|
Forgács Iván: Emlékeznek Marseille-re? 1969-ben, világbajnoki pótselejtezőn itt váratlanul kikaptunk 4:1-re a csehszlovákoktól, nem jutottunk ki Mexikóba - és azóta nincs magyar labdarúgás. Tudjuk, milyen irányba fejlődött a sportág, voltak is kiváló játékosaink, jó csapataink, egy-két eredmény is felvillant, de magyar foci már nincs, mert annak Marseille óta vége. Egy hatost kapni a szovjetektől, egy hetest Pesten a jugóktól, elbukni Rigában - ez van rendjén. Ez igazolja Marseille-t. Marseille nagyságát. Annak a mérkőzésnek ugyanis szerintünk volt egy tragikus üzenete: a könnyed, technikás, improvizatív magyar játékra a világ a maga klasszikus formájában nem tart tovább igényt. Ekkor vetődött fel először komolyan a hazai sportban a profizmus és az amatőrizmus kérdése. Arra persze korábbról is emlékszem, ahogy szüleim, barátaink megbocsátóan morgolódnak a sportolóktól elvárt munkateljesítményről. De itt nem a kedvezményekről volt szó. Dönteni kellett: az erőnlét, a játéktempó fokozásához érdemes-e profi intenzitással működő csapatokat szervezni a vezető kluboknál és a válogatottnál? Ez nagyjából 34 éve volt. És igazi döntés azóta sem született. Annak ellenére, hogy mindig ambicionáltuk a nagy sikereket a labdarúgásban, hogy mindig őstehetségeknek tartottuk benne magunkat, hogy szovjet példákon (jégkorong-válogatott, Dinamo Kijev) láthattuk a volt rendszer politikai támogatását. Nem. Nálunk a foci maradt a marseille-i mítosz átka alatt. Vagy inkább mondjuk így: a jó kereseti lehetőségek ellenére mind a mai napig amatőrök vagyunk. Ez valahol szép is lehetne, ha tényleg egy végiggondolt, karakán állásfoglalást üdvözölhetnénk benne. Ha lenéző mosollyal odavetnénk a világnak, a sport azzal tud magával ragadni, hogy a tehetségnek kínál szárnyalási lehetőséget, s miután szerintünk az itt megvalósítható produkciók sosem lehetnek arányban napok, hónapok, évek hangyaszorgalmú felkészülésével, erre nem tartunk igényt, és mindent a pillanatra, a véletlenre bízunk. Csakhogy ki merné vállalni az ezzel járó biztos kudarcokat? Hiszen nekünk Aranycsapatunk volt, megvertük az angolokat a Wembley-ben, rettegett tőlünk a világ... Csak úgy. Na de az se lehet normális, hogy most ugyanezért mindennap korán föl kell kelni, órákat futni, hogy fél óra játék után ne merüljön ki az ember, kombinációkat gyakorolni, hogy ne legyenek váratlan helyzetek, és fokozni, fokozni a gyorsaságot... Minek? Hiszen az eredmény egyáltalán nem biztos. Mások jobban fölkészülnek, és oda a legfontosabb: az őstehetség mítosza. Úgyhogy nevessenek csak rajtunk, verjenek meg bárhol, amíg mi tudunk fölmutatni egy rapszodikusan zseniális Illés Bélát, itt a futball őshazája. A foci talán most is a legjobb példa arra, ahogy nem tudunk igazán szinkronba kerülni a jelenkorral. De nem is könnyű követni pragmatikus döntéseket igénylő szemléletét. Nincs mindenkinek érzéke a határok kijelöléséhez. Megszabni, hogy valami meddig sport, és honnan tekinthető erkölcsösen vállalható üzleti tevékenységnek. Érzelmi azonosulást kelteni valami iránt, s ugyanazt szinte kizárólag anyagi érdekek szerint irányítani. Nem megy. Néhány éve láttam, hogyan teremtenek családias hangulatot a finnek a hokistadionjaikban, hogyan hangolják össze a szurkolást a gátlástalan fogyasztással - valamilyen amerikai minta alapján. Nálunk ma már nem tudom elképzelni, hogyan kerülhet harmonikus viszonyba egy stadionban a szórakozás és a sajátnak tartott csapat szenvedélyes biztatása. De máshol is jelentkeznek a kortól idegen bizonytalanságok. 1989-ben a rendszerváltás még egyetlen ép ésszel követhető, valamennyire emberi politikai-társadalmi alternatívaként volt meghirdetve. Ma egyre több csalódott értelmiségi csoport talál vissza a radikális forradalmisághoz. Tamás Gáspár Miklós már mindent csak rendszerkritika felől közelít meg. Ám egy ideális rendszerváltást képtelen felvázolni. Nem csoda, hiszen marxista ideológiájából Marxot felejtené ki a legszívesebben. Mit lehet tenni? A jelenlegi rendszert már nem progresszív támogatni, az előző vállalása még mindig diszkriminatív hatású lehet, marad a forradalmi elmélet és a pragmatikus gyakorlat mindent megengedő különválasztása - bárkire és bármire veszélyes döntések nélkül. Miért pont a film területén lehetne nagyobb határozottságra számítani? Nemzetközi összehasonlításban már a filmtörvény megszületése, az állami támogatás növekedése is komoly esemény lesz. Kinek van kedve ezek után még arról is vitatkozni stúdióvezetőkkel, tisztviselőkkel, alapítványi zsűritagokkal, hogy a magyar filmgyártás milyen műfajok mentén térhetne magához. Pedig egyszer végre nem csupán egyedi produkciók megengedő finanszírozásáról kéne dönteni, hanem arról, milyen hagyományoknak, törekvéseknek lenne érdemes folyamatosságot biztosítani. És milyen elvárásokkal. De hiába, évről évre kiderül, hogy bármennyit beszéljen ez a szakma is a profizmusról, alig van valami köze hozzá. Ösztönösen elutasítja. Művészi alkotások megvalósításához méltatlannak véli ezt a mindent kicentiző, panelekből építkező szemléletet, egy könnyed kommerszfilm legyártásához pedig nem tart szükségesnek komolyabb szakmai erőfeszítést. Talán még korai általános következtetéseket tenni arról, hogy mindez hova vezethet, de az elmúlt hetek néhány magyar filmbemutatója nem tudta nem elgondolkoztatni az embert a fenti problémákról. Hogy néz ki ma például nálunk egy nagy visszatérés? A Szent Lőrinc folyó lazacai Teljesen jogos a kérdés: miért nem hallani András Ferencről? A Filmmúzeum
csatorna szinte hetente igazolja, hogy az ő nevéhez fűződik a nyolcvanas
évek egyik legsikeresebb hazai filmje, a Dögkeselyű, társadalomkritikai
hátterű, fordulatos bűnügyi történettel, Budapestet feltáró, ritka hiteles
autósüldözésekkel. A filmről új méltatás jelent meg a Népszabadságban,
Prokopp Dóráéknál meg a rendezővel készített beszélgetéssel együtt valóban
csak az nem látta mostanában, aki nem akarta. Szóval, ha mindezek után
elém raknak egy plakátot Gregor Bernadettel, amely arról tudósít, hogy
András Ferenc hosszú idő után ismét bombasztikus című filmet, méghozzá
olasz-magyar koprodukciót készített, a reakció csak egy lehet: irány a
mozi! Ezzel szemben mit látunk A Szent Lőrinc folyó lazacaiban? Valami rosszul értelmezett profi rátermettség mutogatását. Minden és mindenki jól szolgálja a pénzszerzést, s ettől szemmel láthatóan elégedett. A dramaturgia Szicíliától a Balatonig számtalan turisztikai paradicsomon képes átvezetni a hősöket. S hogy egy pillanatig se unatkozhassanak, szerelmi történetüket a végsőkig fodrozza háromszöggel, művészettel, identitászavarral. Paolo és Viola kapcsolata lehetne egyfajta közönséges magyar-olasz szerelem is, de az alkotói igényesség a lányból kanadai magyart csinál, aki Országh Lili képei láttán ébred rá fokozatosan zsidó származására. A dolgoknak megható módon tisztulniuk kéne, ehelyett a biztos telítettség kedvéért egyre csak bonyolódnak. A fényképezés vállat von, és igyekszik festői háttereket teremteni. A színészek pedig játszanak. Látszik, hogy jó szakmai érzékkel választották ki őket. Szenvedéskényszerük sem tudja megbontani testük harmóniáját a magyar-olasz nyárban. Gregor Bernadett szép. Az ember reménykedik, hogy a film után sok bulvárlapban olvashat interjút a magánéletéről (nem a származásáról), és láthatja viszont legalább valamennyire ruhátlanul. Antonio Maria Magro meg egy tökéletes szicíliai sztereotípia. Ha akarom, kiélten csúnya, ha akarom, egy szívdöglesztően napbarnított férfi. Mi kell még? Ezúttal úgy tűnik, semmi. És itt a tévedés. A profizmus ugyanis nem azt jelenti, hogy valamit egyszerűen félvállról vehetek, mert felkészültségemnél fogva így is teljesíteni tudom a vele kapcsolatos szakmai feladatokat. A profizmus valami furcsa dolog, amelyet még nemigen tudunk megfelelően értelmezni. Alighanem az a legidegenebb benne, hogy racionális szinten kíván azonosulást egy feladattal. Ha profi vagyok, akkor is komolyan veszek egy témát, ha nem érdekel, ha ostobaságnak tartom. Nem lazán kezelem, hanem arra mozgósítom a tudásom, hogy a maximálisat hozzam ki belőle. Mi erre csak ritkán vagyunk képesek. Jó kommerszfilmeket is főleg érzelmi fűtöttségből, személyes motiváltságból tudunk csinálni. Ami nem is biztos, hogy baj. Mert ezt az "amatőr" hozzáállást is lehet következetesen, igazi sajátos munkákkal képviselni. Boldog születésnapot! Hogy Fazekas Csaba filmje épp erre tesz-e kísérletet, azt nem merném egyértelműen állítani. Inkább a fiatalokat csábító mixtúra-profizmust vélem felfedezni benne. Adott esetben ez valahogy így néz ki: mint kiművelt, jó vizuális érzékű filmesek, egyrészt adózzunk tisztelettel mondjuk - a cseh vagy kelet-európai új hullámnak. Építsük a kompozíciót egy kissé mafla fiatalember 30. születésnapja köré. Negyvenesekkel már sokszor csináltak ilyet, most ugorjunk vissza tíz évet, és az egész más, újszerű lesz. Tévedés, mert ha a megváltoztatott életkorhoz nem találunk ki eredeti problémákat, és maradunk a középkor személyiségzavari sémáinál, az egészből semmi nem lesz. Hősünk hiába téblábol, semmit nem mozdít meg maga körül. Őt kell valahogy felrázni, más szóval kiderül, hogy történetre szorul. Ez persze egyáltalán nincs a rendező ellenére, aki érezhetően úgy okoskodik, ha sikeres filmet akarunk csinálni, a magyar vígjátéknak is adjuk meg, ami jár. A fiú (Kovács Gergely) tehát találkozzon egy lánnyal, de az ne egyszerű, életkép-felfedező sétapartner legyen, hanem olyan csaj (Ónodi Eszter), akinek sztorija van. És innen mi már ezt követjük, nem a születésnapot. A tét annyi: mennyit tudunk nevetni Gyöngyi szélhámoskodásán, mennyire keletkeznek zavart helyzetek az egykori szeretőinél "terhesen" jelentkező lány játékából? Nem mondom, hogy Máté Gábor, Bálint András vagy Hernádi Judit nem keverik jól a rutint, de új rétegek életstílusát, egy új világot azért ennyi lehetőségből nem képesek felvázolni. A középszerű vígjátéki hangvétel diadalmaskodik a keverék titkosabb-mélyebb szándékai felett, és az anyag viszonylag sok sémáját figyelembe véve, ez azt hiszem, nem is baj. A film nem lesz jelentős mű, de végig nézhető marad. Csak hát érdemes-e az embernek felfednie a szakmai kártyáit? Sok jel arra utal, hogy idehaza a provokatív, alternatív hangú dilettantizmusnak még mindig toronymagasan a legjobb a kritikai elfogadottsága. Igaz, nem mi adjuk a filmekre a pénzt. Libiomfi Bevallom, bosszant, ha egy ilyen mű megkapja a formabontó, avantgardista tevékenység több pozitív, bíztató minősítését egy olyan megbecsült kollégától, mint Bikácsy Gergely. ("A Libiomfi számomra az amatőr színjátszás legjobb, legszabadabb hagyományait támasztotta fel." Micimackó és a Bunkócska. In: Népszabadság, 2003. augusztus 8.) Mondjuk sose értettem, mit jelent pontosan ez a meghatározás. Csak annyi volt világos, valami olyasmit kultivál, ami a klasszikus színjátszással szembeállítható. Nem színésszé érésre, hanem egyfajta dilettantizmus megőrzésére ösztönözte az amatőröket. Miért? Valóban ez lenne az avantgárd utolsó mentsvára? Tévedés. Kálmánchelyi Zoltán, Végh Zsolt (és Stefanovics Angéla) Libiomfiában semmi komolyan formabontó mozzanat sincs. Egy megvalósíthatóan alacsony költségvetésű játékról van szó, amellyel meg lehet jelenni a művészeti piacon. Amolyan filmes referenciaanyag ez: jól kiszámított art hálózati és fesztiválpályáján az alkotók tudathatják magukról, hogy jártasak a színházi kultúrában, van formaérzékük, képesek a fanyar humorra - és nem lesznek hívei az elmúlt rendszernek. Ennyi. De hogy valamit eredeti módon végiggondolnának, másképp láttatnának, hogy kihívást üzennének szellemi vagy egyéb hatalmasságoknak - annak nyoma sincs. Fiatal entellektüelek bulija a Szigetfesztivál szintjén. Nagy félreértés ne essék: nem haragszom rájuk. De már kicsit öreg vagyok ahhoz, hogy túlzottan rajongjak az ilyesmiért. Szükségesnek, jópofának tartom a harsány önmutogatást, csak unom. E próbálkozások túlzott kritikai felmagasztalása pedig kifejezetten káros lehet. Abban erősítheti meg filmgyártásunkat, hogy jelentős alternatív esztétikai értékek létrehozása nélkül kitérjen az előtte álló profi próbatételek elől. Hogy milyen kemény erőfeszítéseket követelő feladatokról van szó, azt jól mutatja a lengyel példa. Hiába az időben megtett felismerések, a közönségfilm irányába tett arányelmozdulások, Wajda és Zanussi támogatása, a Lengyel Televízió biztos anyagi hátteret nyújtó együttműködése - a sikeres, jól forgalmazható filmek nem születnek sorozatban. Egyre többet kell dolgozni, gondolkozni az áttörési pontokon. Ez adott esetben akár egy varázslatos színészegyéniség is lehet. Úgyhogy a Libiomfiban Mucsi Zoltánt nézve kifejezetten szomorkodtam. Nem mintha nem alakította volna stílusosan a Micimackóba és a múltba bolondult amatőr színjátszókör-vezetőt. Csak őt például egy ilyen színészegyéniségnek tartom. És nem értem, színházi és filmes életünk miért jelöl ki alternatív-kísérleti határokat számára. Vagy ő akarja így? Mindenesetre a jugoszláv (vagy szerb) színészlegenda, Predrag Miki Manojlović jut eszembe róla. Talán még külsőleg is hasonlítanak egymásra. De Manojlovićot a kísérleti színházi karrier egyáltalán nem korlátozta színészi pályáján, ellenkezőleg. Kusturica egyik szinte nélkülözhetetlen paneljeként, megfordulva Paskeljevićnél, Rajko Grlićnél, Dragojevićnál s még ki tudja, hány jelentős rendezőnél - minden műfajban a jugoszláv film meghatározó sztárja lett. Ő volt az igazán hiteles hősszerelmes, naiv forradalmár, alvilági vezér, családszerető kispolgár. A kora lüktetett benne. Mint egykor nálunk Cserhalmiban. És most Mucsiban. Rengeteg Az elmúlt hetek igazi csalódását azért Fliegauf Benedek alkotása jelentette. Nem annyira, hogy minden megoldását, díját, Oscar-jelölését megkérdőjelezve támadni kéne, csak egyszerűen csalódás. És itt már nem csupán a kritika nosztalgiáiról, külsőségek iránt elfogult művészetfelfogásáról van szó. A fiatal rendező olyan - elemzőket és producereket megszégyenítő - elméleti hátteret von filmje köré, hogy amíg meg nem néztük, valóban csak tiszteletteljesen hajlonghatunk az új tehetség előtt. Mindenekelőtt azzal fog meg, amit a hang és a szöveg szerepéről nyilatkozik. Tökéletesen igaz: ha életünk audiovizuális jelenség, és a film anyaga ezt a természetét közvetíteni is tudja, akkor miért szűkítjük az ábrázolást a képi megoldásokra. Rendben van, a mondatokká alakuló gondolatok formálják az emberi arcokat, éljék természetes életüket. Fliegauf interjúi azonban azt is sejtetik, hogy nála e felismerésnek köszönhetően a szöveg új esztétikai vonásokat kap. Szokatlanul intenzív lesz irodalmi szerkezete, vagy a színészi tolmácsolás közben nyer különös minőséget. Ám kiderül, hogy ilyesmiről szó sincs. Egy dicséretesen alacsony költségvetésű, ismerős atmoszférájú dokumentarista (vagy mondjuk inkább így: Dogma-receptet követő) kamarafilmet látunk, melynek hét epizódjában a szereplők elmondják, mi van velük, a kamera pedig megdöbbenő rángásokkal mozog körülöttük. Jó, ezért még nem kell olyan csalódottnak lenni. Csakhogy mit jelent ez az egész? Mi kapcsolja össze az epizódokat? Egy igen egyszerű keret: ha embereket látunk az utcán, bizonyára fogalmunk sincs róla, éppen min mennek keresztül az élet dzsungelében. Jó, hallgassuk meg őket, ha már ilyen szerencsében lehet részünk. És itt ér a kellemetlen meglepetés. Mert világossá válik, hogy ez egy hatásvadász történetmesélő film, csak eszközök híján verbálisan az. Nem a lélek mélyrétegei körvonalazódnak a monológokban vagy párbeszédekben, hanem mesterkélt történetek, jól poentírozható konfliktusok. Ezek kibontása képek helyett a szöveg feladata, és semmi több. Leírás, illetve a szereplők viszonyának érzékeltetése, ami sokszor kimerül a mondatismétlések illusztrálta zavarodottságban. Egy lány idegen férfit talál a lakásában egy kutyával és egy benzines kannával. Kiderül, hogy a férfi nála akarja hagyni az állatot, mert öngyilkos lesz. Egy biológus apa sehogy sem képes belenyugodni, hogy lánya nővé érik. Egy asszony arról faggatja férjét, kinek visz pornólapokat, és semmilyen válasz nem nyugtatja meg, az ellene tett kifakadás pedig még kevésbé. Ismétlem, utóbbi esetekben a szituáció exponálása poentírozott, ahogy feltárul, miről van szó. Nyilvánvalóan megdöbbentőbb és elgondolkoztatóbb annak a lánynak az esete, aki mai napig szereti és követi nagyanyját, noha az kalászokat dugdosott a fenekébe. Mindennek közvetítése nem sokat kíván a szövegtől, legfeljebb a manapság már ugyancsak megszokott vulgaritást. A képektől pedig még ennyit sem. Mindegy, ezt most így el lehetett fogadtatni. Fliegauf is jól számít: a dolgokat ma a jópofaság szintjén érdemes csinálni. Aki tudja, élvezze. Nevessen, érezze magát egy mély szellemű, groteszk világban, a magyar film sikeres jövőjében. Nekem többek között egy orosz művet idézett fel ez a próbálkozás, A telihold
napját (Gyeny polnolunyija, 1997). Különös, hogy bár Fliegauf Benedek
elméleti állításait nagyon közel érzem magamhoz, Sahnazarov filmje sokkal
költőibben és őszintébben szólt a "rengetegről". Feltűnősködően
sok szöveg helyett szép képekből állt össze. Az epizódok összekapcsolását
a véletlen, az esetlegesség történelemformáló csodája ihlette. Puskinnal
jurtában találkoztunk, nem egy önmagába záruló irodalom, hanem a hétköznapi
élmények világában. Nem azért eredtünk egy váltóőr nyomába, hogy megismerjük
perverz szokásait, hanem hogy mi is szembesüljünk azzal az ürességgel,
ami körülveszi. Ha életünk lehet egyáltalán üres. Mert a történetek többségének
lényege éppen az volt, hogy sokszor valami apróság ejti rabul lelkünket,
amelynek szinte megfogalmazhatatlan varázsától aztán már halálunkig nem
tudunk szabadulni. Terminátor 3. Jó, ezt szerintem felejtsük el! Nem azért, mert akciófilm. Egyszerűen, itt egy jó üzleti érzékű profizmus túlértékelte saját lehetőségeit, amit a viszonylag(!) alacsony nézőszám mindennél pontosabban jelez. A reklámtechnika jó, Schwarzenegger működik, Nick Stahl is, Kristanna Loken sem hatástalan, Jonathan Mostow rendezése professzionális, az effektek lenyűgözőek (magyar részvétellel különösen), de hiába, ha egy hülyeség túl van méretezve, nem tudja szórakoztatni az embert. Képtelenség belefeledkezni, mert megalázó, milyen durva ösztönökre, mekkora szellemi igénytelenségre apellál. Ez már nem játék - főleg ekkora vagyonokért nem. És bár sokszor szívesen hallgatom Andy Vajnát, de ne ilyesmiért kapjon a profi szórakoztatóipar egyik apostola megnyilatkozási lehetőséget tekintélyes tévéműsorokban és a sajtóban, főleg, ha közönségmanipuláló önelégültségének nem tud határt szabni. Claire életre halálra Igazi kommerszfilm, nehéz igazságot tenni vele kapcsolatban. Az ember sétál a városban, betér a Puskin moziba (úgy nyolcadmagával), és gond nélkül végignézi. A többi pillanatnyi hangulatától függ. Ha valamiért feltámad benne az elemelkedettség vágya, vagy ürügyet keres a világgal való elégedetlenkedéshez, szitkozódni fog, közönségességet fedez majd fel a történet fordulataiban. Megteheti. Kanadai lány, miután felgyújtották a lakását, elutazik egy volt fotóművész barátjához az Államokba. Súlyos megrázkódtatás éri: a srác önkényesen felhasználta aktfotóját egy tárlatához (eredeti cím: Picture Claire). Aztán valamilyen kávézóban összetűzésbe kerül egy alvilági fickóval, akivel később véletlenül végez bűntársnője, ám a tulajdonos Claire személyleírását adja meg a rendőröknek. A lánynak lassan a fél város elől menekülnie kell. Másrészt viszont ebből egy precízen kidolgozott menekülős akciófilm lesz. És ha szeretem a műfajt, lelkem pedig kiegyensúlyozott, élvezettel figyelhetem Juliette Lewis (Claire) kalandjait, tetszeni fog Gina Gershon kemény prostis figurája, Mickey Rourke pedig taszítóerejével válthat ki elismerést. Bruce McDonald igen intenzív, rengeteg munkát igénylő képi-dramaturgiai formalizmussal meséli el a történetet, s mivel remek érzéke van az illúzióteremtéshez, néhány szemérmetlen képmező-megosztását is elnézhetjük. Ha nagyon fogékony kedvemben vagyok, a film igen nyomasztó képet közvetít egy alvilággal érintkező művészeti perifériáról. És ez a társadalmi action jó lélektani megfigyelésekkel nekünk is menne, mint ahogy néhány kelet-európai siker - Balabanov Fivére (Brat) vagy Pasikowski Hekusokja (Psy) - igazolja. Szirupos keretmotívumokat ("gyerekkorromban azt hittem, különbözöm másoktól, a holdról jöttem") biztos nem tennénk bele. Európában az ilyesmiből franciás eleganciával teljes filmet kell csinálni. Vénusz szépségszalon "Ez a felnőtt mese szomorkás tanulmány a szerelem komédiájáról, fájdalmáról és váratlanságáról... talán ismerősnek tűnik, de egészen másnak bizonyul, mint várnánk." Nagyon árulkodó mondat a film reklámanyagából. Szerzője a forgalmazás szempontjából büszke, hogy a felkínált termék ünnepelt produkció volt a 2000-es César-gálán, és magkapta a legjobb filmnek, a legjobb rendezésnek (Tonie Marshall) és a legjobb fiatal színésznőnek (Audrey Tautou) járó díjat, csak mint néző nem nagyon érti, mindez miért történt. Manapság sajnos egyre kevésbé követhető, hogyan s mikor érik meg valami elfogadására az idő. De ha eljön, bármiből erényt lehet kovácsolni. Egyszer csak az a jó, ha valami ismerős (nem bizonyul másnak, mint várnánk, de az se baj), ha hagyományos színészvezetéssel és életképfestéssel beszél el egy csendesen melodramatikus történetet. Nekünk meg most nem kell szégyellnünk, hogy megnézünk egy ilyen filmet. Ellenkezőleg. A filmkultúrával való szinkronérzet tudatában figyelhetjük egy kis párizsi szépségszalon hétköznapjait, a kozmetikusnők magánéleti problémáit, a szerelmet érzelmi szinten hosszú ideje elutasító középkorú Angele váratlanul kibontakozó újabb komoly kalandját egy fiatalabb férfival, Antoine-nal. Láttunk már ilyet. De lehet, hogy ma éppen ez vált ki elismerést. Arra kell felfigyelni, hogy egy rendező hajlandó igényes átlagfilmet csinálni. Hogy ez meddig lesz így, nem tudom, mindenesetre gyorsan élhetnénk a lehetőséggel: itt felülmúlhatnánk a franciákat, már csak azért is, mert erősen nemzeti jellegű műfajról van szó. Emlékeznek a Butaságom történetére Ruttkai Évával? Hogy szeretsz? A Muszter előző számában Kerekes Annától olvashattak egy értékelő ismertetést a Dogma95 mozgalomról, s ha a benne található megállapításokat éppen nem tudták mihez kötni, most itt az alkalom. Susanne Bier munkája teljességében demonstrálja az irányzatot, s alapvető kérdéseket vet fel vele kapcsolatban. A legfontosabbal foglalkozott Kerekes írása: mennyiben tekinthetők a Dogma-filmek újhullámosnak? A Hogy szeretsz? (Open Hearts) igencsak megerősíti a fiatal kolléganő kételyeit. Világosan kiderül, hogy egy dokumentarista-filmes nyelvi szabályzatról van szó, amelyhez semmilyen sajátos szellemiség nem társul. Funkciója semmi más, mint akár szappanoperákban is felhasználható kommersz történetek entellektüel, filmbarát rétegeknek szánt korszerű (bizonyos hálózatokban eladható) tálalása. Két fiatalt, Cecilie-t és Joachimot házassága előtt baleset éri. A fiú bénultan fekszik a kórházban. A lány hősiesen ápolja, de aztán mit tehet? Beleszeret a balesetet okozó nő férjébe, Nielsbe, aki vőlegényét kezeli. A családszerető, tisztességes férfi belemegy a játékba, s így elkezdődik egy szerelmi sokszög, amellyel csak az a baj, hogy fordulatai a szívfacsaráson túl szinte semmi érdekességet, elgondolkoztató megfigyelést nem tartalmaznak. Jóindulatunk talán Niels figurájának tulajdoníthat egy kis esztétikai értéket. Mad Mikkelsen alakja emlékezetesen közvetíti a kispolgári biztonság válságát. De egészében megint csak egy melodráma szirupcseppjeivel lettünk gazdagabbak. Úgy látszik, másra nem is igen számíthatunk. Különböző rétegeknek szánt elbeszéléstechnikák versenyeznek egymással a piacon, de a történetek hasonlóak, a feladat azonos: szórakoztatni. És engedélyünk van rá, hogy egyik nap a Vénusz szépségszalon konzervativizmusa legyen kedvünkre, másik nap meg a Hogy szeretsz? kamerarángató lelkizése. Esküvő Monszun idején Ilyen körülmények között a legjobb ázsiai, orosz, balkáni filmekkel egyelőre nehéz konkurálni. De valahol örüljünk neki, hogy nálunk akkora társadalmi-kulturális szakadékok már nem léteznek, mint amelyekből e filmek konfliktusai általában táplálkoznak. Mi szerencsére nem tudunk arra építeni egy nagyszabású esküvői életképet, hogy a menyasszony és a vőlegény aznap látja először egymást, mert szüleik döntöttek egybekelésükről. Más kérdés, hogy Mira Nair ezt az indiai témát megkapó felvilágosultsággal kezeli. Filmje bizonyára ezért kapott két éve Velencében Arany Oroszlánt, majd több más elismerést. Hiába, a jó szándékú bölcsesség és érzékenység minden rafinált elbeszélői formalizmusnál mélyebb hatásokra képes. Már a globalizációval birkózó Új-Delhi kasztjainak, vezető rétegeinek, szellemi elitjeinek ábrázolása is tanulságos. Aztán van egy fontos kis üzenet: nem mindig lesz bajod abból, ha nem tűrsz valamit. Szépségesen elgondolkoztató az apa vívódása, akinek egész életében modernista szemlélete, racionalizmusa és vallásának törvényei, rítusai között kellett vállalható egyensúlyt találnia. És gyönyörű a házasságra ítélt két fiatal viselkedése ebben a már számukra is különös helyzetben. Egy megértő, felvilágosult pillantást vetnek egymásra, melynek tisztaságában megszületik a remény, hogy boldogan élhetnek együtt. Talán még egymásba is szeretnek.
|