Én még ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyik televízió nélkül nőtt fel. 1956 előtt Magyarországon csak szaküzletek kirakatában lehetett látni televíziót, magánember még csak nem is álmodhatott arról, hogy neki is legyen egy ilyen különleges jószága. Később, Angliában, oxfordi diákként néha megnéztem a híreket vagy egy-egy pop-együttes műsorát a kollégium készülékén, de a képdobozon látható műsorok többsége alig-alig érdekelt. Viszont az 1962/63-as tanévben, amikor már befejeztem disszertációmat, és fiatal házas kuta- tó-asszisztensként Summertownban, Oxford egyik elővárosában laktam, egy műsor nagyon kezdett érdekelni. Ezt sem saját készülékemen néztem meg (ilyenről nem is álmodtam), hanem a közelben lakó gazdag amerikai kollégiumi barátaimnál. Ez az év egyébként rendkívül kemény teléről maradt emlékezetes; olyan hideg volt, hogy a ház bejárata előtt hagyott tejesüvegekből jégcsapsugárban kifagyott a tej! Mi is csak egy kölcsönkapott kis olajkályha segítségével vészeltük át a zimankós időket. Hanem hogy visszatérjek a tévéprogramra, én ezen a télen, ebben az évben kezdtem rendszeresen tévézni. Egy héten egyszer átmentem Johnékhoz, hogy megnézzem a "That Was The Week That Was" (Ilyen volt az elmúlt hét) című politikai kabarét.

Úgy tűnik, ez a műsor mérföldkövet jelentett az angliai televíziózás történetében. Korábban is létezett ugyan kabaré, például az emlékezetes Monthy Python, olyan kitűnő komikusokkal, mint Spike Milligan és John Cleese, de ez a rádiókabaré, aminek csak később lett tévé változata, még valamiféle szürrealista diákhumort képviselt, s enyhén anarchikus színezete ellenére nem irányult egyetlen politikai irányzat ellen sem. Ezzel szemben az "Elmúlt hét" szövegírói görbe tükröt tartottak a hét fontosabb politikai eseményei és eléggé esendő politikusai elé — ebben az évben szinte minden hétre jutott egy kisebb-nagyobb botrány. A konzervatívok voltak még ugyan uralmon, de Macmillan már visszavonult, és utódai elég lazán kezelték az állam ügyeit, nagy támadási felületet nyújtva a sajtónak és az ellenzéknek. Ilyen volt az ún. Profumo-botrány, amikor az angol hadügyminiszter konzumhölgy szeretőjéről, Christine-ről kiderült, hogy néha a szovjet tengerészeti attasével is megosztja bájait és fekhelyét. Miután szemfüles újságírók kiteregették az ügyet, Profumo a Parlamentben mindent tagadott. Amikor kiderült, hogy hazudik, le kellett mondania — nem azért, mert szeretőt tartott (bár ez a kapcsolat nem volt éppenséggel veszélytelen a NATO-ra nézve), hanem mert nyilvánosan hazudott. De ez csak egy volt a botrányok közül, amelyek aláásták az uralmon lévő párt és kormány tekintélyét.

A That Was The Week That Was még fekete-fehérben zajlott, s visszanézve meg kell állapítanom, hogy nagy volt a közvéleményformáló ereje. Persze korántsem akkora, mint a tabloid néven emlegetett többmilliós példányszámban vásárolt bulvárlapoknak, de sokkal nagyobb, mint a csak néhány százezer ember által olvasott ún. "minőségi" sajtónak. A műsor központi embere a később nagy tévés karriert befutott David Frost volt, de számos sajátos humorú, jellegzetes profilú színész szerepelt benne, a jelenetek ügyesen voltak összevágba, gyorsan, ötletesen peregtek, s a műsor végén rendszerint Millicent Martin énekelt egy dzsesszesített-elhadart hírösszefoglalót. Meggyőződésem, hogy Frosték szatírája nem volt pártsemleges (persze a kormányt mindig jobban lehet támadni, mint az ezt meg azt ígérgető ellenzéket, de ezt a kormányt nagyszerűen lehetett nevetségessé tenni), és hogy bizony hozzájárult a Harold Wilson vezette Munkáspárt győzelméhez a következő választásokon. (Más kérdés, hogy Wilson később mennyiben váltotta be a hozzá fűzött modernizációs reményeket).

Második élményemben, ami előbukkan a hatvanas évek végétől már eléggé rendszeresen folytatott tévézés folyamából, számtalan más nézővel osztoztam: Neil Armstrongék holdra szállásáról van szó. Ezt történetesen Magyarországon néztem végig egy balatonfüredi üdülő készülékén, második hazalátogatásom idején. (Először 1968 augusztusában tértem vissza brit útlevéllel Budapestre, ahol éppen belecsöppentem a csehszlovákiai beavatkozás kellős közepébe.) 1969. július 21-én a késő esti vagy éjjeli adásban mutatta a magyar tévé a holdra szállást, ami csattanós bizonyítéka volt annak, hogy az amerikai űrprogram behozta a szovjetek kezdeti előnyét. S bár engem a sci-fi mint műfaj nem érdekel különösebben, fantáziámat nem izgatták a Holdon vagy másutt alapítható emberi kolóniák, ezúttal nem lehetett megindultság nélkül nézni a homo sapiens első tétova-hódító lépéseit a halott holdvilágban. (Képzeljük el, hogy valaki 1492-ben filmezi a Santa Maria megérkezését az illatos Karibi-szigetekre!) Erről különben, az ember holdra lépéséről még verset is írtam korábban, amikor elképzeltem, milyen félelmetes lehet két embernek az Anyaföldtől ekkora távolságban egy más... bolygóra lépni. (Földet akartam írni, de a Holdnak nincs földje, csak talaja van.) Különben azt, hogy ez egyszer be fog következni, mármint hogy az ember fölszáll a Holdba, régóta sejtettem — pontosan Verne Gyula óta, akinek technikai elképzeléseit meghaladta ugyan az idő, de képzelőtehetsége óriási, és egyik könyvében megírta a holdutazást. Még a könyv illusztrációira is emlékszem, a benne ábrázolt löveg bizony különbözött attól az elmés szerkezettől, amit Moon Module címen az űrközpontban építettek Armstrongéknak.

Ha a holdra szállásnak volt is politikai jelentősége, elsősorban mégis összemberi, univerzális élmény volt, így emlékezünk rá, s tartjuk számon. Ami a politikai élményeket illeti, azokban az angol tévé sokáig nem bővelkedett; az egyetlen személyiség, akinek beszédeit rendszeresen, vagyis évente egyszer közvetítik, az II. Erzsébet királynő. Így azt kell mondanom, hogy a BBC vagy az ITV legérdekesebb politikai adásai szinte mindig külföldről történtek — távoli háborúk, sztrájkok vagy államcsínyek közvetítése jobban felcsigázta a nézők kíváncsiságát, mint az, hogy Thatcher asszony vagy ellenfelei mit mondtak éppen a Parlamentben. Így érkezett el 1989 decembere, amikor a mi képernyőnkön is feltűntek a temesvári, illetve bukaresti képek.

Vagyis élőben láthattuk a romániai forradalmat, illetve a Ceausescu-rendszer megdöntéséhez vezető forradalmi eseményeket. Függetlenül attól, hogy ezeket előre megrendezték volna, tehát hogy a kommunista párton belüli "palotaforradalom"-ról volt-e csak szó, mint azt sokan állítják, vagy valódi forradalomról, ami másnak kezdődött, de aztán a kezdeményezés kicsúszott a puccsisták kezéből, és a nép kezébe ment át, s lett belőle igazi forradalom — mondom, függetlenül ettől, amit a televízióban láthattunk, döbbenetes hatást tett a nézőkre. A térség "bársonyos" forradalmai, békés átalakulásai után ez volt az első véráldozatokkal járó forradalom, és talán ez volt az, amit első perceitől fogva filmeztek. A Kárpátok Titánjának, vagyis a Banálisan Démoni Suszternek bukaresti beszéde, amit a tömegtüntetés félbeszakított, azért emlékezetes, mert a kamera elkapta azt a pillanatot, amikor a tömjénezéshez szokott pártvezért életében először kifütyülték, és ezen még sietősen megtett béremelési ígéretei sem változtattak. A kamera azt láttatta élőben, hogy: a király meztelen! Amit mindenki tudott, de addig a percig senki sem mert kimondani.

De más képekre is emlékszem: az orvlövészekre a bukaresti tv-székház környékén, Mircea Dinescu szónoklatára, a fraternizálásra a korábban még a pártvezetés parancsait teljesítő katonákkal s végül arra a felszabadult örömre, amellyel az emberek az első külföldi segélyszállítmányokat fogadták. Sok minden történt azóta, ami lelohasztotta az emberek (és nemcsak a romániai magyarok) lelkesedését, feledtette a forradalmat követő első napok és hetek hangulatát. Egy biztos: a félelem, amit 1989 előtt szinte tapintani lehetett Romániában, már a múlté, s talán lassan megszilárdulnak a jogállamiság (ahol a polgároknak több joga van, mint az államnak!) ismérvei ebben a sokáig megfélemlített és megnyomorított országban. Ahhoz, hogy reméljük, Románia demokratikus módon tud modernizálódni, az indítást mégiscsak a forradalom adta és az annak lefolyását ország-világ elé táró román és külföldi tévések nagyszerű munkája.