Autarkiával jellemezhető kulturális-földrajzi térségében Kína kialakította a gondolkodás sajátos formáit és motívumait, amelyek az évezredek során az ország fejlődési fokozataival együtt változtak, újultak meg ismét és ismét. A kínai antropomorfikus világlátás mitológiai rendszere különbözik például a görög modelltől. Hésziodosz óta a görög mitológia a kozmosz koncentrikus köreinek váltakozásából tevődik össze (Uranosz — Kronosz — Fátum — Zeusz — Prométheusz), amelyek végül megteremtik az embert. A kozmosz főbb koordinátáiból származik az emberiség, vagyis a görög mitológiát uranikus mitológiának nevezhetjük. A kínai mitológiát vizsgáló egyetlen tudós sem tagadja azonban, hogy az uranikus és a földi világegyetem Pan Gunak, az első ember életének szerves részét képezi. Pan Gu a kínai gondolkodásmód szerint isteni képességekkel rendelkezik, és a kínaiak ősatyaként tisztelik. Amikor Khaosz — Hundun — uralkodott mindenhol, a föld pedig még nem vált el az égtől, a kozmikus térben, az őstojásban élt Pan Gu. Tizennyolcezredik évét betöltve — méreteiben megnövekedve — Pan Gu kitört a tojásból. Ennek fehérjéjéből keletkezett a fényes ég, sárgájából pedig a sötét föld, mivelhogy a Fény (Yang) és a Sötétség (Yin) ikertestvérek. Pan Gu a levegőre jutva meghalt, de halála nem elmúlást jelentett, hanem új kozmikus élet keletkezését: feje hegyekké és dombokká változott, törzse végtelen mezőkké, keze és lába a négy égtájjá. Szeméből lett a nap és a hold, tenyeréből tavak, véréből pedig folyók keletkeztek. Hajszálai kertekké és erdőkké váltak, fogai fémekké és drágakövekké. Verítéke eső és harmat lett, lélegzete pedig szél és vihar. Így jött létre az ég meg a föld, mindazzal együtt, aminek rajta kellett lennie. Az életet tekintve azonban ez a hely puszta volt, csak Nü Wa, az isteni teremtés élt rajta. Az ember teremtését övező örök misztériumot Csü Jüan (Kr.e. 340—278), a kínai antikvitás első művelt költője nyitotta meg Kérdések az éghez című munkájában: "Nü Wa megteremtette az embereket, de ki teremtette meg Nü Wát?" Nü Wa az első lényeket a Sárga folyó iszapjából származó agyagból alkotta meg. (Az ember mindenhol földből és sárból keletkezett, lett légyen az a sár a Nílus iszapja vagy a Tigris és az Eufrátesz, a Gangesz és Brahmaputra medréből származó agyag... Ádámot is a föld porából teremtette Isten.) Egy kataklizma során azonban a kínai mitológia világegyetemének eredeti — Pan Gu és Nü Wa ősszülők által alkotott — egysége felbomlott. A széttört ég összerakása Nü Wa istenanya feladatává vált. A Nü Wa-kultusz érthetővé válik, amikor a kínai matriarchátusra gondolunk. A mitológiai feljegyzésekben szó esik a Fu Xi—Nü Wa isteni párosról is (a hagyomány szerint Kr. e. 2953—2838 között éltek), akik — mint kínai Deukalión és Pürrha — túlélték az özönvizet, és testvérekből házastársakká lettek, a Kunlun Kozmikus Hegy (a kínai Olümposz) istenei pedig áldásukat adták a vérfertőzésre. Ennek következtében ők ketten lettek az emberiség újjászületésének a biztosítói. Paradox módon majdnem minden mitológiában jelen van az illogikus, a semmiből való megszületés, aminek feltétele a teljes tisztaság. A Si Jouguo térség mesevilágában az asszonyoknak nem kell együtt hálniuk a férfiakkal ahhoz, hogy utódot szüljenek. Elég, ha a férfiak ránéznek a nőkre, vagy ha egyszerűen egymásra gondolnak. Így a szűzanyák sora a (Shang-dinasztiát megalapító) Csit megszülő Jian Divel gyarapodik, aki egy lenyelt fecsketojástól esett teherbe, valamint Jiang Jüannal, aki mezőn jártában egy óriási lábnyomba lépett, és megszülte Hou Jit, a Zhou-dinasztia ősapját. Úgy tűnik, hogy a nemzésnek ez a módja szomorúbb következményekkel járt, mint az istenek vérfertőzése, mivel a szűzanyákat üldözték, gyermekeik pedig különböző halálos veszélynek voltak kitéve. Minden mitológiában jelen van az elhagyott csecsemő motívuma. Ízisz mocsárban rejti el gyermekét, Perszeuszt ládába zárják, Jézust jászolban szüli meg Mária, Romulust és Remust kosárban engedik le a Tiberiszen. Hou Jinek még többet kellett kiállnia: jeges folyóba dobták, hogy megfagyjon, majd hegyi ösvényen hagyták, hogy a legelőről hazatérő marhacsorda agyontapossa... Ő volt az, aki megtanította az embereket vetni és aratni, kertészkedni, gyümölcsfákat és szőlőt nevelni, selyemhernyót tenyészteni, házakat s menedéket építeni. A kínai Prométheusz Sui Renshi volt, aki megszerezte a tüzet az emberiségnek. A tanító hősök példás magaviselete lesz a népművészet első "irodalmi megnyilvánulásának" az alapja. A kozmogónia a fenntartója minden nép megnyilvánulásának, mivel az emberek hajlanak arra, hogy hősök utódainak tekintsék magukat. Minden nép egy istent vagy egy istennőt tisztel őseként. Kína őstörténetében egészen a legendás Xia-dinasztiáig az Öt Király mitikus idejéről beszélhetünk. Az öt mitológiai király csakúgy, mint Ju, a Xia-dinasztia megalapítója, történelmi személyeknek számítanak, akiket azonban az utókor nem ismer elégségesen. Tetteik jelentős része a racionális determinizmus segítségével nem elemezhető. A néphagyomány azonban ezeket valódiaknak tekinti azokat. A kínaiak a Jao alatti régvolt időkhőz kapcsolják az özönvizet, központi eseménnyé téve azt. A kínaiak hazája már a kezdetektől a két gyakran kiöntő folyó, a Jangce és a Huangho között terült el. Mivel az özönvíz romboló erejére nem létezik racionális magyarázat, a világ mitológiái analóg módon magyarázzák azt: valamilyen felső erő büntetéseként értelmezik. Gun, Huang Di Sárga király unokája megsajnálta az embereket, és elhatározta, hogy megmenti őket. A bölcs bagoly és Ao, a teknősbéka tanácsára — aki felajánlotta egyik lábát, hogy az összeomló égboltot megtartsa — Gun ellopta a hatalmas Da Di istentől a xirangot, a varázsagyagot. Ez sohasem fogy el. Segítségével gátat emelt az ár útjába. Tette azonban kitudódott, és Da Di elküldte Zhu Rongot, a tűz istenét, hogy elpusztítsa Gunt. A parancsot végrehajtoták, Gunt pedig egy erdei kőlap alá temették el. Három év telt el, amikor az erdőben jártában egy ember megbotlott a Gun sírját fedő kőlapban. Mérgében kettéhasította a baltájával. A hasadékon Gun fia, Jü ugrott elő, apja testéből nyerve testet, hogy folyathassa apja cselekedeteit. A nép körében nagy tisztelet övezi Jüt. Még ma is csodálattal, lelkesen mondják a kínaiak: "Ha Jü nem lett volna, talán mindannyian halak volnánk."

A kínai irodalom kezdeteit nem jelzik kimagasló mérföldkövek, nincsenek olyan híres kínai művek, mint az európai irodalom Iliásza és Odisszeiája. A homéroszi mű az archaikus kor gondolatvilágán alapszik, habár magában hordozza az emberiség kezdeti eltávolodását a hordaszerű szociálpszichológiától és szociális kapcsolatoktól. A kínai irodalomnak nincsenek ilyenfajta ősi forrásai, melyeknek segítségével ugyanolyan könnyen meg tudnánk határozni a mitológiai gondolkodás rendszerét, mint Hésziodosz teszi a Theogóniában. Azon irodalmi művek, amelyek a szájhagyomány útján terjedő mitológia elemeit rögzítik, az írás megjelenéséhez viszonyítva későbbiek. A leírások meglehetősen hiányosak. Ezek a "visszaadások" azonban semmiképp sem sugallhatják azt, hogy a kínai irodalom korai szakaszában nem létezett egyfajta mitologikus irodalom. Éppen az egységes ókori mítoszgyűjtemény hiánya és a mítoszoknak a különböző klasszikus filozófiai, morális, etikai, történelmi, földrajzi művekbe való beiktatása vezetett az eredeti szerkezet felbomlásához. A kínai elbeszélő próza című munkájában Lu Xun azt állítja, hogy a Sárga folyó völgyében élő emberek nem voltak megáldva jelentős képzelőerővel. Ezt "nehéz életkörülményeiknek" tulajdonítja. Ezzel az állítással ne érthetünk egyet. Még akkor sem, ha csak a fennmaradt mondák anyagát vesszük figyelembe. A képzelőerő biztos jeleként fogható fel a klasszikus és a későbbi versek hosszú sora is, amelyek lírailag kapcsolódnak a mitológiához, felfedve annak lényegét. A kínaiak érzékeny képzelőerővel reagáltak mindazokra az eseményekre, adatokra, amelyekkel a világmindenség elhalmozta őket. Ontológiai szemszögből elemezve a kínai mitológiát, ennek értéke összehasonlítható a göröggel vagy az északival stb. Habár ezeket a népeket nagy földrajzi-kulturális vagy időbeli távolságok választották el egymástól, a mitológiai művek hasonlítanak. Az archetípus-skála megegyezik, még a hősők alakja, jelleme is ugyanolyan. Héraklész tizenkét munkát teljesít: megöli a nemeiai oroszlánt és a lernai hidrát; elfogja az Erümanthosz hegyén élő vadkant és az aranyszarvú szarvastehenet; kitisztítja Augeisz istállóit; megsemmisíti a sztümphaloszi madarakat; hazaviszi a krétai bikát; megszelídíti Diomédész kancáit; megszerzi Hippolüté övét; megszerzi Gérüonrész bíborszín teheneit; leszedi az almákat a heszperiszek kertjéből; felhozza az alvilágból Kerberoszt. Az isteni íjász, Hon Ji cselekedetei ugyancsak tizenkettőt számlálnak: lenyilaz az égről kilenc napot a tíz közül; megöli az ökörtestű, emberarcú, lólábú, csecsemőként síró qieguaszörnyet; legyőzi a megművelt földeket tönkretevő, növényevő zhaochiszörnyet; elpusztítja a szárnycsapásaival orkánokat élesztő da-feng madarat; megöli a kilencfejű, forró vizet és tüzet okádó jiujinszörnyet; legyőzi a xiushe vízisárkányt, amely a Dongting-tavi halászok bárkáit borította fel, a halászokat pedig lenyelte; megöli az embereket és állatokat széttépő, a vetéseket tönkretevő fengxi vadkant; megszabadítja az embereket a sárkányfejű, tigriskarmú jajuszörnytől; elpusztítja a folyókat, tavakat kiszárító kígyót; áthatol a működő vulkánú Janshanon, a Tűzhegyen, amely akadályozza a halandókat a Kozmikus Kunlun hegység — az istenek tanyájának — megközelítésében; átkel a Puha folyón (Ruanshui), amelynek vízén semmi más nem tudott fennmaradni, csak a főnixmadár tolla, és eljut Xiwangmu jáspistó melletti barlangjába, ő ugyanis Nyugat királyanyja lévén birtokolja a halhatatlanság elixírjét; lenyilazza Hebót, a Sárga folyó szellemét, aki a leggyönyörűbb lányokat kérte menyasszonyul, ha pedig kérése nem teljesült, árvizet fakasztott. Egyetértünk a hasonlatossági relációkat hangoztató teóriával az ókori világ műveivel kapcsolatban, és figyelemre méltónak találjuk Hubert Daunicht német történésznek a hetvenes években közölt elméletét, miszerint az adok-veszek viszony tökéletesen működött az ókori világ korai korszakaiban is. Daunicht szerint az Odisszeiának keleti, jelen esetben kínai forrásai vannak Közel tízévi aprólékos kutatás után Daunicht arra a következtetésre jutott, hogy Homérosz az Odisszeia megírásakor tanítójának, a prokonesszoszi Ariszteásznak az elbeszéléseiből inspirálódott. (ő hosszú utazást tett Közép-Ázsiában és Kínában.) Az ősrégi irodalmi mű, a legendás Shun és Jü királyok idejéből származó Bambusz könyvek (Kr.e.1989—1978) mintául szolgálhatott az Odisszeia megírásához. A Bambusz könyvek szót ejt a Lótuszevők országáról, ahova Odüsszeuszt kivetette a vihar. Daunicht ezt a helyet a mai Dél-Korea területére teszi, ahol tényleg megtalálható ama "édes virág", amelyről a legenda szól. A szirének szigete a Hondou partja mentén található. Nu-Shima szigetével lehet azonos, ahol a legenda szerint olyan nők éltek, akik minden arra tévedő férfit megöltek. A perzselő gőzölgéseiről és forró hullámairól híres Szkülla és Kharübdisz közti szorost pedig a Narutu szorossal azonosítja, amit a japánok "dübörgő kapunak" neveznek. Aiolosznak, a "szelek pásztorának" a hajléka állítólag nem más, mint Hondu, a nagy japán sziget, ahol a régi kínai legendák szerint Jan, a "szelek ura" élt. A szép Kirké varázslónő szigete — Aiaié — Hokkaido szigetével azonosítható, ahol a Homérosz által leírt tájra ismerhetünk rá. A Hadész, amit Odüsszeusz Kirké biztatására keresett fel, Daunicht szerint egy ázsiai folyó deltája. A német tudós azon igyekezetéből, hogy az odisszeiai mitológia és legendás elemek kínai eredetét bizonyítsa, azt tartjuk fontosnak, hogy az ókori világ óriási távolságai, mint a Kína és Görögország közötti távolság, áthatolhatók lehettek. A kínai kutatók bebizonyították, hogy a Kr. e. 11—8. században a mediterrán eredetű üvegportékák egészen Shoanxiig jutottak el, a kínai selyem pedig híres volt nyugaton. Ismert tény, hogy a kínaiak még az írás megjelenése előtt foglalkoztak a selyemhernyó tenyésztésével. Az európaiaknak fogalmuk sem volt a selyem készítésének módjáról, azt hitték, hogy a csodálatos, csak Kínában, a világ végén honos eperfa leveléből készítik, amelyet "aranyfának" neveztek. A rómaiak idejében egy font selyem egy font aranyba került, az Ázsiából érkező karavánokat pedig mindig valósággal megrohanták. A Római Birodalom és a Kína közötti kapcsolatot megerősíti a Kr. e. 2. században, Kína rövid reneszánsza idején először használt transzázsiai selyemút — Sichou zhi lu —, amely Ázsiát Európával és Afrikával kötötte össze. A középkorban, Nagy Sándor hódításai után is, melynek során a nagy hadvezér elfoglalta a Nílus, a Duna, az Indus folyók közé eső területeket, az európaiak úgy hitték, hogy Távol-Keletet szörnyek vagy a sátán népei lakják. Később az európaiak könnyen járható utakat fedeztek fel Kína felé, és kialakult egy virágzó kereskedelmi kapcsolat. A hosszú távú célt azonban a kínai nyelv elsajátítása, az életmód és hagyományok megismerése képezte. Főleg a jezsuiták tanulmányozták hűségesen Lao-ce (Kr. e kb. 571—?) taoista tanításait és Konfucius (Kr. e. 551—479) munkáit, arra gondolva, hogy sikerül a kínaiakat saját vallásukra téríteni. Az egyiptomi, a babiloni, indiai, kínai filozófiák feltárása és értelmezése hiányos és önkényes volt a nagy területi távolságok és környezeti eltérések miatt, mégis úgy érezték, hogy Konfucius nevét együtt lehet emlegetni Hérakleitosz, Démokritosz, Szókratész nevével, mivel kutatásaik tárgya végső soron ugyanaz: maga az ember.

Konfucius társadalmi hozzáállásának jellegzetessége a harmonizáltság. A kínai világ kiteljesülésének eszközeként érdekes tanulsága van. Ennek középpontjában a "bölcs ember" alakja áll. Konfucius filozófiájában a bölcsesség felold a határozatlanság, az erény a fájdalom, a határozottság pedig a félelem alól. Az egyén tökéletesítéséhez vezető út az oktatáson és az önoktatáson megy keresztül. Az emberi fejlődés alapja, az önképzés a történelmi múlt ismeretét, a hagyomány tiszteletét, a feladatvállalást, a gazdag érzelemvilágot, becsületességet és mértékletességet feltételezi. Konfucius szerint a "bölcs ember", a kiemelkedő ember akarat által formálódik azzá, ami — mindvégig szigorúan betartva a tao-világegyetem rendszerében kialakult igazságprincípiumot. A Konfuciust világszerte övező csodálat titka éppen gondolkodásmódjának humanizmusában rejlik. Univerzálissá teszi a "bölcs embert" — a saját energiájára támaszkodó egyént — mint a társadalom lényeges alkotóelemét. Teljességel érthető, hogy Sima Csian (Kr.e. 145—86) kínai történész ezt mondotta a Konfucius sírjánál tett látogatás után: "Óriási tiszteletet éreztem iránta, és nehezemre esett elhagyni azt a helyet", de az már bámulatos, amikor az európaiak némelyike is (például Paul Claudel) bevallja, hogy ha Kínában töltött volna még valamennyi időt, nem tudja, mi történt volna katolicizmusával. Az ókori Kína mítoszai és legendái a kínai ember két alapvető életszemléleteként szüntelenül táplálják a taoizmust és konfucianizmust, amelyeknek a plasztikus kifejezés terén tulajdonképpen a romanticizmus, illetve a klasszicizmus felel meg. A Lao-ce ősi filozófiájának elemein alapuló taoista gondolkodásmód mitológiai látomásokat asszimilál, a romantika áramlását idézve elő, míg a megélhető legendás világegyetem rendezett szerepkörével és tapintható tetteivel a klasszicizáló konfuciánus gondolkodásmód sajátsága. Az ősi mítoszok és legendák közötti keveredések a későbbi művészi irományokban sugárzanak vissza, amelyek a taoista (romantikus) és konfucionista (klasszikus) elemeket ötvözik komplex egésszé.

Részlet egy hosszabb tanulmányból.

Valkai Krisztina fordítása