Június 2004
Amerika és a többiek

Vallasek Júlia

Az idegen csend

J. M. Coetzee: A semmi szívében

„Fekete özvegy vagyok, aki azt gyászolja, hogy sosem vették hasznát. Egész életemben hagytak feküdni, elfeledve, porosan, akár egy elnyűtt cipőt, vagy ha használtak is, eszközként használtak, hogy rendet teremtsek a házban, a cselédek regimentjében. Pedig én egészen másnak látom magam, aki fojtott fénnyel csillanok meg valahol a belső sötétben: lényem a kiürült tér hüvelye, méhe, védelmezője. Nem úgy mozgok a világban, ahogy a késpenge hasítja a szelet, vagy mindent látó toronyként, mint az apám, inkább folytonossági hiányként, egy testszövettel körülburkolt lyukként: lent két keszeg láb csüng lazán, két csontos kar csapkod az oldalakon, nagy fej bólogat odafent. Üresség vagyok, amely sírva vágyik betelni.” Ilyen félig emberi, félig rovarszerű lénynek látja önmagát J. M Coetzee A semmi szívében című regényének elbeszélő-hősnője, a gyarmati kisasszony, aki a világ minden körétől távol eső dél-afrikai farmon éli magányba keseredett, öntörvényű életét.

A 2003-ban Nobel-díjjal kitüntetett írót eddig elsősorban A barbárokra várva című regényének 1987-es fordítása alapján ismerhették a magyar olvasók. A Kavafisz-vers átirataként olvasható regény uraktól, katonáktól, szolgáktól, kínzóktól és megkínzottaktól nyüzsgő világ, A semmi szívében farmja zárt tér: apa, lánya, cselédeik egyre szűkülő világa, az egyikben a Történelem és a közelebbről meg nem határozott Birodalom embertelen törvényei uralkodnak, a másikban nincs vonatkozási alap, a törvények és szabályok fokozatosan felbomlanak. A két világ mégis sokban emlékeztet egymásra, mindkettő Bodor Ádám Sinistra körzetéhez hasonló peremvidék, hanyatló, vegetáló létforma, vadon. „Barbár világ” – mondanám, ha a barbár szónak ebben a kontextusban nem volna különleges, a bőrszín által is megjelölt, úr–szolga viszonyt, kulturális alá– és fölérendeltséget sugalló és így a fenti viszonyrendszereket elemezni, felbontani próbáló Coetzee-szövegeket teljesen félreértelmező jelentése. A barbár szó itt elsősorban egyfajta világból való kivetettséget jelenthet, száműzetést a világ tényeit megfogalmazni képes nyelvből, egy olyan „utolsó világba”, amelyhez ezúttal nem áll rendelkezésünkre kulcsként a görög–latin mitológia.

A semmi szívében egyetlen szereplő, a farmbeli élet monotóniájába belekövesedett vénlány mindig újrainduló monológja. A hősnő életének egyes jeleneteit, gondolatait, fantáziáit, álmait és félelmeit számozott bekezdések rögzítik, mintha újra és újra megpróbálna elmondani valamit, mintha végig a kimondás lehetetlenségével küzdene. A monológszilánkokból nem lesz összefüggő történet, egyes jelenetek több változatban fordulnak elő, valóság és képzelet között átjárható a határ, mindkettőhöz egyaránt járulhat tárgyilagosan pontos leírás vagy hallucináció.

Az élet a farmon gépies pontossággal zajló színpadi játék, a szabályozott rituáléknak köszönhetően minden átlátható, mégis teljes a klausztrofóbia, a kimutatott érzelmek helyét az elfojtott vágyak veszik át. „Ebben a sorscsapások által nagybetűssé formált Házban éltem egész életemben, ebben a mérföldnyi drótokkal övezett, kövekből és napfényből épült színházban, az egymásból nyíló szobák forgószínpadán nőttem fenyegető árnyként a szolgák fölé: egy sötét atya komor vénkislánya. Minden napnyugtakor farkasszemet néztünk a birkasült, a burgonya, a sütőtök, a kelletlen kezek által készített, egyhangú étel felett. Talán beszélgettünk közben? Nem, nem beszélhettünk, csak néma csendben méregettük egymást, átrágtuk magunkat a vacsoraidőn, szemünk, az ő fekete szeme és az én örökölt fekete szemem üres tekintettel pásztázta végig a látómezőt.”

A farm életének látszólagos nyugalma akkor borul fel, amikor egyik cselédjük a földbirtokos engedélyével feleséget hoz magának, és az apa maga mellé veszi ágyasként a gyermekasszonyt. Ez a tette olyan hübrisz, amely után a katasztrófa (amelyet a hősnő már az idegen lány megjelenésekor érzékelt) a görög sorstragédiák kérlelhetetlenségével bekövetkezik: az apagyilkosság, majd a rejtőzködés, a szolgáknak való kiszolgáltatottság, a teljessé váló magány, a magára maradó hősnő végső megtébolyodása.

A semmi szívében című regényben sok a csend, de nem azért, mert a farm rendjében összezárt néhány szereplőnek kevés mondanivalója van egymás számára, hanem azért, mert túl sok a kimondhatatlan, a megfogalmazhatatlan, és mert nincs nyelv, amelyen ezeket meg lehetne fogalmazni. A hősnő belső monológja nem törheti meg a csendet, hiába ismeri fel a tiszta emberi kommunikációra alkalmas nyelv hiányát, nem állnak rendelkezésére a szavak. Ezek hiányát először a női lét velejárójaként ismeri fel, mindentől elzárt világa, csak gazdasszonyként, vagyis eszközként érvényesülő női mivolta saját nyelvet feltételez, szobája zárt ajtója mögött megteremtett női szavakat. „A szavaim ezért nem olyan szavak, amilyeneket a férfiak használnak a férfiak társaságában. Egyedül a szobámban, ha magam mögött tudom a kötelességem, és a lámpa kitartó fényénél végre felvehetem a saját ritmusom, átmászhatok olyan szavak sziklatömbjein, amelyeket sosem hallottam mások szájából. Megteremtem magam azokban a szavakban, amelyek megteremtenek engem, akit mások sosem tekintenek magukkal egyenlőnek. Amíg szabadon lehetek az, ami, semmi sem lehetetlen.”

Aztán apjának megölése, a szolgáknak való fokozatos kiszolgáltatódása idején, amikor cselédjeiben a másik embert keresi, de csak félelemmel vegyes megvetéssel találkozik, rádöbben, hogy minden próbálkozása hiábavaló, hiszen a nyelv, amit beszél, a fekete szolgához szóló fehér urak nyelve, a parancsolás és az engedelmeskedés nyelve, nem pedig a kommunikációé. Az alá és fölérendeltségi viszonyban a szavak korrumpálódtak, végleg megromlottak, a testi viszony (az apa viszonya az ágyasként maga mellé vett lánnyal, a hősnő megaláztatásokkal teljes viszonya a szolgával) kudarcra ítélt próbálkozás arra, hogy az alávetett másikból „kifacsarja egy szabad lény szavait”. A korán árván maradt hősnőnek nincs anyanyelve (a vágyainak, énjének megfogalmazására használt „női nyelv” magáncélú, nem alkalmas a kommunikációra), csak apanyelve van, egy velejéig bűnös nyelv, amelyen csak parancsolni tud a szolgáknak, beszélni velük már nem. „Beleszülettem a fölérendeltség, a távolságtartás nyelvébe, mondhatni ez az apanyelvem. Nem mondom, hogy a szívem is ezen a nyelven kívánna szólni, egyszerűen csak nincs másunk. Elhiszem, hogy a szerelmesek önálló nyelvet beszélnek, bár nem tudom elképzelni, hogyan. Nem maradt a társalgásra olyan szavam, amelynek értékében még bízhatnék.” A szolgák szótára igencsak korlátozott, minden utasításra csak „igennel” válaszolhatnak, hát megszületik a csend, az idegen csendje, amit nem lehet feloldani sem szavakkal, sem tettekkel.

Az elbeszélő minden próbálkozása a cselédekkel való emberi kommunikációra kudarcba fullad, hiába dolgozik velük egy sorban, hiába veszi őket maga mellé a házba, hiába lesz szolgájának megalázott szeretője, hiába vágyódik emberi melegségre. A szolgáknak mindvégig neve van, Hendrik, Kis Anna, Öreg Anna, Jakob, ahogy név szerint említik a régi, hűséges juhászkutyát is. Az uraknak nincs neve, szomszéd, apa, anya, kisasszony, csak így esik szó róluk, a hősnő neve is csak valahol a kétszázadik oldal táján jelenik meg először és utoljára, amikor gyöngéd kérleléssel megpróbálja rávenni a cselédlányt, hogy ne „Kisasszonynak”, hanem a nevén, „Magdának” szólítsa őt. Természetesen ez a próbálkozása is kudarcot vall, hiszen a néven nevezéssel megfeledkeznének a feloldhatatlan ellentétről, és egyenlőnek ismernék el őt. Magda kisasszony hiába próbál kilépni az úr–szolga viszony megmérgezett levegőjéből, önmaga csak a végső magányban, a tébolyban lehet. A cselédei által magára hagyott, elvadult birtokán bolyongó asszony hallucinációiban spanyol nyelvű üzeneteket hall, ezeken keresztül próbálja megmagyarázni életét, ezek óvják a végső elállatiasodástól, hiszen tiszta pillanataiban felismeri, hogy: „Nem a beszéd teszi az embert, hanem a másik beszéde.”

A semmi szívében hősnője sorsának rabja, nem ismeri a világot, szerelemről, természetről egyaránt szótárakból tanult, sem tudása, sem tapasztalata, sem pedig szavai nincsenek ahhoz, hogy le tudja írni a világot, a másik embert, önmagát. Csupán a könyörtelen szigor marad, amivel önsajnálat nélkül, helyenként hátborzongató kegyetlenséggel írja le saját életét, lehetséges életútjait. Magda kisasszony az Iszony Kárász Nellijének, a Kő hull apadó kútba Szendy Ilkájának rokona, csak talán még náluk is magányosabb, kiszolgáltatottabb életet él. Nemcsak a gyilkosság motívuma köti össze őket, hanem mindaz, ami ezeket az Antigoné-szigorú nőket a gyilkossághoz vezeti: a tragikus magány, a megalkudni nem tudó természet, a pontos önkritika. Szendy Ilka köveket hord, hogy elrejtse egy gyilkosság nyomát, Magda kisasszony kövekből üzeneteket rak ki, hogy felhívja a figyelmet önmagára. Maga is arra vágyik, hogy üzenet, közvetítő anyag legyen: „se úr, se szolga, se szülő, se gyermek, csak híd közöttük, hogy végre összebékítsem a bennem rejlő ellentmondásokat!”

Hogy sikerül-e neki? A teljes izoláltság, a tébolyban megteremtődő végső magány szolgál valamelyes megnyugvással, mert hiszen a csend itt már nem idegen, hanem a sajátja, csend, amit nem kell többé megtörnie szavaknak. Magda kisasszony úgy érzi, ha nem találta is meg a beszéd, az emberi kommunikáció nyelvét, a végső, teljes kiüresedésben mégis sikerült saját szavaival megfogalmazni az életét.

 

*Art Nouveau Kiadó, Pécs, é.n. [2004.] Ford.: Babits Péter.