1983. szeptember 15-én, a rádió 11 órai adásában közölte: meghalt Szervátiusz Jenő, a kiváló erdélyi szobrászművész. Miután röviden ismertette élete néhány mozzanatát, és jellemezte művészetét, hozzátette még: élete utolsó éveit Magyarországon töltötte.

Életútja bemutatását és művészete méltatását elvégzik az illetékesek. Kívülük mégis sokaknak van róla mondanivalójuk. Magamnak is. Noha nem tartoztam baráti köréhez, de néhány műterem- és kiállítás-látogatáson túl a véletlen és közös ismerősök révén emberközelbe kerültünk egymással. Ami most kezembe adta a tollat, az az, hogy erdélyi honfitársai közül egyike voltam azoknak, akik élete utolsó szakaszában, sőt élete végső napjaiban találkoztak vele.

Az év augusztus 5-én történt. Ismerősöm feleségemmel együtt felvitt Szervátiuszék budapesti, a Hármashatár-hegyen levő lakására. Amint közeledtünk, feltűnt nekem egy magasan fekvő manzárd-tetős, emeletes épület, ami a kolozsvári Szervátiusz-házhoz hasonlított. Felrémlett bennem: bizonyára ez lehet a művész lakása. És valóban ennek az épületnek a háta mögé kanyarodtunk be, ahol először Szervátiusz Tiborral találkoztunk. A bejárat előtt, a szabad ég alatt karcsú fiatalember munkálkodott: hatalmas fatörzset faragott. Szervátiusz Tibor fia — a harmadik nemzedék. A két épület valóban közeli rokonságot mutatott, csakhogy a pestinek méretei jóval nagyobbak. Az első pillanatban feltűnt, hogy az egészen új villa külső falait nem díszítik kőszobrok, amelyek a kolozsvári házat olyan jellegzetessé varázsolják. A műterem összehasonlíthatatlanul tágasabb, magassága mindkét szintet kitölti. Belsejében mindenütt szobrok, az ifjabb Szervátiusz művészi korszakainak alkotásai. Ady, Bartók, a kolozsvári Krisztus, a Kőrösi Csoma Sándor emlékmű makettje és sok más. A műterem egyik sarkában keményfából ácsolt alacsony asztal, körülötte természet adta fatuskók ülőhelynek. Az egyiken kisgyerek kuporgott, aki az asztalra fektetett lapokra színes festékkel rajzolgatott-festegetett. A legifjabb Szervátiusz-sarj.

A Szervátiusz Tiborral folytatott beszélgetés után érdeklődtünk édesapja iránt. Az ifjabb Szervátiusz szolgálatkészen előresietett, és bement édesapjához jelenteni, hogy Kolozsvárról érkeztek látogatók. Visszatérve, kis idő múlva apja ajtajához vezetett. Déli 12 óra lehetett. Mikor benyitottunk, földszinti lakása előszobájában előttünk állott Szervátiusz Jenő. Ekkor értettem meg késlekedése okát: pihenhetett, mikor fia jövetelünket tudatta, most pedig botjára támaszkodva látható erőfeszítésébe került, hogy állva maradjon. Mikor beljebb kísért bennünket, láttuk csak igazán, hogy botja segítségével is mennyire nehezen tud járni. Mi, akik előbbi találkozásaink alatt egy tagbaszakadt, nehéz életben, kemény munkában edződött, erős és mosolygó szemű férfit ismertünk meg benne, most egy beesett arcú, megrokkant, szenvedő embert láttunk viszont.

Nagy volt ez a kontraszt, hiszen a régi Szervátiusz Jenő képe vésődött belénk. Két évtizednél több, hogy egy Áprily-vers hangulatú őszi délután (amikor a "rét deres volt, s a havasok nagyon lilák, az erdő óriás vörös folt"), a Bükkből hazatérőben összetalálkoztunk a magányosan barangoló művésszel. Vállán hátizsák, szokása szerint így járta a vidéket, a tájakat, a falvakat. A deresedő hajú művész kedvesen üdvözölte az ismerős társaságot, s természetesnek tartotta, hogy velünk folytatja útját hazafelé. Kirándulócsoportunk hölgytagjai óriási "piros bogyó, piros levél" csokrot szorongattak. A szobrász gavallér gesztussal kérte el a legterhesebbnek vélt csokrot, s szolgálatkészen maga vitte tovább. Utunk a Sáros-Bükkön át vezetett. Csak ott ütközött ki, hogy a művész nem feledkezett bele a vidám beszélgetésbe, hanem éles, minden szépre rányíló szeme megakadt a forrás melletti hegyoldalban, a fák között meglapuló gömbkőcsoporton, amelyben szobrász képzelete egy ölelkező szerelmespár vonalait ismerte fel. Örömmel mutatta nekünk a természet alkotta szobrot. "Olyan művészi — mondta egyszerűen —, hogy egy párizsi kiállításon is megállná a helyét." Csak ennyi jelezte nekünk, hogy Párizsban tanult, vérbeli szobrász szerény és közvetlen kirándulótársunk.

Tíz év múlva történt. Farkaslakán utaztunk át. A déli órában az augusztusi nap erősen tűzött Tamási Áron sírhelyénél. Amiről Kányádi így ír:

Kívánhat-e ember többet:

derékaljnak szülőföldet

s két cserefa tömött árnyát

szemfedőnek.

Szervátiusz Jenő a "több"-ön dolgozott: fiával a farkaslaki Ábel síremlékét faragta. Napégette arcával, jellegzetes profiljával, kajla bajszával állott, és hetvenévesen, de még ereje teljében véste a hatalmas trachit sziklatömböt. Elbeszélte, milyen munkába és erőfeszítésbe került a két méternél magasabb tömör sziklatömb kiválasztása, elszállítása és felállítása. Kolozsvári emlékeket, ismerősöket idéztünk fel, majd a beszélgetés után tovább véste a kemény követ. Hagyta, hogy csendben nézzük munkáját, figyeljük a vésője nyomán életre kelő Tamási-figurákat, majd magyarázni kezdte a részleteket.

Augusztusban történt az utolsó találkozás is. Csakhogy már 1983-at írtunk. Az otthonról jövőknek kijáró szeretettel fogadott. Szervátiusz Jenő pesti lakásának hálószobájában egy szépen faragott karosszéken foglalt helyet, úgy beszélgettünk. Mindjárt számot vethettünk, hogy sajnos nemcsak testileg megviselt ember, hanem nehezére esik a beszéd, nagyon sokat keresgél memóriája rekeszeiben, amíg azonosítani tud bennünket. Végül sikerült megállapodnunk, hogy többször megfordultunk műtermében, és sokszor kirándultunk a Bükkben Szabó T. Attilával és id. Jakab Antival, akinek gombagyűjtögető természetére jól emlékezett. Szavainkra még egy művészi emlék is felötlött benne: a sáros-bükki forrás mellett lévő, már említett gömbkőszobor.

Beszéd közben minduntalan megállott, szavakat, összefüggéseket, neveket keresett, hogy mondanivalóját meg tudja fogalmazni. Láthatóan nagyon boldog volt, mikor végre ki tudta fejezni azt, amit mondani akart. Művészi pályájának legújabb állomásairól mesélt. Megmutatta azt a fényképsorozatot, amely a Cantata profana soproni felállításának mozzanatait ábrázolta. Az ottani Bányászati és Erdészeti Akadémia csarnokának falára illesztették ugyanis Szervátiusz híres domborművű faragványának egyik nagyarányú változatát. Beszélt nyolcvanadik születésnapjának ünnepségeiről, nagy sikerű kiállításáról a Galéria termeiben, elismertetéséről művészi körök és a hivatalosság részéről. A fényképek, albumok halmazából különösen egyet mutatott szívesen: a pápai Jókai-szobor felavatásának fényképeit rögzítő albumot. A művész utolsó nagy köztéri alkotása ez, amelyet fiával együtt készített a nagy mesemondóról. Egyik-másik képén az ünneplő közönség, hivatalos személyek, művészek, iskolások között ott áll a zimankós időben nagykabátban, betegségtől görnyedten a művész a szobor előtt. Mégis büszkén, hogy alkotása immár áll, közkinccsé vált, és elismerés övezi.

A fényképek azonban nem tudták teljesen elterelni figyelmünket a művészi környezetről: lakószobáját és kicsiny műtermét kő-, de főleg fából faragott szobrok borították. Szobáiban lévő bútorait, ácsolt ágyát, faragott asztalát és karszékét egyaránt maga készítette. Az egész az ő külön világa. Régi mesélő kedve bár csökkent, de nem hunyt ki. Akadozva, nehézkesen, szaggatottan, de szüntelenül életéről, munkájáról, élményeiről, emlékeiről akart beszélni.

A természet, az erdélyi hegyek magaslottak előtte, és nyugtatták lelkét. Így élete nagy fordulópontjának elbeszélésekor: "Mikor feleségem hibázott, fogtam a kicsi fiam kezét, és elindultam vele a hegyekbe" — mondta. Óradna, Gyergyó és Nagybánya rengetegeibe. Az erdőbe, amely a fát adja, alkotóművészetének legjellegzetesebb kifejezőjét. A természetbe, amelynek élete végéig szerelmese volt, s számára nemcsak a megnyugvást, hanem egyben a szabadságot is jelképezte.

És a legboldogabb akkor volt, mikor az otthoni dolgokat idézte fel. Gyermekkora, ifjúsága és élete delének színhelyét, Erdélyt. Budai lakásának beteget befogadó karosszékéből minduntalan ide szálltak és ide tértek vissza gondolatai és érzései. Ilyenkor megtört, de mindig meleg szemében öröm csillogott. Ezt idézték villájának a kolozsvári Szervátiusz-házat ismétlő formái, a régi lakás bútorai, de mindenekelőtt erdélyi emlékeit elővarázsoló szavai: régi barátok, ismerősök, útitársak, élmények és események. Arra emlékezett, mikor a pápai Jókai-szobor avatásának képeit mutogatva az Erdélyből érkezett ünnepi követ nevét keresgélte emlékezetében, aztán boldogan és bólogatva mondta utánunk: Banner. De régi, erdélyi világát bűvölte elő, mikor az otthon maradt szobrairól szobafalait díszítő másolatokat készített. Így beleépültek lakásába a Cantata profana, Molnár Anna és egyéb, az ő népi hangvételű fafaragványai. Lászlóffy Aladár szóképével: a Fából faragott balladák.

Teste megtört, de lelkiereje, lendülete érvényt szerzett magának. Az a Szervátiusz Jenő, aki egykor így szólott: "Tíz karom kellene ahhoz, hogy mindent, ami bennem van, anyagba tudjak faragni." Megrázó volt látni, hogy fába vésett erdélyi világa faragását élete fogytáig, ereje végső határáig, beteg testét meghaladó utolsó erőfeszítéssel folytatta. Annak ellenére, hogy munkájáról-egészségéről beszélve megmutatta a szíve fölé elhelyezett elektromos ritmusszabályozót. Hihetetlen, mégis igaz: a megrokkant, ereje fogytán lévő, járni bottal is alig tudó Szervátiusz Jenő látogatásunk előtt néhány nappal fejezte be fa domborművét. Pontosan megjegyeztem a rajta álló dátumot: 1983. július 27.

Ha baráti köre, környezete és elsősorban családja bár ennyit is tett, hogy élete utolsó, hanyatló szakaszát szebbé, kényelmesebbé és gondtalanná tegye, az volt az érzésem, hogy Szervátiusz Jenő minden igyekezetével a szülőföld, az egykori szűkebb pátria emlékeiből él. Mikor magasan fekvő lakásának ablakából búcsúzóul kitekintett (alatta a folyó, a láthatár szélén a messzeségbe vesző, kéklő hegyek vonalai látszottak), így szólt: "Olyan, mint otthon." Hamvai mellett a Duna hömpölyög, és műveinek állandó kiállítása a kolozsvári Szent Mihály plébánia kúriájában, a Szamos mentén lelt otthonra.