Június 2004
Amerika és a többiek

Nagy Károly

Magyarok Amerikában

Válaszok Molnár Miklós kérdéseire

Molnár Miklós: A Határon Túli Magyarok Hivatalának jelentése szerint a „2000. évi népszámlálás adatai szerint az Amerikai Egyesült Államokban 1 398 724 személy vallotta magát magyar származásúnak (ez a szám az 1980. évi népszámláláskor 1 776 902 volt). Ebből 1990-ben 147 902 fő, 9,35 százalék (1980-ban még 180 000 fő, a megkérdezettek 10,12 százaléka) állította azt, hogy otthonában magyarul beszél. Különböző becslések alapján jelenleg mintegy 730 ezer főre tehető azoknak a száma, akikről elmondható, hogy a nyelvismerettől függetlenül is, több-kevesebb következetességgel őrzik magyar önazonosságukat.”

Óhatatlanul adódik a kérdés, hogy ez a közel másfél millió amerikai állampolgár mennyiben tekinthető magyarnak, valamint, hogy ha ez a csökkenő tendencia folytatódik, fennáll-e a veszély, hogy hosszú távon beolvad a magyarság az amerikai nemzetbe.

Nagy Károly: Az, hogy az Egyesült Államokban – vagy bárhol a világon – valaki mennyiben tekinthető magyarnak, vagyis, hogy ki a magyar, az így válaszolható meg:  magyar az, aki magát magyarnak tartja és aki a magyarságát vállalja.  Tudat és akarat, identitás és szolidaritás – korunkban egyre elismertebb jog és egyre inkább felismert felelősség.  A nemzeti – etnikai, történelmi, kulturális, nyelvi, közösségi – önazonosság megőrzése mint emberi jog még nem mindenütt kodifikált, ezért e jog törvényes, intézményesített érvényesítése és védelme sok helyen még csak kívánalom vagy követelés, de nem valóság. Másutt már közeledik ahhoz, hogy az élet természetes részévé váljon.

Az Egyesült Államok például  egyre kevésbé érvényesíti „az olvasztótégely” metaforával kifejezett korábbi asszimilációelvárásait, azt, hogy amerikaivá válva vesse el, felejtse el mindenki az eredeti kultúráját. Egyre inkább a „mozaik” metafora használatos az amerikai társadalom jellemzésére. Az amerikai kultúrát úgy tehetik magukévá egyre többen, hogy közben megtartják, tovább művelik etnikai örökségüket.  A megtartott kulturális elemek sajátosságának megőrzése nemcsak megengedett, hanem fontos, sőt elengedhetetlen, mert nélküle nem egész a „gestalt”, nem is lehet teljes értékű kép a mozaik.  Amerikai állami iskolák ezreiben folyik többnyelvű oktatás, a multikulturalizmus mind a hivatalos, mind a mindennapi élet egyre elfogadottabb része.

Ennek ellenére az amerikai sziget- és szórványmagyarság létszáma évről évre csökken. Újabb kivándorlóhullámok szerencsére nem gyarapítják. Az elöregedés, kihalás, a vegyes házasságok, a szórványosodás, a beolvadás máris fogyasztani, gyengíteni kezdte például a nyugati magyar nyelv és kultúra műhelyei számát, hatásosságát. Intézményeit, szervezeteit, egyházait, egyesületeit, fórumait fenntartó nemzedékek jelentős részének élettartama már csak évtizedekben számlálható. A külföldön született nemzedékek magyar nyelv- és kultúra-ismerete ugyanakkor egyre ritkábban és egyre kevésbé anyanyelvi szintű. Magyar nyelv és kultúra tudása, ismerete nélkül viszont kevésbé esélyes, hiteles és értékes a nyugati magyarok jelentős része által jelenleg még színvonalasan és hatásosan művelt magyarságképviselet, magyar érdekképviselet – jobb, ha a szószóló ismeri is a képviselt szót. 

M. M.: Még egy gondolat az amerikai magyarok azonosságtudatával kapcsolatban. Véleményed és tapasztalatod szerint melyek azok a fő manifesztálódási formák, amelyekben a magyar identitás kifejeződik?

N.K.: Tapasztalatom szerint az amerikai magyarok a magyarságukat nagyrészben ugyanolyan módokon igyekeznek megtartani, megőrizni, mint a Kárpát-medence Magyarország határain kívül élő magyar közösségei és mint egyéb országok kisebbségi magyarjai.

A legdöntőbb szerepe ebben kétségkívül a családnak van.  A magyar identitás, a magyarsággal való szolidaritás átadása, erre a módszerek kialakítása, tartósítása, a feltételek, lehetőségek biztosítása – megannyi családfüggő adottság.

Iskolai magyarnyelv-oktatás, magyar írás, olvasás, beszéd, irodalom, történelem, népdal, népművészet tanítás Amerikában jelenleg 17 város 20 hétvégi magyar iskolájában folyik.

Magyar istentiszteleteket 56 város 58 református templomában, misét 20 város 23 római és görög katolikus templomában hallgatnak vasárnaponként.

13 városban 22 magyar cserkészcsapat működik, ahol a gyermekek és fiatalok a foglalkozások, kirándulások, táborozások alkalmai során magyar nyelvet és kultúrát, történelmet, népszokásokat, irodalmat, népdalokat is tanulnak.

Mintegy százra becsülhető azoknak a magyar szervezeteknek a száma országszerte, amelyek a magyar kultúra megtartásán is munkálkodnak, március 15-én és október 23-án ünnepélyeket rendeznek, előadásokat, néptáncprogramokat, hangversenyeket, konferenciákat szerveznek.

E hagyományos nemzeti önazonosság-megtartó intézmények és programok mellett van két olyan sajátos jelenség is, amely főleg a Nyugaton élő – így az amerikai – magyarság történetében alakulhatott ki az elmúlt negyven év folyamán a társadalmi nyitottság, a politikai szabadság, demokrácia és jogrend adottságai révén. Ezekről a későbbiekben szólok. 

M. M.: Míg a múlt század elején emigráció gazdasági okokból vándoroltak ki, addig az 1945 utáni magyarok nagy többsége politikai emigráns volt. Kitüntetett helye van ezek között az 56-osoknak. A forradalom eseményeinek következtében az Egyesült Államok 1956 novemberétől 1958 júniusának végéig 38 045 magyar menekültet fogadott be. Helytállónak tartod-e azt a véleményt, hogy mind a mai napig az ’56-osok a magyar önazonosság-tudat megtartóinak legaktívabb rétege?

N.K.: Igen, az 56-osok ma a legaktívabb réteg, de nem elszigetelten lett azzá.  Hiszen, ha az előző válaszom adatait átgondoljuk, akkor azt is tudatosítjuk, hogy a jelenlegi templomokat, iskolákat, „magyar házakat”, a most is működő cserkészcsapatok és szervezetek nagy részét nem az 56-os magyar forradalom után építették, alapították, hívták életre. Mi, 56-osok összefogtunk az előző kivándorló magyar csoportokkal, és együtt működtettük tovább az általuk alapított intézményeket, majd később gyakran együtt hoztuk létre az új iskolákat, szervezeteket, programokat.

Az 1960-ban alapított Magyar Öregdiák Szövetségünk tagsága például – amely szervezet a Rutgers Egyetemen nemcsak 56-osokat, hanem a negyvenes években emigráltakat is magába foglalt – az 1946 óta külföldön élő Szalay Lajosnak is rendezett kiállítást, és az 1929 óta Amerikában kutató és tanító Wigner Jenőnek, meg az 1949 óta Amerikában élő Kovács Imrének is szervezett Tanúk – korukról címmel szóbeli történelem (oral history) előadásokat. 

M. M.: Ismét a Határon Túli Magyarok Hivatalának jelentéséből szeretnék
idézni:

„A rendszerváltozást követően az emigráns minősítés, valamint az azzal együtt járó jogi helyzet megszűnt, s mind az emigráció, mind pedig az új magyar kormányzat túlzott várakozással tekintett a kapcsolatok alakulása elé. A túlzott elvárások a továbbiakban újabb vitákhoz vezettek (pl. a hazai közéletben való részvétel, a választójog, a szomszédos országokkal kötött alapszerződések kérdése, állampolgársági, kártérítési ügyek stb.).”

A jelentés ezen része jó példa azokra a kommunikációs nehézségekre, amelyek az amerikai magyarság elvárásai és a magyarországi hozzáállás között fennállnak. Véleményed szerint mik okozzák ezt a kommunikációs szakadékot, és közelíthetőek-e az érdekek a jövőben? 

N. K.: A kérdés lényegét érintő témában a következő reményteljes eseményről fontos tudósítani.

A Magyar Tudományos Akadémia 2003. május 6-i közgyűlésén Vizi E. Szilveszter elnök bejelentette, hogy tanácsadó testületet  kért fel a magyar tudományosság nyugati támogatása fejlesztésére.  A közgyűlés szavazatával hagyta jóvá a Nyugati Magyar Tudományos Tanács elnöki megalakítását.

Az ajánlások, javaslatok, tervek kidolgozására felkért testület tagjai az MTA nyugati tiszteleti és külső, illetve köztestületi tagjai, valamint a magyar tudományosság iránt elkötelezett nyugati magyar szakemberek.

Az eddigi tervek szerint az MTA elnöke a következő témákban várja a Nyugati Magyar Tudományos Tanácstól javaslatok kidolgozását: 

1. A nyugati magyarság demográfiai felmérése, adatbázis létesítése. Hány magyar él és hány magyar szervezetet, egyházat, iskolát, egyesületet, intézményt, klubot, házat, kiadót, média-fórumot stb. tart fenn a Kárpát-medencén kívül Európában, Észak- és Dél-Amerikában, Ázsiában, Ausztráliában és Afrikában.

2. A Kárpát-medence kisebbségi magyar közösségei tudományos és oktatási intézményeinek, programjainak és terveinek támogatása.

3. A magyar tudományosság szinten tartásának támogatása, külföldi erősítése.

4. A magyar nyelv és kultúra Kárpát-medencei és nyugati magyar szórványokban való megtartásának, oktatásának, művelésének támogatása.

5. A nyugati országokban lévő magyar hagyatékoknak, archívumoknak intézményesített elérhetővé tétele a magyar tudományosság számára.

6. Egy magyarországi egyetemi oktató- és kutatóintézet, katedra, program létrejöttének, fenntartásának támogatása, amely a nyugati magyarság történeti, demográfiai, szerveződési, szociológiai, oktatási, pszichológiai, gazdasági, multikulturális és külképviseleti  jelenségeit tanulmányozza és tanítja.

Ilyen és ehhez hasonló konzultatív testületek jó működése révén remélhetőleg elindul az a kommunikációs folyamat, amelynek eredményeként tartós és kölcsönösen hasznos és segítőképes együttműködés alakulhat ki az anyaország és a nyugati magyar nemzetrész között. 

M. M.: Az amerikai–magyar kapcsolatok soha nem voltak még ilyen intenzívek. Ennek köszönhetően Magyarország is sokkal ismertebbé vált az amerikaiak körében. Ahogy Simonyi András, Magyarország washingtoni nagykövete egy rádióinterjúban megfogalmazta: „Eddig úgy volt, hogy a magyarokról minden amerikai tudott, de Magyarországról kevésbé. Most viszont Magyarország is sokkal ismertebb az amerikaiak körében.” Hogyan látod az amerikai magyarok szerepét Magyarország ismertebbé tételében?

N.K.: E kérdésre válaszolva hadd térjek most vissza egy korábbi válaszomra, és hadd egészítsem ki arról, hogy hogyan élik meg az amerikai magyarok a magyarságukat a nyelv- és kultúramegtartáson túl is.

Eltérően ugyanis a század eleji „kitántorgottak” szerencsét próbáló százezreitől, és napjaink kis létszámú gazdasági vagy karrier-kivándorlóitól, a nyugati magyar szigetek és szórványok jelenleg legaktívabb csoportjainak jelentős része az utóbbi évtizedekben küldetéssé igyekezett képesíteni helyzetét, a magyarság önként vállalt külképviseletévé fejlesztette származtató és befogadó népeihez való viszonyát.  A politkai, gazdasági, tudományos, kulturális, egyházi, társadalmi élet területein szerzett pozícióját, szavát, befolyását, lehetőségeit rendszeresen és eredményesen használja az összmagyarság legfontosabb sorskérdései ismertetésére, tudatosítására, támogattatására.

Az összmagyarságnak így tehát jól felfogott önérdeke is e külképviselet-készség és -képesség, e jelentős nyugati magyar erőforrás együttműködő gondozása.

A magyar kultúra külföldi kultúráknak való közvetítése is részévé vált az ott élő két kultúrájú, két nyelvű magyarok számos küldetéstudatos tagja számára.  Néhány jelentős példa:

Dedinszky Erika válogatásában és fordításában Pilinszky János harminchét verse jelent meg Hollandiában, Sulyok Vince válogatásában és részben fordításában Csoóri Sándor és Kányádi Sándor harminc-harminc versét adta ki egy norvégiai kiadó, Czigány Lóránt a teljes magyar irodalom történetét adta ki angolul Oxfordban, Makkai Ádám hét évszázad magyar verseiből adott ki angol nyelvű, sokszáz oldalas műfordítás-antológiát két kötetben, Király Béla Trianonról és az  1956-os magyar forradalomról, Éltető Lajos és Ludányi András Erdélyről, Deák István Kossuthról, Held József Hunyadi Jánosról, e sorok írója Bibó István legfontosabb tanulmányai angol fordításából adott ki jelentős történettudományi munkákat amerikai egyetemi kiadóknál. Thinsz Géza Svédországban, Gömöri György és Szirtes György Angliában, Nagy Pál és Papp Tibor Franciaországban, Baránszky László, Basa Molnár Enikő, Bátki János, Brogyányi Jenő, Györgyey Klára, Hargitai Péter, Horváth Elemér, Kolumbán Miklós, Molnár Irma, Ozsváth Zsuzsanna, Sanders Iván, Sohár Pál Amerikában adtak közre jelentős költői, műfordítói alkotásokat, a Nobel-díjas Kertész Imre három könyvét az 1956 óta Svédországban élő magyar Rosenberg Ervin fordította svédre – hogy csak az utóbbi évek legkiemelkedőbb teljesítményeiből emlékeztessünk néhányra, mert a teljes számbavétel hosszú lenne. 

M. M.:  Hogyan látod az amerikai magyarság mint virtuális közösség jövőjét, valamint miképp lehetne javítani a kommunikációt az anyaország és a diaszpóra között?

N.K.: Önmagát, értékeit és az összmagyarság számára létfontosságú, önként vállalt közvetítő szerepét megőrzendő, többek közt három feladatnak néz elébe a nyugati országok magyarsága az új század elején.

Késleltetni igyekszik a demográfiai fogyatkozás jelenségeit, arra törekszik, hogy a lehetőségek végső határáig fenntartsa külföldi magyarságmegtartása kereteit és programjait.

Fejleszteni, gyarapítani törekszik olyan nemzetközi magyar struktúrákat, programokat, mint amilyenek pl. a jelenleg működő Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia, a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinata, az MTA elnöke Nyugati Magyar Tudományos Tanácsa, a Balassi Bálint Intézet, a Magyar Professzorok Világtanácsa stb., és ezek mintájára egyéb területeken is együttműködést szolgáló folyamatok, szerkezetek intézményesítését szorgalmazza.

Hozzáfogott, hogy feltárja és kidolgozza a külföldi nem magyar nyelvű és kultúrájú magyarságszolgálat lehetőségeit, módozatait, területeit, fórumait.

E törekvések sikere nem csak tőle, hanem immár a Kárpát-medence magyarsága segítségétől, jelentős mértékben Magyarország támogatásától is függhet.

 

 

*A válaszok néhány részlete a Tiszatáj 2000. júniusi és a Hitel 2003. augusztusi számában jelent meg.