„Akarsz-e játszani mindent, mi élet…”
Néma legyen minden szívben, ami nyom:
E kis körben uralkodjék vigalom!
Már a bú is, mert megszoktuk, hordható,
Már vígadhat és danolhat a zsidó
(Heilprin Mihály: Zsidó kördal, 1846)
s halott – már a perdülő szirom,
ha hullni kezd?
Vagy akkor hal meg, hogyha földet ér?
(Radnóti Miklós: Ikrek hava, 1939)
A magyar zsidó irodalom fogalma: több nemzedék elkeseredett vitáitól földúlt csatatér. Ma is óvatosan lépünk be az elhagyott, gazzal vert területre, ahol minden lépésünk egy elrozsdásodott vezetékbe gabalyodhat, amely egy kibiztosított robbanófejet hoz működésbe. A robbanásesély az elfojtott és a több történelmi korszakon keresztül a napi politika mocsarába fullasztott, s ezért e posványban végképp ellehetetlenedett diskurzus-hiányból ered. Ugyanis a sajátos magyar történelem tragikusan rapid idő- és nyugalomhiánya – egy, már a saját korában megkésett kísérletet leszámítva1 – nem engedte meg a szembenézést a „zsidókérdés" eredőivel, amely végül is a magyar (és az európai) zsidóság pusztulásához, a holokauszthoz vezetett. S nem engedi meg most sem a „történelem botrányának" a feldolgozását és a kultúrába szervítését. Ezért, amit ma a magyar kultúrában zsidó jelzővel, fogalommal illetünk, felidézi a (tömeg)gyilkosság tényét és a temetetlen holtak és „bűntelen" költők szellemét. (A mai napig nincs köztéri holokauszt-emlékmű, amely megjelölné az elkövetők és az áldozatok körét – ahogy vannak ilyenek a legtöbb holokauszt sújtotta fővárosban: Berlintől Varsóig és Belgrádtól Amszterdamig. A legemblematikusabb költő-áldozat, Radnóti Miklós neve mellől szinte heroikus igyekezet kaparná le a zsidó kontextust, amely akkor is tény és probléma-nyaláb, ha ez az igyekezet megegyezik a költő választásával.)
Kibeszéletlenségben nem lehet becsületesen beszélni. Milyen kritériumoktól függ a zsidó jelzővel (fogalommal) ellátott besorolás – meghatározás? Kirekesztő-e? Lehetséges-e befogadói értelmezhetősége? Ki kategorizál? A zsidó mint önmeghatározó? Vagy aki őt szemléli?
Pedig e fájdalmas probléma-góc a művészi kifejezés dimenzióinak kitágításáról is szólhatna. Ha a területet kérdezné, kutatná: ami a „titok, északfok, idegenség" – invidium-kollektívum azonossága – és az azt felszínre hozó nyelv között húzódik. A nyelv a kifejezés médiuma, történeti képződmény is – nem elválaszthatóan az azonosságoktól, amelyek rajta keresztül fogalmazzák meg magukat. Szövetében saját magánál mélyebb tartalmakat és azonosságokat hordoz. Ez a legmarkánsabban a költészetben mutatkozik meg.
A zsidó költészetben pedig hatványozottan azért, mert egy kivételt leszámítva: – a héber vagy a jiddis – a zsidó azonosság kifejeződése egy, nem a zsidó azonosság megjelenítésében kiformálódott nyelven jelenik meg. Ugyanakkor a zsidó irodalom s belőle kikristályosodva a zsidó költészet egy történelmileg kialakult nép kultúrájának és az ebből eredő tudati, pszichológiai állapotának a megtestesülése. A más népekétől oly eltérő „sorstalan" sorsának kifejeződése. Ez a különösség határozza meg mindazok irodalmi reprezentációját, akik zsidónak születtek. (A legkülönbözőbb mértékben, formákban és irányokban, ami lehet, akár a zsidóság elkeseredett tagadása is.) A zsidó irodalom nemcsak a nem zsidó népek nyelvén jön létre, hanem azok sajátos történelmi, társadalmi viszonyainak a keretében is – velük interakciós viszonyban. Lényege a „kettős gyökerűség". (Itámár Jáoz-Keszt kifejezése, aki az izraeli héber irodalomban joggal követeli a magyar – és más meghatározó kultúrák – számára, a hasonló – nem elkülönítő, de gazdagító – helyi értéket.) Hiszen a magyar (vagy más népek) zsidónak is kategorizálható irodalma nem elválasztható, hanem egyenrangú része a nyelv- és irodalomfejlődésnek, amelynek keretében létrejött.
S ki köszönté buzgóbb szívvel valahol?
Úgy, mint nálunk a barátság hol honol?
Üldözött, csak kitaszított ismeri,
Ki világát egy hű szívben fölleli.
(Heilprin Mihály: Zsidó kördal)
A magyar irodalomban a zsidó sors jelenléte viszonylag rövid időszakot ölelt át. Az első, nyelvemlék értékű vers vagy versek az 1848-as forradalom és szabadságharc környékén születtek, az első irodalmilag is jelentős, a magyar irodalomban új színt is hozó költők, Kiss József és Makai Emil, a XIX. század kilencvenes éveiben léptek fel. Az általuk elindított, mindössze 50 évre tehető kivirágzás a soával (1944–45) vége szakadt – a létrehozó közösséggel együtt, noha a „halott arcán növekvő szakáll" jelenség2 még létrehozott saját történeti igazságát megörökítő értékeket.
A magyarrá váló zsidók felismerték: igazi hazára, otthonra csak akkor lelhetnek, ha az irodalomban, s jelesül az abban hagyományosan vezető szerepet játszó költészetben is elfoglalják a helyüket. Az első modern zsidó költők nemzedéke: Palágyi Lajos, Kiss József, Heltai Jenő, Makai Emil, Szilágyi Géza, Erdős Renée megváltoztatták a magyar költészet nyelvét és formakincsét. Az ő „idegen" modernségük lobbantotta lángra – mint ezt nemegyszer maga is elismerte – az Ady Endrében szunnyadó zsenit. A hivatalos magyar irodalmi élet és szűkös közönsége (az akadémia, a társaságok, az újságok) nem engedték meg a Petőfi–Arany „színmagyar" kor utáni első „kozmopolita" (Arany János használta ezt a szót ellenük először az idegenség kifejezésére 3) nemzedék színre lépését (Vajda János, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő). A magyar zsidók ezért – is – nemcsak alkotókként, de irodalomszervezőkként is részt vettek ebben a maguknak hazát kereső és teremtő programban, amelynek során új irodalmi infrastruktúrát, közönséget teremtettek az új irodalomnak, amely elposványosodott a reformkort követő epigon költészetben. A magyar zsidó költészet java ezekben a zsidók által szerkesztett, finanszírozott, s nagyrészt olvasott A Hétben (szerkesztő Kiss József, Makai Emil, Kóbor Tamás) és az itt felnevelkedett Ignotus és Osvát Ernő által alapított Nyugatban bontakozott ki. Szép Ernőtől, Karinthy Frigyestől, Füst Milántól kezdve a Nyugat három nemzedékéig, rengeteg ismert s azóta igaztalanul elfeledett, felfedezésre váró költő bontotta ki itt a pályáját. A Hét és a Nyugat ügye és programja abban is összefoglalható, hogy: létrehozott és működtetett egy olyan „semleges kulturális teret" (Jakov Katz kifejezése), vagy másképpen fogalmazva: „univerzális" teret, amelyben zsidók és nem-zsidók együtt dolgoztak a magyar társadalom feudális tradícióinak lebontásában. E tevékenység egyik nem éppen mellékhatásaként azt célozták meg, hogy a zsidó azonosság föloldódjon egy megváltozott minőségű (modern) magyarság egyetemességében.
A magyar zsidó költészet egy másik csoportja manifeszt zsidó kulturális térben bontotta ki magát. A zsidó sajtóban, amelynek felekezeti minősítése–partikularitása használhatatlan a zsidó kultúra különleges helyzete okán. Ugyanis a protestáns, katolikus és más vallások felekezetiségével szemben a zsidó vallás egy népi azonosság kifejeződése is, vagy elsősorban az. A magyar zsidó költészet a kalendárium-antológiák (1848, 1862, 1875 – utóbbit is Kiss József szerkesztette), a Magyar Izraelita, Magyar Zsidó Szemle, IMIT Évkönyvek, Egyenlőség, Zsidó Szemle, Új Kelet (Kolozsvár 1919–1944), de leginkább a Nyugat kihívására a zsidó modernizmussal: a cionizmussal válaszoló Patai József alapította Múlt és Jövő (1912–1944) hasábjain bontakozott ki. Ügye és programja: „Vissza a zsidósághoz!" Ezt a kulturális teret az a szorongás hívta és tartotta életben, hogy az asszimiláció, s más, főleg kulturális hatások miatt a magyar zsidóság – egyre rohamosabb mértékben – megszűnik zsidónak lenni. Fenyegetettségében az eredeti, de már a kánaáni gyökerekre is visszavezethető zsidó tradícióhoz tért vissza, amely kulturális vérátömlesztések sorozatában, a zsidó–görög, zsidó–arab, s majd az új kor hajnalán: a legjellemzőbben zsidó–német, s végül zsidó–európai együtthatás láncolatában élő népként tartotta fent a zsidóságot. Patai újítása abban állt, hogy: kulturális terét és mozgalmát a Bibliát alkotó zsidó (héber) nép nyelve, kultúrája örökösének és folytatásának szolgálatába állította. Ez az újszerű zsidó kulturális tér és médium lehetőséget biztosított a zsidó író, művész és értelmiségi számára, hogy feloldhassa a felekezetiség-partikularitás versus magyar társadalom/egyetemesség konfliktusát.
A „zsidó" költészet kategóriájának elutasítói szerint csak „jó" és „rossz" költészet van. De mi jellemzi a „jó" költészetet? Az, hogy az alkotó milyen mélyre „merít" a maga egzisztenciája és a nyelve között húzódó tartományba, hogy onnan hozzon fel egyedi, esztétikailag hiteles kincseket. Erre a képességre építette a maga meghatározását Komlós Aladár – maga is költő, s a zsidó s a magyar irodalom (a Nyugat második nemzedékének) egyik, s a magyar zsidó irodalom egyedüli teoretikusa: „Az igazság az, hogy van egy szűkebb és tágabb értelemben vett zsidókérdés, s a tágabbhoz Isten, haza, szerelem is hozzátartozik. Ebben az értelemben a »zsidó lélek hömpölygésén« nemcsak a népi szolidaritás kifejeződését értjük, hanem annak az egész érzés- és szemléletmódnak a kifejezését, amely a zsidót többé-kevésbé jellemzi, s amely Istenhez és emberekhez, államhoz, nemzethez, családhoz való viszonyában egyaránt érvényesül. E lélek nyilván nem szűnik meg hömpölyögni akkor sem, ha az író fél leírni a zsidó nevet. Áradása erejének az a feltétele, hogy az író merészen és mélyen merítsen magából: ez pedig nem attól függ, hogy nyíltan vállalja-e a származását a művész, vagy bujkál a megvallása elől, nem attól tehát, hogy jó zsidó-e vagy sem, hanem attól, hogy jó művész-e. Ebben az értelemben elképzelhető, hogy egy hitehagyott zsidó lírikus esetleg zsidóbb költészetet termel, mint egy hétpróbás, lelkes zsidó, feltéve, ha nagyobb mértékben van meg benne a döntő művészi képesség, hogy alkotás közben hű tud lenni lénye rejtett árnyalataihoz és rezzenéseihez. A zsidó irodalomhoz tehát minden zsidó származású írót hozzá kell számítanunk, tekintet nélkül arra, hogyan találta jónak elintézni a származásával adódó problémákat. […] A zsidó társadalmi helyzete, ami különbözik, s méghozzá kétezer esztendő óta, más népek helyzetétől, s ez teljesen elegendő arra, hogy a zsidóság érzés- és szemléletmódjának sajátos vonalát megmagyarázza."4
Ez a szociológiai és érzelmi alaphelyzet (igazság) a legkülönbözőbb, végül a művek minőségében és kifejezésformáiban is megmutatkozó magatartásformákat hozott létre zsidó és „univerzális" („semleges") kulturális terek között. Vannak olyan zsidó költők, akik eltökélten soha nem lépték át a zsidó kulturális teret – ennek a leghíresebb esete a Radnóti Miklósé, aki a Naplójába is átmásolt, Komlós Aladárhoz írt levelében elméletileg is megindokolta döntését5 . (A dolog iróniája, hogy a holokauszt – az Apokalipszis – legnagyobb költője, akinek sorsa és halála zsidó jellegét vitatják, sőt: kereszténynek is beállítják6 – első nyomtatott versét a Reményben, a Múlt és Jövő ifjúsági mellékletében közölte7, tanára Molnár Ernő biztatására, aki a lap szerkesztője, a Múlt és Jövő állandó munkatársa volt – költőként és héber versek fordítójaként is –, s Patai József aliája után pedig 1939-től 1944-ig magát az anya-lapot is szerkesztette.)
Mások előkelő idegenként egy-egy publikációval vettek részt a zsidó kulturális térben, a nyomot hagyás szándékával, hogy ez a kötelék is fontos a számukra. Például Ignotus, Füst Milán, Pásztor Árpád, Reichard Piroska. Mások szövetségesként életművük kisebb, de jelentős szeletét szánták ennek az egzisztenciális-művészeti ténynek és értéknek: Szép Ernő, Szilágyi Géza, Mohácsi Jenő, a fiatalabb nemzedékből Fenyő László, Zelk Zoltán, Hajnal Anna. Néhány hasonlóképpen kettős térben („gyökér"-ben) alkotó szerző neve pedig azért ismeretlen, mert fiatalon haltak meg a soában, vagy törte ketté pályájukat ez a trauma. Komlós Aladár 1946-ban sorolta fel utoljára ezt a roppant névsort a maga teljességében egy kis, cionista orgánumban8 : Tamás Sári, Sebesi Ernő, Timár Magda, vagy a táborokból Izraelben otthonra lelt Szenes Erzsi.
Nem véletlenül, azok életműve hordozza a legegyetemesebb értékeket, akik szinte mértani arányban osztották meg életüket és művüket a zsidó és univerzális tér között. Ilyen volt Pap Károly (aki jelentős költő is volt egyben, több zsidó költészeti antológiában is szerepelt9 , sajnos a versei közül kevés maradt fent), Komlós Aladár, Turóczi-Trostler József (aki Komlóshoz hasonlóan a tudósi pálya mellett költő is volt, és szintén a legendás budapesti Zsidó Gimnázium tanára) és a Peterdi Andor és Várnai Zseni házaspár. S mindenek előtt: Somlyó Zoltán. A magyar zsidó költészet rövid, de annál gazdagabb története, benne világszínvonalúvá emelkedett. Bizonyára provokatívnak tűnik a világszínvonal emlegetése. (Kertész Imre sem tartozott semmilyen kánonba Nobel-díja előtt.) Ezt az állítást alá lehet támasztani eltérő értékeléssel is, de inkább azzal a kb. 3–400 versre hivatkozom – szinte egy teljes életműre –, ami csak a zsidó kulturális térben jelent meg. (A Múlt és Jövőben 156 verse, tucatnyi cikke és elbeszélése, közel ugyanennyi az Egyenlőségben s más zsidó lapokban10 , míg a Nyugatban csak 30.) Éppen Somlyó (és mások) példája mutatja a magyar zsidó költő lehetőségeinek oly törékeny voltát. Ezt a viszonyt világítják meg, Somlyó legismertebb és legemblematikusabb versénk, a Hajnali imának a szövegvariációi: „Adonáj, sok bánatom volt!" helyett: „Istenem, sok bánatom volt!"-ra cserélte egyik sorát, valamint: „Keresztények űztek, csúfoltak zsidók" helyett az Egyenlőségben11 még így fogalmazott: „Ellenségek űztek, mint bolygó zsidót". A zsidó egzisztencia és lélek szabad kibontása nem számíthatott belépőnek a magyar egyetemességbe. Különösen felerősödött ez az ellentmondás a magyar történelem 1919-cel kezdődő fordulata után, amely szisztematikusan készítette elő a soát – társadalmi-kulturális és törvényhozási vonatkozásaiban egyaránt. A magyar költészetnek egyik alapvető témája és motívumrendszere lehetett az idegen (Habsburg) vagy a társadalmi elnyomás elleni föllépés, míg a numerus clausus, vagy a zsidó kisegzisztenciák kiszorítása az életlehetőségekből nem léphetett fel ilyen igénnyel. Pedig Somlyó Zoltán és mások (elsősorban a Peterdi– Várnai házaspár) ezt – is – lírájuk egzisztenciális kiindulópontjául tették. A magyar költészetnek, különösen az újnépi irányzatának (Erdélyi Józseftől Illyés Gyuláig, majd Csoóri Sándorig, Nagy Lászlóig, Juhász Ferencig) fontos témája a falusi eredet, a népi-plebejusi származás, az iránta érzett nosztalgia, vagy a városba, értelmiségi sorsba felkerüléssel bekövetkező traumatikus törés. Ugyanennek a zsidó megfelelője (ami súlyosabb is, mert nemcsak társadalmi osztály-, de szinte totális kultúra-váltásról van szó) nem kéredzkedhetett be az „egyetemességbe". Pedig a modern zsidó költészetnek ez a lelki konfliktus az alapproblémája. Komlós Aladár kötetnyi verset írt erről, Vihar Béla is ebből a megrázkódtatásából merítette erős pályindítását. A teljes felekezetiségbe rekedt – és szerintem onnan kikívánkozó – Kisteleki Ede, Feleki Sándor, Bródy László és Pap Izsák (a cionista rabbi, aki Pfeiffer Ignácként Martin Buber első hivatott tolmácsolója és bemutatója volt12 ) egész életművüket szentelték ennek az élménynek és konfliktusnak. (A líra, a nemzeti tudat ideggócában ez a lehetőség fel sem merült. A hasonló természetű prózai vállalkozásoknál – a Komor András, Pap Károly regényei és esszéje körüli vitákban – Németh László, Illyés Gyula13 félreérthetetlenül kijelentették: a zsidó írónak választania kell, s ha a magyar egyetemességben kíván maradni: fel kell adja zsidó azonosságát.) Ady Endre „istenes" versei az életmű központi elemének számítanak; ugyenez, különösen Somlyó Zoltánnál szintén automatikusan a margóra került: a felekezetiség partikularitásába. (Az elfeledett – kirekesztett életműnek a legértékesebb, szerintem az Adyéval egyenrangú vonulata az Istennel való párbeszéd – a zsoltárszerzők hullámhosszán.) S ugyanez a költői érzelmi azonosság szólaltatta meg a héber költészet egy másik tradícióját: a Cion utáni sóvárgást is, amely a kibontakozó palesztinai zsidó (prae-izraeli) építés iránti szolidaritással, sőt: féltéssel nyert új aktualitást. (Somlyó és Peterdi egy sereg verset írt az első arab zavargásokról – szinte mai aktualitással ábrázolva a helyzetet, amelyben az Európából elkergetett zsidókat éri az újabb üldözés.)
Eddig olyan költőket említettünk, akik a Nyugat és a Múlt és Jövő kulturális erőterei között építették fel a pályájukat (a Peterdi-Várnai házaspár kivételével, akik valamely oknál fogva nem publikáltak a Nyugatban, de hangsúlyos recepciójuk ott is megtörtént). A magyar zsidó kulturális tér másik iránya a zsidó nép belső reneszánszával („megújhodásával"), nyelve és kultúrája modernizálásával kereste a kapcsolódást.
A modern héber költészet egyik klasszikusa – Avigdor Hameiri – nemcsak, hogy Magyarországon kezdte a pályáját, de költészetét is Ady Endre, Kosztolányi hatása formálta – a héber költészeten belül is oly megkülönböztető ízűvé, hangvételűvé. Ezért is fordíthatta őket kitűnően. (Petőfit és Madách Az ember tragédiáját is átültette a Biblia nyelvére.) Magyarul is írt költészeti tanulmányokat, különösen az Ady és a Biblia14 időtálló közülük. S vagy írt magyarul verset, vagy ő maga fordította őket magyarra – egy kötetnyi kitűnő verse őrzi magyar korszakát. A magyar kultúrába való beágyazottságát jellemzi a Daloló máglya című önéletírása, amelyet az ötvenes években írt pompás magyar irodalmi nyelven. Némiképp ellenkező utat járt be Avi Shaul, aki a Rabbiszeminárium tanítóképzőjének elvégzése után azonnal alijázott. Az akkori Palesztinából írta magyarul cikkeit, riportjait, esszéit, de verseit, versfordításait héberül. Önálló köteteket szentelt Arany János, Babits Mihály, József Attila és Radnóti Miklós munkásságának. Az ő unokái, Forgács Péter, Forgách András és Forgács Zsuzsa sok területen alkotó testvérek – s mint az Forgách András nemrégiben megjelent Zehuze című regényéből kitetszik: ezek a nyugtalan, sokszínű tehetségek a Magyarországról és Izraelből összevissza hullámzó erőterek találkozásából bontakoztak ki. Tisbi Illés nevét a világ mint Gershon Scholem tanítványát s tanszékének örökösét ismeri. Azt kevesebben tudják, hogy a zsidó misztika világhírű tudósa magyar költőként kezdte pályafutását. (Halála előtt még héberre is átültette verseit.) Egyetlen kötete (Sötét percek éneke, Budapest, 1932) darabjai a Múlt és Jövőben jelentek meg, Patai fedezte őt fel, s egyengette útját a Szentföldön is. Az erős tehetséget mutató köteten ott van Ady és Kassák közvetlen hatása.
Az igen ritka jelenség – a magyar irodalom történetében tudtommal ez az egyetlen –, hogy egy ország és egy kultúra szülötte egy másik kontinensen, nyelven váljék klasszikussá. Persze, a modern héber irodalom valamennyi klasszikusa, köztük Nobel-díjas is, mind Kelet-Európában látta meg a napvilágot. (Az első Szentföldön született költő, a rendkívül népszerű Ester Raab (1894–1981), az első magyar bevándorlók, a Petah Tikvát alapítók gyermeke volt.) A Hameiriben a csúcsára jutó jelenség mögött azonban széles és mély hinterland áll. Közel száz héber költő működött a XIX. században Magyarországon, köztük nem egy örvendett – Avigdor Hameirin kívül is – nemzetközi hírnévnek. Például Bacher Simon, a világhírű judaista, Bacher Vilmos apja, Bolgár Mózes vagy Holder József, aki nemcsak jiddis költőként és fordítóként volt világhírű (ő is Ady jó barátja, s ő is a magyar költészet színes palettáját, köztük Az ember tragédiáját tette hozzáférhetővé ezen a másik zsidó világnyelven15 ), de héber költőként is ismert volt. Patai József is első verseskötetét héberül írta16 , az utolsó Magyarországon született héber verseskötetet Debrecenben adták ki 1942-ben – Tzvi Steimetz-től, aki később az USA-ban Ben Slomo néven folytatta költői munkásságát, s tőle Kardos László is fordított. El lehet képzelni, hogy ilyen nagyszámú költő mellett, olvasóként hányan tudták a héber nyelvű irodalmat olvasni, noha Cincinnatitól Odesszáig, Varsótól Jeruzsálemig olvasták e lapokat. A magyar irodalomra természetesen ez a kulturális virágzás a legnagyobb hatást a héber irodalom fordításán keresztül tette. Nemcsak a héber nyelven írt költészet magyar nyelven való közzététele volt jelentős, hanem a hatás, amit a fordítókra ez a tevékenység gyakorolt. A héber nyelv s a belőle sugárzó szellem áthasonult az életművükbe, s ezen keresztül a magyar irodalom egyetemességébe. Makai Emil a héber irodalom aranykorának a fordításával robbant be a magyar irodalmi életbe – Zsidó költők, Budapest, 1892 – (a Rabbiszeminárium padjából), ő számít az egyik első modern – „városi" – költőnek. Ezt a hatásrendszert Kosztolányi Dezső is fel- és elismerte: „Rövid úton tehát el is ítélték ezt a lázadó zsidó fiút, ki a magyar irodalomba új hangokat hozott be, a magyar technikát legalább annyira előrevitte […] kijelentem, hogy Makai az ő igénytelennek vett versikéivel többet ért el, mint a magyar zseniket követő, őket utánzó, most már végleg kivénhült írógárda. Makai egy egész új világot nyitott meg a magyar költészetben. […] ő volt az első, aki az élet természetes hangján szólalt meg. [...] Nekem azonban volt alkalmam Makait olvasni, átnézni a műfordításait, latba vetni költészetének értékét, s egy kissé elgondolkoznom arról, micsoda munkát végzett ő a magyar költészet szántóföldjén. S most nyugodtan, egyszerűen kimondhatom, hogy ez a fiatalon elhalt költő sokat dolgozott és többet tett, mint a renyhe nemzedék, mely nagyjaink verseit variálja. A könnyed formákban páratlan, s nyelvtechnikákban felülmúlhatatlan. Neve bekerül az irodalomtörténetbe, mely csak a legnagyobbakról emlékezik meg.17"
A fordítás terén a legnagyobb munkát Patai József végezte el Héber költők című, először I–II., majd I–V. (Budapest, 1910–1912, 1921) kötetben megjelent hatalmas fordításgyűjteményével és az azt bevezető, kismonográfiának beillő tanulmányával. (Számos Oxfordban őrzött kézirat itt látott először napvilágot nyomtatásban.) Többször is leírta, hogy az általa fordított költők elírták a témáit és érzéseit, s inkább magyarra átültetésükben élte ki művészi ambícióit. Patai Józsefnek köszönhetően kevés nép van, aki ilyen rendszerezett és magas minőségű gyűjteményt mondhat a magáénak a héber irodalomból. (Más kérdés, mennyire élt-él ezzel a kinccsel.) A temesvári születésű Ezra Fleischer, a középkori költészet világhírű kutatója, maga is – Izrael-díjas – költő, akit Patai műve terelt erre a pályájára, nemegyszer elmondta nekem, hogy a héber aranykor költészete szerinte a legszebben magyarul hangzik – sokkal szebben, mint az eredeti héberen. Komlós Aladár kritikája szerint Kardos László vékonyka Héber költők antológiája (Budapest, 1943) fölülmúlta Patai teljesítményét, mert munkájában érvényesítette a Nyugat költői képviselte forradalmi nyelvfejlődést. 18 Noha születtek héber fordítások a soá után is (érdekes, a nagy életkort megért Kardos Lászlótól /1898–1987/ nem), de ilyen minőségben s ilyen koncepciózussággal – történelmi okok folytán a héber költészet magyar lírába csatlakoztatására nem vállalkozhatott senki.
A héber nyelv ismerete – és direkt vagy indirekt hatása – sokkal általánosabb és mélyebb volt, mint ez a köztudatban szerepel. Fordított héberből Kiss József, Ignotus, Komlós Aladár (ők jiddisből is), Pap Károlytól is fennmaradt Haggada-fordítás, Szép Ernő egy versében elbeszéli, hogy anyja héber betűkkel levelezett vele (apja ortodox zsidó tanító volt), Szomory elmondta egy interjúban, hogy apja rámaradt levelezésének nagy részét héber betűkkel írták. Aki hagyományos családban született – és ilyen volt a magyar zsidó írók többsége –, valamilyen viszonyban állt ezzel a nyelvvel, s méginkább a révén felhalmozot tradicionális kultúrával. Itámár Jáoz-Keszt héber költő s a magyar irodalomnak nemcsak fordítója, de ismerője és mai alakulásának figyelemmel kísérője19 (félő, hogy nem lesz folytatója) egy interjúban elmondta a nyelv elvesztésének, majd visszaszerzésének misztikus mozzanatait.20 Magyarul kezdett verset írni – Bergen Belsenben – egy füzetben, az utolsó lapokon már héberül. Radnóti Miklós volt rá a legdöntőbb hatással, majd később Avigdor Hameiri héberül – mindketten még Budapesten. A héber nyelv és az e nyelven írott költészet felkeltette vágy vonzotta lebírhatatlan erővel az újonnan alapított országba.
A magyar zsidó költészet legfényesebb korszaka a soá sötétségével szemben bontakozott ki – ezúttal világossá tett kívülállói pozícióban. Kívül a magyar társadalmon, sőt: a történelmen. Sőt: kívül az állam határain is. (Radnóti legfontosabb versei a Magyarországhoz soha nem tartozó Borban születtek.) Az egyértelművé tett helyzet fölszabadított, szembesített – ez sokszor előnyére válik a művészi igazság megfogalmazásának. Erre az időszakra esik a magyar zsidó költészet kanonizálása is – a legalább nyomot hagyás szándékával. Élő szerzői tekintélyes része nemsokára elpusztult. A Száz év zsidó magyar költői (Budapest, 1943) kötet tagolása is fontos üzenetet hordoz: Az elsők, Kiss József és kora, a Nyugat kora, Az újak. A fejezeteket s a bevezető esszéket a Nyugat jelentős munkatársai állították össze: Komlós Aladár, Rubinyi Mózes, Turóczi-Trostler József, Mohácsi Jenő. E korszak oly gazdag, feltárásra váró anyaga nyomorúságos évkönyvekben, naptárakban, magánkiadásokban jelent meg – kiemelkedik közülük a Komlós Aladár szerkesztette Ararát évkönyvek (1939–1944). 1938 után a zsidó lapok közül csak a Múlt és Jövő megjelenését engedélyezték a német megszállásig, mert az egyre fasizálódó kormányokat nem zavarta, ha a zsidók zsidónak vallották magukat. Ezt a megszólalási lehetőséget Komlós Aladár használta ki leginkább, ekkor írta a magyar zsidó irodalomról szóló esszéi javát, s ekkor és itt bontogatta szárnyait a fiatal Scheiber Sándor, akire a magyar zsidó kultúra romok alóli kincseinek összekaparása maradt. A kommunista korszak megmerevedéséig beálló 1945 és 1949 közötti korszak kaotikus viszonyainak, útkereséseinek költői reprezentációit alapvető kutatásnak kellene feltárnia. Ide tartozik a holokauszt költészete is. Ami jelentős és elsüllyedt lírai dokumentumtömeg, amelyet – joggal – elhomályosított Radnóti Miklós néhány, az exhumálása során megtalált verse. Ezekbe – ritka csoda – a költő puszta egzisztenciális körülményei, a vére (a szó szoros értelmében) is felszívódtak esztétikai minőséggé.
Mert zászlónkon Isten neve írva van,
És mi védtük a setétség napiban:
S már eloszlik, már kezd tűnni a boru:
S most lankadna Izrael a vértanú?
(Heilprin Mihály: Zsidó kördal)
Ahogy történelmi idő és szerep bozogtatta fel a magyar zsidó költészetet, úgy szintén a történelem sajátos fejleményei apasztották el forrását. Az értékek, amelyeket a magyar zsidók itt létrehoztak a kultúrában (másban is), Auschwitz füstjén átlényegülve pácolódtak be, hatották át a magyar kultúrát. Már nem kellenek hozzá zsidók. A halottak izgága, nyughatatlan szelleme dolgozik tovább, az élők inkább bezavarnak.
Az egykor volt irodalmi jelenségről történelmietlen, s ezért igazsághiányos úgy beszélni, mint a soá előtt. „Mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már." (Radnóti) A zsidó népesség elpusztult, s vele népi/„egyházi" és kulturális intézményrendszere. Kiszáradt a talaj, ami élményt, azonosságot szállíthatott volna az irodalmi reprezentációnak. A zsidó azonosság helyébe a zsidó származás állt, pontosabban: a túlélésé. Magyarországon – a „holokauszt földjén "21 – aki valamilyen módon kapcsolatba hozható a zsidósággal, az az egykor itt élt és alkotott nép túlélője. A tervek szerint el kellett volna pusztulnia, de valamely szerencsés véletlen folytán „túlélte". Ez az egzisztenciális tény elválaszt azoktól, akiknek nem ilyesfajta túlélés határozza meg az azonosságát. Azonosság ez is – több generációra kiható érvénnyel. De nem zsidó azonosság, ezért kívül esik tárgyunkon. (Kertész Imrének, igaz, prózában, sikerült megérzékítenie ezt az azonosságot a Sorstalanságban. Néhány esszéjében – különösen A holocaust mint kultúra címűben – pedig teoretikusan is körüljárta ezt a sok precizitást igénylő, mert minden előzmény nélküli különös, „sorstalan" azonosságot.)
Egy költői csoportnak is mondható szűk kör: Székely Magda, Mezei András, Gergely Ágnes életműve azonban mégis besorolható a magyar zsidó irodalomba, a soá korfordulója után is. A totális lezártság résein mégis átütött valami makacs föltörni- élniakarás, vagy inkább: igazság – ahogy a fölégetett tarlón is terem néhány búzaszem. Gyermekként élték át a soát, s alapvető élményük volt egyik szülőjük elvesztése, a csonka családban nevelkedés. Emberi-művészi döntésük volt, hogy ezt az örökséget érvényesítve kívánták költészetüket felépíteni. A gyökerestül megváltozott világban már egészen más a jelentősége – érett és tehetséges művészek esetében –, ha zsidó kulturális térben jelennek meg. Annál is inkább, mert ilyen nincs. A hitközségi kiadványok nem tartoznak ide. (Maga a hitközség fogalma is új definícióra szorul: szegényes, karitatív s egyházi funkciók ellátására működtetett, erős állami kontroll alatt álló intézmény. Mégis szegényes naptárában – Új Élet Naptár 1959/60 – jelentek meg Székely Magda „egyetemi hallgató" létállapotát megérzékítő sorai: „Agyam, ez évről évre mélyebb, tiszta kút/hullák halmait tükrözi…" „Talpam alatt lép hatszázezer lábnyom." („Tizenkét éve vár a szív, anyám deportálásának évfordulójára.") A következő évben jelent meg ugyanitt (a naptársorozat csak két évig tartott ki) a Mártír című verse, amelyben összekötötte magát – a tűzön át – azzal a narratívával és kollektívumával, ami a soában beszüntette a földi létezését.
Hatmillió ércoszlop izzik
Ki tudja már, melyik az anyja
Gyűrűzik, felkél, fut a láng,
A csontjaimat megrohanja.
Imhol vagyok, imhol vagyok,
Megjárva minden torlaszoknak
Hegyét és árkát, itt vagyok,
S lobogok, mert ők is lobognak.
Amikor Scheiber Sándor, rabbi, intézményigazgató és tudós, beindíthatta az 1948-ban megszűnt IMIT Évkönyvek folytatását (MIOK Évkönyv 1970–1985), az általa válogatott kötetek valamennyijében szerepelt ez a három költő. S ami még jelemzőbb: szerepeltek mindazok, akik a soát megelőzően a zsidó és univerzális tér valamely változatában építették fel pályájukat, s életben maradtak – bármilyen pályát is futottak be 1948 után. Komlós Aladár, Vihar Béla, Hajnal Anna, Kardos László, Bródy László, Zelk Zoltán, sőt: a maga zsidó gyökereit mindig hangsúlyozó, katolikus Vas István is két fontos publikációval. Ezzel a gesztussal nemcsak absztrakt módon teremtődött meg a folytonosság, hanem az azonosság közösségbe szerveződéssel egy valóságos kulturális térben is, lett légyen volt, bármennyire is marginális. E csoportra az Itámár Jáoz-Keszttel való rendszeres baráti és munkakapcsolat is jellemző volt – ezért ő bátran tekinthető e csoport kültagjának. (A barátság története és eredményeinek rögzítésére Mezei András halála adott alkalmat. 22) Ebben a kapcsolatban egy másik tradíció éledt fel: a héber és magyar nyelvvel (szellemmel) való törődés, feltöltődés, ami Makai Emil óta meghatározta a magyar zsidó költészet létformáját. A csoport minden tagja mozgósította a gyerekkorban szerzett héber tudását (Mezei két évet élt Izraelben is), és azt fölhasználták fordításokban, elsősorban a különös sorsú Bábel tornya (Budapest, 1991) héber költészetet bemutató antológiában. Ez a közösség (nemzedéknek lehetne mondani, ha nem három emberből állna) marranos módon, enigmatikus terekben „vitte át a túlsó partra" a zsidó azonosság lírát tápláló lángját.
Túlsó part. Van-e ilyen? Azaz egy szilárd talaj, ahová kikapaszkodva a soá, s majd a diktatúra tűz- és vízözöne után, biztosabb társadalmi alapokon lehet újra művelni és teremteni a magyar zsidó kultúrát. Az úgynevezett „rendszerváltás", vagy a Kelet- és Közép-Európán végigsöprő „bársonyos forradalom" szintén új történelmi, és vele lírai helyzetet teremtett. Az úgynevezett „zsidó reneszánsz" jegyében többen azt hittük, hogy létezik ez az üresen hagyott tér, amely csak kitöltőire vár. Hiszen a rendszerváltás pillanatában – szinte egy csapásra – az egész magyar társadalom fedezte fel s foglalta el újra magának azokat a tereket, amelyeket a diktatúra évei leromboltak, és föld alá kényszerítettek. Rengeteg, sokszínű azonosság talált vissza egykori forrásaihoz, medréhez, kereteihez. Ebben a lelkes folyamatban zsidók és zsidó származásúak egyedül maradtak. Mi a teendő a történelemmel, azonossággal, ami nem egyezik azokéval, akik valahova visszataláltak? Ugyanis a magyar társadalom elnyomott hagyományai, keretei azért térhettek vissza, mert a diktatúra évei alatt is itt voltak, nem pusztultak el. Kivártak, mint mag a hó alatt. Azonban a magyar zsidóság nem volt ott velük – mert a jegelő cezúra előtt nem sokkal már kiszelektálták és kiszántották a közös földből. S ami nincs, azt bajos folytatni.
Székely Magda a rendszerváltás után elhallgatott, Mezeiből viszont nagy energiákat szabadított fel a szabadság. Mennyiségileg és minőségileg is tekintélyes művet alkotott. Az általa műfajilag is kitalált „tényversek" sok-sok töredékében konstruálta újra a magyar holokauszt eposzát (Itámár Jáoz-Keszt találó értékelése a rövid, szikár fikciós technikával földolgozott dokumentumokról). Más verseiben a „kettős gyökér", Magyarország és Izrael közötti érzelmi erőterek konfliktusát érzékítette meg. Mezeinek ezt a jelentős lírai teljesítményét a rendszerváltás utáni Magyarország nem értékelte. A versek zöme az új Múlt és Jövőben jelentek meg – méltó recepcióját nem lehetett megszervezni. 75. születésnapjára csak felesége, Székely Magda vállalt köszöntő írást, halálakor veszteségének jelentőségét szintén a csoport kültagjával, Itámár Jáoz-Keszttel készített interjúval volt „megoldható", egykori lapja, az Élet és Irodalom, nem talált egy költőt, aki legalább halála alkalmából értékelte volna költői életművét.
Gergely Ágnes indulása is a munkaszolgálatban elpusztított apa árny-életével indult: „… látni szoktalak / a novemberi fojtó ég alatt / velem indulsz, lélegzel, könnyeid / az én torkomat szorítják, és én hagyom." (Ajtófélfámon jel vagy, 1963) Mint Székely Magda, ő is ebből az orfeuszi világból keverte ki fájdalomból s szelíd iróniából hangját, amit áthat az alvilági bolyongás sötét tapasztalata és állandó jelenléte. Kiemelkedően újszerűt felfedezni vagy megragadni a költészetben, ahhoz a költő rendkívüli tehetségén kívül szükség van a lírai szituáció különlegességére is. (Ennek az egymáshoz passzolását nevezte Pilinszky János „szituációs zsenialitásnak" – a Radnóti Miklós-jelenséget elemezve.) A soá utáni megalázott és önfelszámolásra ítélt magyar zsidó létformából préselt gyémántot Gergely Ágnes, az azóta önmaga igazságától klasszikussá vált, sokat idézett Temető Pannóniában (1980) című versével. A későbbi Magyarország területét magában foglaló római provincia s egy budapesti külterületi utca neve közé – tehát időtlen térbe, lebegésbe – sűrítette az egy-két évszázados magyar zsidó áttűnést. A magyar honfoglalást jóval megelőző őshomály (a III. századtól kimutatható zsidók jelenléte a térségben, temetkezéseik révén) és a mai köztemető helyrajzi adatának a zsidó jelentéssé hasonulása ebben a lírai nézetben az élettől való megfosztás után az emlékezetfosztás stációját rögzítette az ismélődő refrénben: „Itt éltél. Több vagy holtan is, / mint Kozma utca 6." Gergely Ágnes a rendszerváltás utáni korban is elevenen tartja a zsidó létezés és a magyar történelem kapcsolódás-hiányának elemzését (például a 137. Zsoltár, 1992). Ezt a viszonyt Ady Endre is a magyarság utolsó esélyének tartotta nevezetes Korrobori cikkében: „Itt egymást fojtogatva a szerelemtől, vagy új népet produkálunk, vagy pedig utánunk az özönvíz." Szinte neki válaszol egy évszázad tapasztalataival gazdagabban Zrínyi Miklóshoz (1997) című versében:
Mit csináljak azzal a mondattal én,
Hogy „ne bánsd a magyart"?
Akibe beleszerettem,
Még mindig belehalt.
Minden folyóirat/kulturális tér hagyománya és elsődleges funkciója – különösen a Petőfit és Adyt magáénak mondható magyar irodalomban –, hogy a magáénak tudott azonosságot folyamatosan és izgatóan problémává tévő költészet nélkül nincs legitimitása tartós irodalmi jelenlétnek. Az újrakezdett (1988–) Múlt és Jövő abban a megelőlegezett és ezért megalapozatlan bizonyosságban indult, hogy a magyar társadalom a megszűnt zsidó kulturális teret s vele a megszűnés traumáját – „a holokausztot mint kultúrát" (Kertész Imre) – magába kívánja integrálni. Zsidók helyett a zsidók emlékét sajátítja el, dolgozza fel a kultúra gyászmunkájának folyamatában. Ez ügy és program jegyében adott otthont két fiatal költőnek, akik a rendszerváltás „zűrzavarában" a zsidó azonosságban lelték meg indulásuk teremtő energiáját. Hiszen a soá után zsidó, vagy zsidó származású családban, az elfojtás korában és kultúrájában, „szerencsés" anyag a lírai építkezésre. Röhrig Géza és Schein Gábor olyan tehetséges fiatalembereknek mutatkoztak, akikért érdemes volt lapot csinálni. Pályájuk későbbi alakulása aláhúzza a velük töltött évtizedből tapasztalataimat, már ami a „halott arcán növekvő szakáll" helyzetértékelést illeti. (Mellettük még egy emigráns költőt kell kiemelni, a Tel Avivban héberül oktató, prózát angolul23 , verset magyarul író Goldstein Imrét 24, akinek szintén a „kiszántatás" és a hazára nem találás volt az az egzisztenciáját nyomasztó élménye, amiből sajátosan keserű, s nyelvi idegenségében izgalmas költészetét kisajtolta.)
Nem itt a helye elemezni, hogy a magyar kultúra a „holokauszt földje", Kertész Imre felfedezését és tanácsát – „Érték a Holocaust, mert felmérhetetlen szenvedések révén felmérhetetlen tudáshoz vezetett, s ezáltal felmérhetetlen erkölcsi tartalék rejlik benne25" – miért nem fogadta be? (Ha német közegben... hiszen ők maguk is, nem épp ez okból jöttek hozzánk Kertész Imréért?) A már említett Ezra Fleischert idézve – aki Jeruzsálemből figyelte, és rengeteg tanácsával segítette a Múlt és Jövőt, amelyből leginkább a költők érdekelték, s ezért sóhaját a jelenlegi izraeli (héber) költészetre kell vonatkoztatni: – „ha nekünk egy Mezei Andrásunk, Röhrig Gézánk, Goldstein Imrénk lenne…"
Schein Gábor, aki bibliai és magyar irodalmi olvasmányélményeit emésztő – Auschwitz után verset írni? / A vers szomorú világfa / s minden ágán / halottak lelkei zizegnek. (Szerb Antal emlékére, 1992) – s a saját költő szerepét és lehetőségeit kitapogató verspublikációi mellett, fordított (leginkább Paul Celant), részt vett héber nyersfordítások közlésre alkalmassá tételében, recenziót írt, de cipelt folyóiratkötegeket is, egyszer csak eltűnt, nem volt megtalálható, s majd a Pannonhalmi Szemle szerkesztőjeként tűnt fel. Röhrig Géza, aki Scheinnel ellentétben nem a Múlt és Jövő, de a Holmi felfedezettje, küzdelmes, megannyi visszautasításon keresztül (négy verseskötete26 visszhangtalansága is közrejátszott ebben) jutott el New York-i emigrációjáig (mint az első magyar nyelven verset író zsidó: Heilprin Mihály), ahol magához hűen, igen magas színvonalon alkot, teljes izolációban. Témái csak a fájdalmas Magyarországot pásztázzák újra és újra: a kitörülhetetlen állami gondozott sors, és a posztholokauszt dekonstrukciós élményét szálazzák újra – egy sor, egy hangulat sem hullott be a világ fővárosából a verseibe.
Egy történet vége, mint minden életé, a maga befejezettségében soha nem vigasztaló. Azonban, ha azt vesszük, hogy olyan jelenség másod- és harmadvirágzása tanúi lehettünk, ami már 60 éve halott, akár reménnyel is eltölthet. Hiszen a csodavárásra ad „reális" alapot, amire már a történet elkezdéséhez is jócskán szükség volt.
Jeruzsálem, 2009. március
JEGYZETEK
1 Zsidókérdés Magyarországon, a Huszadik Század körkérdése, Budapest, 1917.
2 Ezen a címen írtam – szintén, viszonyainkat kívülről szemlélő, mert nem magyar közönségnek írott cikkemet a rendszerváltáskori ún. „zsidó reneszánszról", magamnak is meglepően lesújtó végkövetkeztetéssel, amelyet csak napról napra igazol az azóta eltelt közel egy évtized. Eretz Acheret: „Ha hazken ha comeah belehiv sel met", 2001. 4. sz. Magyarul: Kortárs, 2001/8, s az azonos című esszékötetem, Budapest, 2001.
3 „Kozmopolita költészet" (1877). A versről s a körülötte kibontakozó irodalmi harcokról Komlós Aladár külön kismonográfiát írt: Irodalmi ellenzéki mozgalmak a XIX. század második felében. Budapest, 1956. A témával egyébként jóval korábban kezdett el foglalkozni, amikor a magyar irodalomban fellépő kirekesztő és antiszemita jelenség eredőit kutatta. (A magyar zsidók irodalmi tevékenysége a XIX. században című, a soá árnyékában írt, s kéziratban maradt monográfiájában. Megjelent Magyar zsidó szellemtörténet a reformkortól a holokausztig, I. köt. Budapest, 1997, 2006, 225–228.)
4 Komlós Aladár: Egy megírandó magyar-zsidó irodalomtörténet elé. Libanon, 1936. Kötetben: Magyar zsidó szellemtörténet a reformkortól a holokausztig, 1997, II. köt. 75–82.
5 Naplójának 1942. május 17-i bejegyzése. Radnóti Miklós: Ikrek hava, Napló. (Szerk. Ferencz Győző. Budapest, 2003, 189–192.)
6 Például: „Egy katolikus, baloldali, lezsidózott magyar költő históriája, aki magyarként élt és írt, akit zsidóként öltek meg, és aki keresztényként halt mártírhalált. Bächer Iván: „A szó hona." Népszabadság, 2008. szept. 29.
7 „Vergődés." Remény, 1926. 15–16. sz.
8 „In memoriam... A fasizmus és a háború magyar-zsidó író áldozatainak emlékünnepélye. 1946. febr. 17-én, Ichud füzetek, 1947. Kötetben: Magyar zsidó szellemtörténet… II. Köt. 312–318.
9 Száz év zsidó magyar költői. Budapest, 1942; Versek a zsidóságról. Összeállította Komlós Aladár. Budapest, 1943.
10 Lásd e versek gyűjteményét: Zsidó mezőkön, Kosztolányi Dezső előszavával, Kőbányai János utószavával, Budapest, 2009.
11 Egyenlőség, 1911. nov. 5.
12 Martin Buber: Száz chászid történet. Fordította, Martin Buber életrajzát írta s jegyzetekkel ellátta Pfeiffer Izsák. Budapest, 1938, 1942.
13 „Ha egy helyzetet már választottál, a másikról le kell mondanod. Népek versengésében kétfelé nem nyújthatod ki a kezed sem segítségért, sem haszonért. Élhetsz közösség nélkül, ha elég nagy szellem vagy, de két közösségbe senki sem tartozhat, legkevésbbé egy nép" – írta Illyés Pap Károly Zsidó sebek és bűnök c. könyve kapcsán, Nyugat, 1935.
14 Múlt és Jövő, 1912. febr., kötetben: Daloló máglya c. önéletírása függelékében, Budapest, 2006.
15 Lásd Bihari József adatgazdag tanulmányát róla: „Holder József költői és műfordítói tevékenysége, különös tekintettel Az ember tragédiája jiddis fordítására", MIOK Évkönyv, szerk. Scheiber Sándor, 1979/80, 60–84, valamint Varga Péter esszéjét: Holder József: Magyarország jiddis nyelvű poétája. Múlt és Jövő, Új Sorozat, 1991/1.
16 Sasaué alumim, Budapest, 1902.
17 Kosztolányi Dezső: Írók, festők, tudósok. I. köt. Szerk. Réz Pál, Budapest, 1958. Az írás eredetileg a Bácskai Hírlap „Heti levél" c. rovatában jelent meg név nélkül, 1905. ápr. 9-én.
18 „Anélkül, hogy a múlt hasonló előzményeit, s elsősorban Patai úttörő, rendszeres és kiterjedt tolmácsoló munkájának érdemeit hálátlanul kisebbíteni akarnánk, meg kell állapítanunk, hogy Kardos fordításai művészi siker dolgában mindazt fölülmúlják, ami a héber poézis magyar átültetése során eddig történt. […] Gazdag és hiteles hajdúsági nyelve a Nyugat nagy költőnemzedékétől tanult hajlékonyságot: erőteljes és lágy, súlyos és könnyed, amint a vers kívánja, s mindig teljes költői energiával. De Kardos, aki Csokonai és Tóth Árpád városának fia, épp ezért a debreceni költők míves hagyományának, a jó magyar versnek olyan bő kincseivel árasztja el, s varázsolja el a héber lírát, hogy néha már megfeledkezünk az olvasott költemény származásáról. […] Kardos antológiája csúcsteljesítményt jelent a héber költészet magyar átültetési kísérletében, s az esztendő legértékesebb magyar-zsidó könyve" – írta Komlós Aladár (Múlt és Jövő, 1943, 143.).
19 Számos antológiát állított össze, fordított és látott el előszóval a magyar költészetből: Magyarországi zsidó költők antológiája. Tel-Aviv, 1960; Nem menekülhetsz, Mai magyar költők antológiája. 1981; A csodaszarvas (Cvi Haplaot) I. A magyar költészet kincsesháza, előszó: Scheiber Sándor, Tel-Aviv, 1984; A csodaszarvas II. köt. Mai magyar költők antológiája, előszó: Kabdebó Lóránt, Tel-Aviv, 1988; A csodaszarvas III. köt. Zsidó sors a magyar költészetben, Tel-Aviv, 1989. Ezen kívül egyes költőket önállóan is bemutatott: Radnóti Miklós: Orpheus nyomában. Válogatott versek, Tel-Aviv, 1971; Goldstein Imre: Hármasugrás. Tel-Aviv, 1984; Arany János: Tengeri hántás, Balladák és vegyes költemények. Tel- Aviv, 1998 (kétnyelvű kiadás); Kassák Lajos: A ló meghal, a madarak kirepülnek. Tel-Aviv, 1997; Füst Milán: Válogatott versek. Tel-Aviv, 2007.
20 Kőbányai János: Zsidó szellem ma. Interjúk, „Kettős gyökér". Budapest, 1999. 162–176.
21 E földrajzin túli fogalmat az azonos című esszémben definiáltam, Élet és Irodalom, 2004. febr. 28. Kötetben: A holokauszt mint elbeszélés, A hazugság helye. Budapest, 2004.
22 A tényversektől a Soá eposzig. Múlt és Jövő, Új Sorozat, 2008/2–3.
23 Fordítóként ő Nádas Péter amerikai recepciójának sikerkovácsa.
24 Verskötetei: Álom az utolsó pillanatról. Budapest, 1996; Elmenőben. Budapest, 2004.
25 Kertész Imre: „A holokauszt mint kultúra." A száműzött nyelv c. kötetben, Budapest, 2001, 72–92.
26 hamvasztókönyv, Budapest, 1995; fogság, Budapest, 1997; sziget, Budapest, 2000; törvény, Budapest, 2005.
Látó Szépirodalmi Folyóirat