A kezdetektől 1994-ig

Kezdetben volt A TELEVÍZIÓ. Szolgálta az államot, (ki)szolgálta a Pártot, és emellett úgy-ahogy tájékoztatta-szórakoztatta-szolgáltatta a nézőket. A nyolcvanas évek második felétől kezdve lazulni kezdett a politikai irányítás a televízióban, mert az MSZMP-nek már nem volt ereje hozzá. Így eleinte óvatosan, később egyre bátrabban tájékoztattak-bíráltak az itt dolgozók. Persze nem mindenki: inkább csak egyes műsorok, egyes szerkesztők, riporterek. Voltak hagyományos műsorok, és voltak ellenzékibbek, bátrabbak. Talán ekkortól datálható a médiaháború alatt virágzó s máig is jelenlevő téveszme, hogy a magyar televízióban készülő műsorok nem a televízióéi, hanem a szerkesztőéi vagy a stábéi.

1989 után a televízió egységesen profitált ugyanakkor a néhány műsor nimbuszából. Televíziósnak lenni rangot jelentett, mi több, sokan a rendszerváltás egyik kulcsintézményének tartották, a televíziós dolgozók pedig szinte kivétel nélkül annak. A magyar televízió ennek szellemében 1990 után aktív politikai szereplővé változott — nem bemutatta, hanem maga is alakítója lett a magyar politikai életnek — sokkal inkább, mint 1990 előtt. Paradox módon így a politika megint megjelent a televízióban, csakhogy nem pártállami, hanem pártpolitikai szinten. Nem az MSZMP, hanem a pártok, s főként a két nagy, az SZDSZ és az MDF. A politika rátelepedése azonban csak következmény: az ok a magyar televíziós dolgozók politikafüggősége: ők keresték a kapcsolatot a politikával, s nem fordítva (legalábbis eleinte). Hogy miért a nagyobbik része az akkori ellenzékkel, és miért kisebbik része az akkori kormánypártokkal, ezt sokféleképpen magyarázták, a népi-urbánus vitától a demokratikus-autoriter ellentéten át, egészen a haladó-retrográd(konzervatív?), meg európai-mucsa "kissé" sarkitott álláspontjáig. A lényeget tekintve azonban mindegy: tény az, hogy a magyar televízió 1990—94 között aktív, politikát formáló szereplője volt a közéletnek, a parlamenti pártok szellemiségét leképezve, csak fordított erőviszonyok között. Vagyis minden, csak nem közszolgálati televízió, melynek nem a politikai élet alakítása, hanem bemutatása a feladata. Ez a korszak a médiaháború. A televíziós dolgozók ekkor magukat a demokrácia védőbástyájának hitték-látták. A médiaháborút nem a parlamenti pártok vívták — ott igen hamar patthelyzet alakult ki —, hanem a pártok szellemiségét magukévá tevő televíziósok (a nyomtatott sajtó segítségével). A pártok csak asszisztáltak, hasonlóképpen az utca emberéhez, aki ez idő tájt többször az utcára vonult, a demokrácia? védelmében.

A dolgot megkönnyítette, hogy ebben az időben a televízió felső vezetése a maga külön csatáját vívta a televízión belüli erőviszonyokat jogi úton a maga javára változtatni kívánó kormányzattal. (Ismétlem, a kormányzat érdemben befolyásolni nem tudta a műsorpolitikát egészen 1993-ig, amikor is megtalálva a jogi kiskaput, lehetőség nyílt rá, hogy a kormány politikáját-ideológiáját magukévá tévő televíziósok valóban nyíltan átvegyék a hatalmat.) A helyzet miatt azonban az akkori televíziós vezetés sem tudta befolyásolni a műsorpolitikát, így az a legjobb szándék ellenére is alapvetően eltért attól, ami egy közszolgálati televízió műsorpolitikája kellett volna hogy legyen.

1994—1996

A politikai csatákat a parlamentáris demokráciában azonban a választópolgárok döntik el, nem a televízió. A parlamenti erőviszonyok ugyan gyökeresen változtak, de nem úgy, ahogy a televízió dolgozóinak többsége kívánta volna. Igaz ugyan, hogy az előző (MDF) kormány szellemiségét követő, vagy azt támogató televíziósokat gyorsan és csendben eltávolitották vagy semlegesítették, de az új kormányzatnak nem volt ínyére egy magát önálló politikai aktorként definiáló televízió — pláné, hogy ismét csak nem tükrözte a politikai erőviszonyokat, még ha az ellentét a kormányon belül volt is. Annál is inkább, mert a televízió élt is ezzel a szereppel — 1994—95 között sokszor belevetette magát a kormányon belül folyó politikai csatározásokba, gyakran élve a nyomásgyakorlás eszközével az általa, vagy a szellemiségében hozzá közel álló pártok által kivánatosnak tartott megoldás érdekében. A kép hasonló az előző időszakhoz, ekkor is voltak egyik vagy másik politikai tömörülést preferáló műsorok, így az 1994—98 közötti ellenzék vádja, miszerint egységesen egy szellemiséget képviselt volna a televízió, nem állja meg a helyét. Az azonban igaz, hogy az akkori ellenzék eszmeiségét képviselő műsorok nemigen voltak; egy közszolgálati televízió esetében azonban a megoldás nem a mindenféle pártok szellemiségét tükröző műsorok parlamenti erőviszonyoknak megfelelő aránya, hanem a minden szellemiségen felül emelkedő pártatlan tájékoztatás.

A hivatalos álláspont szerint 1994 után véget ért a médiaháború. Valójában azonban 1994—96 között zajlott a második, csendes szakasza, amelynek eredményeként nem a pártok közül kerültek ki a nyertesek vagy vesztesek: a vesztes egyértelműen a magyar televízió. Sorsát végül is a médiatörvény pecsételte meg, mely arra lett volna hivatott, hogy azt rendezze. A — ma már egyértelműen kimondatott — rossz törvényért azonban kizárólag a törvényalkotókat hibáztatni legalábbis következetlenség: a törvény azért is lett ilyen, mert a pártok nem csak a plurális médiarendszer megteremtését — tehát az MTV monopolhelyzetének megszüntetését és a kereskedelmi televíziózás beindítását — tartották szem előtt. Inkább arról volt szó, hogy valamilyen formában le akarták zárni a médiaháborút. Meg kívánták szüntetni a politikai beavatkozás lehetőségét, de mivel egymásra figyeltek és nem a televízióra, arra ügyeltek, hogy egymás befolyásolási lehetőségét semlegesítsék, a Tv-ről pedig elfelejtkeztek. A Horn-kormány, mert kényes volt számára a médiahelyzet megoldatlansága és kellemetlen a televízió aktív politikai (és részrehajló) szerepvállalása, a felelősséget eltolta magától és a döntéshozatalt, ez által a felelősséget is, egy szinttel lejjebb helyezte. Létrehozta az ORTT-t, a közalapítványokat, a kuratóriumokat, gondolván, hogy ha problémák adódnak, azt lehet állítani, hogy a kormány nem felelős, nincs köze hozzá. A média független, nincs beleszólási lehetőség. Egy jó nagy fricskát azért még adott a televíziónak: a törvény, miközben az állam által vállalt médiaközfeladatokat a közszolgálati televízióra testálja és szigorúan előírja számára mindazt, ami egy polgári társadalomban egy közszolgálatot ellátó televíziótól elvárható (sőt talán még szigorúbban), ugyanakkor kilöki az intézményt a kereskedelmi televíziók mellé versenyt futni a piacra, de úgy, hogy — nyakában a közszolgálati kötelezettségekkel — még az egyik lábát is megköti: vagyis sokkal kisebb százalékot engedélyez a reklámozásra. A törvény szerint ezt a bevételkiesést ugyan a kormány kárpótolná, a készülékhasználati díjat és sugárzási költségeket pedig fizetné (a Horn kormány ezt sem fizette). És hogy még nagyobbat rúgjon a feleslegessé vált, de veszélyesen önálló politikai harcostársba, a televízió több milliárdra tehető adósságát sem szanálja. Így az MTV Rt. Ráadásul adóssággal is indul neki a versenynek.

Az már csak hab a tortán, hogy az akkoriban kormánypárti körökben elhangzottak olyan vélemények is, hogy közszolgálati televízióra nincs is szükség, hiszen az új és életképes kereskedelmi televíziók, pont a kereskedelmi logikának megfelelően, átvehetik a közszolgálati feladatokat (majd, ha az MTV ezt már nem tudja, vagy más vélemények szerint nem is tudta teljesíteni) — talán ennek tulajdonítható, hogy kormánygaranciával segítették az egyik kereskedelmi — tv beindulásához szükséges kölcsön felvételét.

A médiaháború második, csendes szakasza ezzel valóban véget ért. A MTV elindult a csendes megsemmisülés felé. A kuratórium a törvény értelmében semlegesítette magát (elnököt választani kész cirkusz), a választott vezetőség teljességgel kiszolgáltatott a költségvetési szerveknek (tehát mégis lehetséges politikai nyomásgyakorlás?), mindenre alkalmatlan székházai emésztik a pénzt, túlduzzasztott létszámán önerőből nem tud túladni, sem átalakulni, így költségvetésének jó részét nem tudja műsorkészítésre fordítani. Reklámbevételei csökkennek, adósságállománya nő, munkatársainak fizetni nem tud, ezek lassan eltávoznak, ha pedig nem, akkor a vezetőség eltávolítja őket, mégcsak nem is a kormány kérésére, hanem abban a reményben, hogy ezzel a kormány esetleg megkönyörül rajta. A játszma véget ért, a televízió megbűnhődött azért, mert több akart lenni, mint amire kitalálták. A politika győzött; de vajon a nézővel, aki az első médiaháború idején még lelkesen vonult az utcára, a választóval, akinek akaratából a pártok hatalomra kerültek és akiért a közszolgálati televízió kitaláltatott, azzal mi lett? Hát úgy tűnik, róla mindenki végképp megfelekezett. Pedig a közszolgálat állami feladat, tudomásul kellene végre venni, hogy azt csak állami eszközökkel és anyagi ráfordítással lehet megoldani, amelyet nem lehet sem elvárni, sem teljes mértékben rábízni az MTV-re. A közszolgálati televíziózás ugyanúgy értelmezendő, mint bármely más közfeladatot ellátó intézményi tevékenység.

Hajdanán egy televízió volt, két csatornával. Ma legalább 8 országosan fogható csatorna van (bár nem egyenlő foghatósággal). A piac változatlan. A reklámbevételek szétszóródnak, s mivel a piac kicsi, a televíziók reklámbevétele néhány nagyreklámozótól függ. Természetesen ez nemcsak a közszolgálati, hanem a kereskedelmi televíziókra is vonatkozik. A nyolc csatorna azt eredményezi, hogy a politikának (pártoknak) nem érdeke befolyást szerezni a Televízióknál, mert hiába nyomulna egyiknél, ha a másik mást mond; és nyolc csatornát egyik párt sem tud kizárólagos befolyása alá vonni. Fokozatosan csökken tehát a Tv függése a politikától, és nő a nagyreklámozóktól. Ez megzavarja az eddig kialakult szokásokat: a televíziós újságíróra a politikának nincs már (nagy) szüksége, az újságíró már nem tudja aktívan befolyásolni a politikát. Tájékoztatni kell. A magyar televíziósok döntő többsége nem ehhez szokott (a kereskedelmi televíziók munkatársai is jórészt a közszolgálati televízió emlőin nőttek fel). A televízión, alárendelt szerepben már a politikai kapcsolatok sem segítenek.

Le kellene egyszerűsíteni az egész struktúrát, újra kellene gondolni a frekvenciák elosztását és azt, hogy szükség van-e egyáltalán ennyire. Végre egyszer tisztességesen meg kellene vizsgálni, hogy melyek azok az eszközök amelyekkel az MTV-t működőképessé lehet tenni, megszabadítva a pénzt emésztő óriási infrastruktúrától; tényleges segítséget kellene nyújtani a szükséges létszámleépítéshez, a szervezeti átalakításhoz. Egyszóval szanálni kellene az MTV-t.

A közszolgálat minden téren pénzbe kerül — ez alól a televíziózás sem kivétel. Az a közszolgálati televízió, amely profitérdekelt, nem lehet közszolgálati (a profitszerzés a magángazdaság motívuma), a forrásokért folytatott verseny szabályai mások. Nem lehet nem támogatni a költségvetésből az Operaházat csak azért, mert a magyar közönség nagyobbik hányada az operettet kedveli. Nem lehet a rendőrség helyett kereskedelmi alapon működő rendőrséget létrehozni csak azért, mert a magyar állampolgárok általában elégedetlenek tevékenységével. És ugyanígy nem lehet a kereskedelmi televíziózást sem előnyben részesíteni a közszolgálati televíziózással szemben, még ha a botrány vagy akciófilmcentrikus televízió nézettsége nagyobb is, mint mondjuk a társadalmunkban évek-évtizedek óta jelen lévő, tehát megszokott és legkevésbé sem szenzációszámba menő problémákat műsoraiban felvállaló televízióé. Pláne egy olyan társadalomban, mint a magyar, mely Európában a legtöbbet tévéző társadalom. Nem mindegy, hogy az "atomjaira hullott" és kapcsolatait meg információéhségét talán ezért jórészt képernyőn keresztül kiélő magyar társadalom mit néz!

Egy közt szolgáló televíziónak feladata a nemzeti öntudat, a nemzeti közösségi érzet és büszkeség, a nemzethez tartozás érzetének erősítése, a demokratikus értékek és játékszabályok, a humanizmus, az igazságosság értékeinek az ápolása És ezt nem csak a jelszavak szintjén, és nem csak a médiatörvényben taxatíve felsorolt egyedi műsorok esetében, hanem teljes műsorfolyamában. El kellene gondolkodni talán azon is, hogy milyen típusú filmsorozatok azok, amelyek valamilyen szinten, de mégis a saját életvitelünkkel rokon értékvilágot árasztanak magukból.

A Horn-kormány szakértői kormányként definiálta önmagát. Értékszemléletet várni ezek szerint nem is volt miért tőle. Az Orbán-kormánynak viszont — saját meghatározása szerint — polgári értékrendszere van. Nekik így már kötelességük figyelmet fordítani a közszolgálati televízióra, mely a polgárok társadalmát tájékoztatja, és ezzel a közjót szolgálja. De mivel nézhetetlen televízióval nem lehet sem értékvilágot közvetíteni, sem pedig a közjót szolgálni, a magyar közszolgálati televíziónak nemcsak a léte, de súlya sem (kellene legyen) elhanyagolható számunkra.

Nincs más út. Módosítani kell a médiatörvényt. Még akkor is, ha a pártok annak idején — konszenzusos mivolta miatt — fölöttébb elégedettek voltak vele. Azt a célt, amit a Horn-kormány szakértői maguk elé tűztek, a törvény egyébként el is érte: megszülettek a kereskedelmi televíziók. A módosításnak tehát nem lehet más célja, mint hogy a sekélyes szakértői keretet tartalommal töltse meg. Vagyis, teremtse meg a közjót szolgálni tudó köztelevíziót. Ehhez pedig be kell ismerni és fel kell vállalni egyet s mást.

A közintézményt közpénzből kell fenntartani. És annyi közpénzből, amennyire fontosnak ítéli a kormány meg a törvényhozók a közintézmény súlyát. Spórolni nem lehet, még ha ez a mindenkori pénzügyminiszterek általános nemtetszését váltja is ki. Ezt fel kell vállalni. Ha pedig nem lenne forrás, akkor be lehet vezetni a reklámadót, s a főként a kereskedelmi televízióktól befolyt pénzből ki lehet egészíteni a közszolgálati televízió anyagi hátterét. Ezzel nem szeretném azt állítani, hogy a közszolgálati televízióban felesleges a reklám — egy fogyasztói társadalomban a reklám bizonyos mértékben közszolgálat is lehet. Ám az ettől való — mértéktelen — függés már jóval túlmutat a közszolgálat fogalmán. Ez már a kereskedelmi televíziók játéktere, ebből élnek, és ezért nem is vállalhatják fel igazán a köz szolgálatát.

Be kell ismerni továbbá — még ha ezt az érintettek nem is veszik jó néven — hogy a hazai civil szféra nem elég fejlett ahhoz, hogy a társadalmi felügyeletet gyakorolni is tudja. A Magyar Biológiai Társaság vagy a Reális Zöldek, esetleg a Magyar Napóleon Társaság, netán a Szimbiózis Ifjúsági Környezetvédelmi Szervezet kétségtelenül érdekes és fontos színtfoltjai a magyar civil szférának, de nagyképűség lenne azt állítani, hogy jelentős tömegbázisuk eredményeképp feltétlenül hivatottak az egész társadalom érdekét, vagyis a közjót szolgáló intézmény felügyeletének gyakorlására. A jelenlegi kuratóriumi szisztéma tehát értelmetlen, s ezért felesleges. Tökéletesen elég ha az általunk (elvileg minden szavazóképes állampolgár által) választott parlament kulturális bizottságának médiaalbizottsága jelöl egy elnököt és gyakorolja a felügyeletet.

Az Európai Unióba aligha lehetne komolyan jelentkezni közszolgálati televízió nélkül. Nincs olyan európai ország, ahol ne lenne közszolgálati televízió, ország. Brüsszelben meglehetősen görbén néznek majd vissza ránk, egy olyan kopogtató országra, ahol az állam, a kormány hagyta tökremenni a közszolgálati televíziót. Márpedig az állam, nemcsak hogy hagyta tönkremenni, hanem hathatós segítséget is nyújtott a tönkremenetelhez. És ebből az áldásos tevékenységből már két kormány is bőven kivette részét. Hogy ez a harmadik, a mostani mit csinál (egyelőre semmit), azt majd megmutatja a jövő.