taxonómiákra és általánosításokra épül, amiket tudományosan nyilván bizonyítottak. A bizonyításnak ez a fajtája, mely azon a hiten alapul, hogy a külsÅ‘, látható jelek a tárgyak és jelenségek állandó lényegének kifejezÅ‘dései, a „lényeg-vírus” szimptómája, mely a felvilágosodás etikájából ered, s ebbÅ‘l késÅ‘bben, a 19. században kristályosodott ki. Ez a lényeg és forma közti összefüggés, melyet karikatúraszerűen a lombrozianizmus fejez ki, manapság pedig konkrét alkalmazást nyer a rendÅ‘ri és felügyeleti gyakorlatban, sok mindent megmagyaráz abból az észlelés–következtetés-rövidzárlatból, melyben az európaiak minden jel szerint szenvednek, és amely sok esetben mindmáig gyanús politikai döntésekhez vezetett. (Utalok itt a fátyol bizonyos típusú nyilvános terekben való betiltására Franciaországban, amit az iráni kényszer tükörfordítottjának tekinthetünk.) A politika nyilván nem minden esetben követi ezt a fajta gondolatmenetet: Franciaország egyedüli példa rá Európában. Társadalmi és politikai feltételek, illetve a kulturális minták történelmi hagyományai magyarázzák, hogy miért tiltották be a fátylat csak Franciaországban. Nagyrészt a bevándorlók „asszimilálásának” azon elvérÅ‘l van szó, melyet a Francia Köztársaságban követnek, és amely azon az eszmén alapul, hogy a teljes elfogadáshoz a bevándorlóknak teljesen hasonulniuk kell egy statikusan definiált francia kultúrához. Bár ez a kultúra haszonélvezÅ‘je az Å‘t benépesítÅ‘ bevándorlók hozzájárulásának – e tekintetben nem képez kivételt a koloniális és a nem csak koloniális múlttal bíró összes nemzetállamra érvényes szabály alól –, az állami politika szintjén Franciaország „valódi francia” kultúrát támogat, melyben a világiság központi helyet foglal el. Jóllehet ez az érv önmagában elégséges volna ahhoz, hogy a fátylat a köztársaság nyilvános terében ne engedélyezzék, megtámogatják azzal az állítással, hogy a nÅ‘ alárendelt státusának jele a muszlim kultúrában, ami a jelen kontextusban elfogadhatatlan. A fátylat közvetve családi, vallásos, illetve kulturális kényszernek tekintik, mely elnyomja a felvilágosodás hite szerint szabadnak született egyént. Franciaország univerzalista elhivatottsága, mely a gyarmatosítást mint „civilizatorikus folyamatot” megszülte, tetten érhetÅ‘ a fátyol kérdésének ilyenfajta megközelítésében is.

Más a helyzet Nagy-Britanniában, valamint a multikulturális hagyományú országokban, Hollandia lévén a legmeggyÅ‘zÅ‘bb példa. Az Egyesült Királyságot a gyarmatosítási folyamatban az illetÅ‘ területeken alkalmazott „önkormányzatiság” (self-rule) elve vezérelte. Az effajta megközelítés politikai következményei mellett, amelyek végül a központi gyarmatosító hatalom megdöntésében és az elfoglalt területek éppen a gyarmatosítók által magukkal hozott elvek szerinti egyesülésében nyilvánultak meg (gondolok itt elsÅ‘sorban az indiai szubkontinensre), egyenes út vezetett el egy kulturális identitásukat megÅ‘rizni képes egyének halmazaként megképzÅ‘dÅ‘ társadalom eszméjéhez. Hozzájárult persze ehhez a politikai filozófia Hume-tól Locke-ig és Adam Smithig húzódó liberális hagyománya. Hollandia egészen különös, de Nagy-Britannia esetéhez hasonló eredményekre vezetÅ‘ gyarmatosító megközelítést érvényesített. A szigorúan kereskedelmi alapú, minden faji ideológia nélküli holland gyarmatosító kalandot a gyarmatosítók és gyarmatosítottak közötti keveredés kimondott bátorítása jellemezte, mely által elÅ‘bbieket (a férfiakat) arra ösztönözték, hogy indonéziai nÅ‘kkel házasodjanak. Jóllehet a taktika a gyarmatosító integrálását is célozhatta, hatása egy sajátos, laza és szinte nemtörÅ‘döm multikulturalizmus kialakulása volt – tegyük hozzá, legalábbis a közelmúltig.

Számomra jogos kérdésnek tűnik, hogy vajon a fátyol tekinthetÅ‘-e vagy sem a muszlim patriarchális társadalom nÅ‘ feletti uralma örökös jelképének. A nehezen elfogadható, ideológiai okokból nehezen emészthetÅ‘ válasz: kortól és kontextustól függ. ElÅ‘ször is egyetlen kultúra semmiféle tárgya sem Å‘rzi meg egységes jelentését, ezt a lehetÅ‘séget meghatározásánál fogva ugyanis éppen a dinamikus kulturális rendszer zárja ki. A fátyol történeti fejlÅ‘dése bonyolult, országonként eltérÅ‘, és itt nem áll módunkban részletesen kifejteni. Ami megjegyzendÅ‘: a múlt század második felében a fátyol a kor mozgalmaival és politikai eszméivel párhuzamban álló fejlÅ‘dést mutatott. Az ötvenes-hatvanas években az iszlám mozgalom – mint bármely más politikai reformer mozgalom akkoriban – a politikai hatalomként való megképzÅ‘dés logikája szerint alakult, illetve aszerint, hogy iszlám kormányt hozhasson létre a muszlim hagyományokkal bíró államokban. A körülmények bonyolult összjátéka folytán ez csak Iránban valósult meg. Az 1979-es évi forradalom sokféle politikai erÅ‘ összefogásának eredménye volt a sah diktatúrájának megszüntetésére. Az így keletkezett hatalmi űrt a vallásos közösség használta ki, amely már a 16–17. századokban fontos szerepet játszott Perzsiában, a mostani Irán területén. Létrehozta az Iszlám Köztársaságot, ez azonban nem feltétlenül jelentett gyÅ‘zelmet számos iszlám mozgalom számára, különösen mert a síita tan köré szervezÅ‘dött. Az effajta, ha úgy tetszik, klasszikus politikai harc éveiben a nÅ‘ szerepét járulékosnak tekintették. Ezzel egy idÅ‘ben felnÅ‘tt a birodalmak bukása utáni európai muszlim bevándorlók második generációja, és egyes muszlim nÅ‘k Franciaországban, de más országokban is lemondtak a fátyolról az integráció kedvéért.

A nyolcvanas évektÅ‘l és különösen a berlini fal leomlása után – ami jelképes értékű volt ama nagy ideológiák halálára nézve, melyek logikájához a politikai iszlám is felzárkózott – világviszonylatban egy újfajta politika érezteti egyre inkább a jelenlétét, az etnikai vagy kulturális identitásé, mely az egyéni jogok politikájával keveredik. Amint világossá vált, hogy az állampolitikához való hozzáférés nem olyan egyszerű, és hogy az addigi politikai iszlámnak csupán vesztenivalója volt azon csoportok miatt, melyek a (nem konvencionális értelemben vett, terrorista) fegyveres harcot a hatalom megszerzése egyedüli módozatának tekintették, az identitáspolitika nagyszerű kiskaput tudott nyújtani, és azok számára is hatékony cselekvési lehetÅ‘séget volt képes biztosítani, akik muszlim identitásúnak vallották magukat. Így ezen identitás és a véleménynyilvánítási szabadság nevében a magukat iszlámnak valló új politikai mozgalmak bevezetik a nyilvános térbe az iszlám kultúrára jellemzÅ‘ megkülönböztetÅ‘ jegyeket, esetünkben a fátylat mint az öngyilkos merénylÅ‘k pokolgépei-nél sokkal hatékonyabb fegyvert. Ám ahogy az eszközök nem azonosak, nyilván különböznek a célok is. A muszlim identitási mozgalmak többsége a politikai színtér legitim szereplÅ‘jeként való elismerését követeli, amit éppen az identitáspolitika tesz lehetÅ‘vé. Igen körültekintÅ‘en kell különbséget tennünk a militáns iszlám terrorista hálózati mozgalmai és az identitáspolitikai mozgalmak, valamint a nemzetileg legitimált iszlám politikai pártok közt.

Azt a fátylat, amit Európában a második generációs muszlim bevándorlók levetettek, akárcsak az Egyiptomhoz hasonlóan muszlim többségű, kvázi szekuláris politikai rezsimekben élÅ‘, dolgozó városi nÅ‘k, a lányaik újra felveszik – esetenként szüleik akarata ellenére –, különösen olyan államokban, mint Franciaország, ahol valós akadályozója lehet viselÅ‘je életútjának. A fátyolnak ez az új nemzedék általi újraelfogadása identitáskövetelés a fátyol stigmatizáló jegybÅ‘l (aminek az ötvenes-hatvanas és hetvenes években számított a dekolonizálás és az iszlám terrorizmus születésének feltételei közepette) presztízsjelzÅ‘vé alakítása gondolatának jegyében. A fátyol e nÅ‘k aktív jelenlétét legitimálja az identitáspolitika színpadán. Ez történt például Törökországban, Egyiptomban vagy azokban a jelentÅ‘s muszlim lakosságú európai országokban, ahol a fiatal muszlimok számos csoportos kezdeményezése egy új típusú politikai iszlámot hozott létre. Ilyen összefüggésben a fátyol viselése ama fiatal nÅ‘knél, akik hordják, politikai és egyéni akaratot fejez ki, mely egyáltalán nem ellenkezik a szabad egyéni döntés eszméjével, hanem ellenkezÅ‘leg, új dimenziót kölcsönöz számára. Egyes fiatal muszlim nÅ‘k éppen a véleménynyilvánítási szabadság egyetemessége nevében döntenek úgy, hogy fátylat hordjanak egy olyan életvezetési ideológia elleni tiltakozásuk jeleként, amelyet károsnak vagy értéktelennek éreznek. A nyugati médiadiskurzus a jelenségnek pontosan ezt a vonatkozását fedi el tudatlanságból vagy csak az inkoherenciától való félelmében: ha elismerné, az uralom és erÅ‘szak tézisét sokkal nehezebben tudná tartani. A militáns muszlim nÅ‘k esetében ugyanis szabadságuk gyakorlása, hogy fátylat hordanak. Emellett persze a nyilvános térben a látszás és látszatok által önmagát kifejezÅ‘ modern egyén korolláriuma, a divat is megjelent a maga sajátosan muszlim formájában. A muzulmán divat ipara máris néhány millió euróra rúg, és Párizstól Kairón át Isztambulig mindenütt rendeznek divatbemutatókat. Másrészt Iránban például, ahol a fátyol viselése állami rendelet, levetése vagy alternatív viselete, mely igazi divatokat hoz létre, nyilván a tiltakozás kifejezÅ‘je. A legérdekesebb talán éppen, hogy ugyanaz a társadalmi, gazdasági és nemzedéki profil, mely a szekularizált vagy kvázi szekuláris nyilvános terű országokban az iszlám fátyol viselése mellett dönt, megegyezik azzal, mely Iránban legalábbis részben megtalálja a módját, hogy levesse azt. Ami lényeges, az a szóban forgó tárgy képessége arra, hogy akár a szekularizmus, akár a nyilvános tér vallásos szervezÅ‘dése elleni politikai tiltakozást jelképezze vagy jelölje. Az a mód, ahogyan adott esetben viselik vagy nem viselik, személyes döntést jelöl és nem a priori patriarchális kényszert, amint az európai közönség által megszokott felszínes elemzések hitetnék el velünk.

Az európai országokban a nyilvános tér újraszervezÅ‘dött, hogy igazodjék ezekhez a kifejezési formákhoz, vagy elutasítsa (Franciaország példája) azokat. E formák, túl azon, amit a médiadiskurzus hirdet, a liberális ideológia és a 20. századvégi identitáspolitika metszéspontjában jelennek meg. Különböznek is mindezek az iszlám terrorizmustól mind ideológiájukat, mind pedig megnyilvánulási formájukat tekintve. Valószínű, hogy amíg egy, a jelen írásban javasolt elemzési szempont nem válik széles körben elfogadottá, azon folyóiratok címlapján és cikkillusztrációin, amelyek muszlim szereplÅ‘jű robbanékony térségeket és helyzeteket mutatnak be, továbbra is egy-egy oly módon fátyolozott nÅ‘i alakot láthatunk, ahogyan az rendszerint nem is jellemzÅ‘ már az illetÅ‘ térségre. Egészen más természetű politikai nézeteltérések és konfliktusok beállításával úgy élnek vissza, mintha ezek az egyéni jogok maradéktalan megvalósulásának valamely liberális tere és egy olyan tér közötti összeütközés eredményei volnának, ahol az egyéneket általában véve és különösen a nÅ‘ket mindennapos kényszereknek teszik ki. A világ mostani összetettsége azonban rácáfol az efféle képzetekre, melyek könnyen emészthetÅ‘k ugyan, hiszen a szánkba rágják, mégsem biztosítják többé a szükséges táplálékot a kortárs globális kontextusban való túléléshez.