←Vissza

Nagy Zoltánné Áment Erzsébet

Pályakép több olvasatban

Nagy László élettörténete

2007-ben van Nagy László születésének 150. évfordulója. A szerző ebből az alkalomból válogatott a róla szóló életrajzi írásokból. A dokumentumrészletek közreadásának célja, hogy felkeltse az érdeklődést az első magyar reformpedagógiai intézmény, a budai Új Iskola elméleti megalapozója iránt.

Életrajzi írások

A borsovai Nagy család ősi fészke a Tiszahát, ahol a dédapa még jómódú gazdálkodó volt. A nagyapa, Nagy András, már Kunhegyesen a lányokat tanítja, az apa, idősebb Nagy László kitűnő pedagógus és tanügyi író, 1875-ben bekövetkezett haláláig Pest és Jász-Kiskun megye tanfelügyelője. Édesanyja, Veres Mária kisújszállási főbíró és birtokos lánya.

Nagy László Kisújszálláson 1857. június 27-én született. Elemi iskoláit Nagykőrösön végezte, ahol apja Arany János tanártársa volt, középiskolai tanulmányait a budapesti református főgimnáziumban folytatta, 1875-ben jeles érettségit tett. Egyetemi tanulmányait ugyancsak Budapesten fejezte be 1878-ban. Ezután rövid ideig a borsodi Bottlik családnál nevelősködött. 1879–80-ban a budapesti állami gyakorló főgimnáziumban gyakorló tanítóként működött; tanári diplomáját 1881-ben szerezte meg.

1881-ben kinevezték tanárnak a budai, második kerületi (Csalogány utcai) állami tanítóképzőbe. Az iskola értesítője az intézmény személyi állományába bekövetkezett változások között közölte: „A vallás- és közoktatásügyi magyar királyi miniszter úrnak 26921/81.sz.a. kelt rendeletével Nagy László okleveles tanárjelöltet ideiglenes minőségben segédtanárrá nevezte ki.”

Természettudományi tárgyakat, utóbb pedagógiát oktatott. 1882-ben az Országos Nőképző Egyesület intézetében is tanított.

1886-ban családot alapított, feleségül vette Lumniczer Saroltát.

1908-ban a VI. kerületi állami tanítóképző intézethez helyezték át, itt már csak a pedagógiai tárgyak előadója. 1909-ben itt szervezte meg az első pedagógiai lélektani laboratóriumot.

1911-ben Nagy László vezetésével a magyar gyermektanulmányozók részt vettek a brüsszeli első nemzetközi gyermektanulmányi kongresszuson, csaknem húsz sikeres előadást tartottak, és nagy megbecsülést szereztek a magyar gyermektanulmányozásnak.

1913-ban hazai kongresszussal emlékeztek meg a magyar gyermektanulmányi mozgalom tízéves múltjáról, ennek keretében ünnepelték Nagy Lászlót, munkatársai „Nagy László Emlékkönyv”-et jelentettek meg a tiszteletére. A háború sem törte meg Nagy László energiáját. Száz akadály és nehézség dacára ébren tartotta a Magyar Gyermektanulmányi Társaságot, sőt kiterjesztette tevékenységét és nagysikerű adatgyűjtést szervezett, amelynek az volt a célja, hogy feltérképezze, milyen hatással van a háború a gyermekek lelkére. Ezen adatok alapján írta meg nevezetes könyvét, amely a gyermekek értelmi, erkölcsi és érzelmi fejlődéséről szól. 1916-ban az Apponyi Kollégiumban a kísérleti lélektan előadója lett. 1918-ban tanítóképző intézeti szakfelügyelővé nevezték ki. Akkora érdeklődést keltett a Társaság munkája és a gyermektanulmány iránt, hogy 1920-ban már tíz fiókköre volt (a tizedik még 1915-ben alakult), és a tagok száma négyezren felülire gyarapodott. Sajnos ez a nagy munka az ország összeomlásával úgyszólván megsemmisült, a pozsonyi, a kassai, a nagyváradi, a Szepes megyei, a belényesi, a nagybecskereki fiókkörök elvesztek, s a gazdasági helyzet állandó romlása következtében a kezdeti számra csökkent a világviszonylatban, sorrendben a tokiói gyermektanulmányi társaság után következő magyar társaság. Mindezek ellenére Nagy László két kiállítást hozott létre tehetséges gyermekek munkáiból (1922, 1926) és egy kongresszust szervezett.

1922-ben nyugdíjazták. Ezután szervezte meg a Fővárosi Pedagógiai Szeminárium lélektani laboratóriumát, amelynek 1931. február 25-én bekövetkezett haláláig vezetője volt.

Ballai Károly Nagy László emlékére című munkája nyomán. Budapest, 1932. Kiadja a Magyar Gyermektanulmányi Társaság Nagy László Emlékbizottsága.

A gyakorló tanár

A tanítóképzés szolgálatában

Ismeretes, hogy Eötvös József a tanító- és tanítónőképzést a népiskolai törvény keretében szabályozta, s állami intézmények szervezésével is befolyásolni kívánta a felekezeti képzőket munkájuk korszerűsítésére. A törvény kimondta: „Az állam az ország különböző vidékein tanítónőket képező intézeteket is állít föl, amelyekben különösen a felső nép- és polgári iskolában levő leányosztályok számára tanítónők képeztessenek.” A tizennegyedik életévüket betöltött, felső népiskolát végzett leányok vehetők fel az iskolába. A tanítóképzőkbe férfi tanárokon kívül „női tanulmányokra, kellő számú és képzettségű tanítónők is alkalmazandók” (Eötvös József: Válogatott pedagógiai művei. Budapest, 1957, 200.)

A négyévesre emelt képzési idővel összefüggésben megindult a munka a képzés tartalmi kérdéseinek kimunkálására, a képzés tökéletesítésére és korszerűsítésére. Ebben természetesen az állami intézmények jártak elöl.

Nagy László kezdő tanárként ebben a légkörben kezdte meg munkáját. Hamarosan részt vett a tartalmi kérdések vitájában, kimunkálásában, és kezdeményező magatartása alapján a kilencvenes évekre a tanítóképzős tanárok egyik elismert és megbecsült vezetője lett. Kezdő éveiben a természettudományi tárgyakat (természetrajz és természettan) tanította. Munkájáról szűkszavúan tájékoztat az iskola értesítője. Innen tudjuk, hogy növendékeit gyakran vitte tanulmányi kirándulásra a füvészkertbe. Majd ő lett a természettudományi szertár őre. Hamarosan kinevezték rendes tanárnak; az 1887. évi értesítő már mint rendes tanárról beszél róla. Ebben az évben a természettudományi tárgyakon kívül ő tanította a lélektant az első és a neveléstörténetet a negyedik osztályban.

A négyéves tanítóképzésre áttérve a nyolcvanas évek második felében az érvényben lévő tanterv szerint a „neveléstani tárgyak” közül első évfolyamon heti három órában embertant, testtant, egészségtant és pszichológiát tanítottak.

A második osztályban a heti három órát a népiskolai tárgyak módszertanának megismerésére fordították, méghozzá úgy, hogy „egyszersmind a tanítás legsarkalatosabb elveit is” ismerjék meg a növendékek.

A harmadik osztályban az előző évben kapott neveléstani és módszertani ismeretek gyakorlati alkalmazásán kívül neveléstanból „folytatják és befejezőleg tanulják a kedély, szépészeti érzelem, erkölcsi akarat és fegyelemre vonatkozó ismereteket”.

A negyedik osztály tárgya a nevelés története, különös tekintettel a népiskolai oktatásra. Az értesítő éveken keresztül közölte a tanterv szövegét. A kilencvenes évek elejére kialakították a neveléstani ismeretek új órakereteit, szerkezetét és természetesen tartalmát.

Nagy László ezeket az ismereteket tanította, általában heti 20-24 órában, és gondozója volt az iskola természetrajzi gyűjteményének. Bizonyára az ő munkájának is eredménye, hogy az iskolának jól felszerelt szertára, növény-, állat- és kőzetgyűjteménye volt. Éveken keresztül ő volt az elnöke a színes, érdekes munkát végző önképzőkörnek. Természetesen rendszeresen ellátott osztályfőnöki feladatokat is.

Az volt a szokás, hogy a képző tanárai bemutató tanítást tartottak a gyakorlóiskolában. Szintén az értesítőből tudjuk, hogy Nagy László is részt vett ebben. „A gyakorlóiskolában egyes tantárgyakat az idén is képzőintézeti tanárok tanítottak. N. L. címzetes igazgató tanított az V–VI. osztályban fizikát.” (Időközben ugyanis munkája elismeréseként címzetes igazgató rangot kapott.) Az 1906/07-es az utolsó tanéve ebben az iskolában. Ekkor is természettudományi tárgyakat, pszichológiát és neveléstörténetet tanított, most már az 1903-ban kiadott új tanterv alapján. Tanárelnöke volt az önképzőkörnek, amely közben felvette Eötvös József nevét. Gondozta a természettudományi gyűjteményt, növendékeit kirándulni vitte, gyakran tartott beszédeket iskolai ünnepélyeken. A századfordulótól „házi neveléstant” is tanított, azaz pedagógiára oktatta a leendő nevelőnőket. Szerteágazó, gazdag tevékenységet fejtett ki az iskolában, miközben már a pedagógusmozgalom egyik vezető alakja; szervezője, irányítója a tanítóképzős tanárok egyesületének.

Ebben az időben Nagy László már országosan ismert és elismert pedagógus szakember. Tanulmányai, cikkei alapján tudjuk, hogy a modern pedagógiai törekvések jó ismerője, mint az intézetben megszervezett továbbképző tanfolyam egyik előadója. Az 1905/06-os tanévben pedagógiai előadás-sorozatban ismertette „az újabb pedagógiai vívmányokat” és a gyermektanulmány kérdéseit.

Huszonöt év szolgálat után vált meg ettől az iskolától. Távozásának okai részletesen nem ismeretesek. Életrajzírói csupán azt közlik, hogy az 1907/08-as tanévet a VI. kerületi állami tanítónőképzőben kezdte.

Köte Sándor: Egy útmutató pedagógus. Nagy László élete és munkássága. Tankönyvkiadó, Budapest, 1983.

A tanítóképző intézeti tanárok ügyeinek bajvívója

A Magyar Tanítóképző Intézeti Tanárok Országos Egyesülete megalakulásakor, 1889-ben főtitkárává választotta, majd a következő évben a Magyar Tanítóképző című folyóirat szerkesztője lett. Előbbi tisztét 1896-ig viselte; a szerkesztéstől pedig 1907-ben vált meg, amikor megindította a Magyar Gyermektanulmányi Társaság közlönyét, az évente tíz alkalommal megjelenő folyóiratot, A Gyermeket. Mindezekért a nagy munkákért az ország tanítóképző tanárai Nagy Lászlót 1900-ban aranytollal tüntették ki. Az alig 31 éves főtitkár, amint a Családi Kapcsoskönyvében maga jegyezte föl, nagy ambícióval fogott a nem könnyű munkához, úgy érezte, hogy élete olyan eszményi célt kapott, amelyre régen vágyott.

Majd így folytatta: „Ez időtől kezdve fő törekvésem volt közpályámat s hivatásomat tökéletesen tölteni be, vagyoni és erkölcsi függetlenségemet fenntartani s családomban békésen élni, mert éreztem, hogy ezek mind együtt járnak.”

Nagy László az egyesület érdekében valóban éjt-nappá téve, buzgó tevékenységet fejtett ki a kedvezőtlen, nehéz időben, rossz viszonyok között megalakult egyesület szervezésében, fejlesztésében. Ez időben a Tanítóképző Intézeti Tanárok Egyesülete hazánk egyik legtevékenyebb pedagógiai társulása volt. Nagy érdemeket szerzett a tanítóképzés egységesítésében. E reformmozgalomnak megindítása és vezetése, az elért eredmények jórészt Nagy László buzgalmának köszönhetők. Nagy László szerkesztette az egyesület nagy jelentőségű emlékiratait, amelyeknek tárgyai: (I.) a tanítóképzés belső, pedagógiai reformja; (II.) a tanítóképző intézeti tanterv reformja; (III.) a tanítóképző intézeti tanárok anyagi és társadalmi helyzetének egységes rendezése és javítása.

Sok meg is valósult az ebben a munkálatokban foglalt javaslatok, kívánságok közül. Előadásaival „a tanítóképzés egységes törvényének alaptervezetével”, a „tanítóképző-intézeti rendtartás alapelveivel” irányt és tartalmat adott az egyesület működésének. 1894 óta állandóan részt vett az Országos Közoktatási Tanács tanítóképző intézeti tantervi munkálataiban. 1906 óta a Tanács rendes tagja. A Magyar Tanítóképző szerkesztőjeként óriási munka, sőt anyagi áldozatok árán az egyik legtartalmasabb pedagógiai szaklappá fejlesztette a folyóiratot. Ő maga volt a legszorgalmasabb cikkírója. A tanárok „bátortalan közszellemét bátor és lelkes szavakkal élesztette, erősítette, kitartásra buzdította s a köztevékenységet témákkal és munkálatokkal élénkké és tartalmasabbá tette”.

Élete során nem is szakadt el tevékenysége régi területétől, még akkor sem, amikor már a gyermektanulmányozásnak szentelte minden idejét. Szakított időt arra, hogy az egyesületben előadásokkal, felszólalásokkal kifejtse nézeteit a napirenden lévő kérdésekről. Így az 1904. évi közgyűlésen „a gyermektanulmányozásról”; 1908-ban „a tanítóképzés törvénytervezetéről”; 1910-ben „a kísérleti pszichológiáról” tartott előadást. 1909-ben szervezte meg Nagy László az első magyar tanítóképző intézeti, kísérleti pedagógiai-lélektani laboratóriumot, amely a kísérleti pszichológia és a gyermektanulmány továbbképző központja lett, voltaképpen ez gyermektanulmányi munkásságának első nagy jelentőségű gyakorlati eredménye. Később külön tanfolyamon Ranschburg Pállal kiképezte azokat a tanárokat, akik az ország tanítóképző intézeteit ellátták a gyakorlati célnak megfelelően felszerelt hasonló laboratóriumokkal.

Nagy jelentőségű kezdeményezés volt ez, ha számba vesszük, hogy abban az időben egyetlen kultúrállamban sem volt hasonló rendeltetésű állami intézmény. 1912-ben az oktatási miniszter az évi állami költségvetésben rendkívüli pótlékot állított be Nagy László részére a következő kitüntető indoklással:

„Egyik tanítóképző intézeti címzetes igazgató részére, ki hazánkban az első iskolai pszichofizikai laboratóriumnak vezetője, és aki ezen a téren elismerésre méltó érdemeket szerzett magának nemcsak a hazai tudományosság terén, hanem ezen búvárlatok eredményei és ezeknek irodalmi feldolgozása és közzététele által a magyar tudományosságnak a külföldön is becsületet és elismerést szerzett, érdemeinek nem jutalmazására, hanem csak némi elismeréséül, működési pótlékot állítottam be az állami költségvetésbe.”

Répay Dániel Nagy László, a magyar kísérleti-lélektani pedagógiai laboratóriumok szervezője című munkája alapján. Nagy László Emlékkönyv. Budapest, 1913.

Nagy László a tanítótársadalomban

Az országos egyesületi intenzív tevékenysége mellett Nagy László tevékeny részt vett a tanítóegyesületek életében is.

Az 1890. évi IV. egyetemes gyűlés alelnöke; ő rendezte 1896-ban az V. és 1904-ben a VI. egyetemes tanítógyűlést mint az országos rendezőbizottság elnöke. Tíz esztendőn át alelnöke volt a Tanítók Országos Bizottságának, s elnök hiányában egy ideig, éppen a legsúlyosabb időkben (1905–1906-ban) ő irányította a Tanítók Országos Szövetségének ügyeit. Két évig a Budai Tanító Egyesület alelnöke volt. Három ízben a Magyar Tanítók Otthonának elnökségi tagja s pedagógiai osztályának vezetője. Ez időben alakult a Magyar Tanítók Takarék- és Hitelegyesülete, amelynek alapításában szintén részt vett.

A tanítóegyesületekben szakelőadóként is számottevő munkásságot fejtett ki.

A Tanítók Országos Bizottságának 1901. és 1903. évi közgyűlésén a tanítói közvéleményt akkor leginkább foglalkoztató ügyről, „a tanítóegyesületek országos szabad szervezésének” kérdéséről beszélt; szólt a tanítóegyesületek függetlenítése, „a szabad és önálló tanítói társadalom” eszméje mellett, és sürgette „a tanítói egyesületeknek nagy, egységes szervezetbe való tömörítését”.

Ez a gondolat 1909-ben meg is valósult. Nagy László pendítette meg a Budapesti Tanítóegyesület 1898. évi közgyűlésén a tanítóházak eszméjét, indítványozván, hogy az ország különböző vidékein tanítói otthonok (házak) állíttassanak föl.

Mindezeken kívül úgyszólván minden évben szakelőadásokat tartott a különböző fővárosi és vidéki tanítóegyesületekben, amelyeknek utóbb a gyermektanulmányi problémák voltak a tárgyai.

A II. Országos és Egyetemes Tanügyi Kongresszus

Nagy László másik nevezetes munkája az 1896-ban tartott II. Országos és Egyetemes Tanügyi Kongresszus megszervezése volt.

1893-ban a Magyar Tanítók Országos Bizottságában tette meg Nagy László először azt az indítványt, hogy az 1848-ban tartott „első egyetemes és közös magyar tanítógyűlés” mintájára Magyarország tanítói és tanárai tartsanak olyan nemzeti gyűlést, amelyen a kisdednevelőtől az egyetemig az ország összes tanügyi munkása vegyen részt.

Nagy László céltudatos, óvatos, lankadatlan energiával legyőzte az ilyen szervezéssel járó óriási nehézségeket, és a millennium évében létrejött a II. Országos és Egyetemes Tanügyi Kongresszus, amely Magyarország oktató és nevelő intézeteiben működő nevelők, tanítók és tanárok, egyetemes együttérzésének nagyszerű megnyilatkozása volt Wlassics Gyula, akkori közoktatásügyi miniszterrel az élen. E kongresszusnak 4700 tagja és 19 szakosztálya volt. A kongresszus 1600 oldalas naplóját Nagy László szerkesztette Kovács Jánossal, Beke Manóval és Hajós Mihállyal.

E kongresszus után nyerte el Nagy László az első kitüntetését: I. Ferenc József a tanügyi téren „szerzett érdemei elismeréséül” tanítóképző intézeti igazgató címmel tüntette ki.

A mozgalmak embere

Nagy László a kutató emberek prototípusa volt. Már egyetemi hallgatóként, a tájékozódás első hevületében a földrengés rejtélyeit vizsgálja, és amikor egy benső hang ebből a munkából a gyermeki lélek titkai felé hajtja, még éveken keresztül foglalkozik tanármozgalommal: a pedagógiai közvélemény megteremtésével, a II. Tanügyi Kongresszus szervezőmunkálataival, a tanítóképzők reformjával, a tanítók és tanárok fizetésrendezési ügyeivel. Mindez nem csupán mozgalmi ügy, ez a tevékenység más és más irányból vezet a magyar kultúra teljes kiépítéséhez.

Szerkeszti a Magyar Tanítóképzőt. A folyóirat minden lapján egy lelkes, fáradhatatlanul tanuló ember tudatos eljárását látjuk. Sokat harcol kartársainak anyagi előnyeiért, de érezzük, hogy valami más, valami magasabb rendű eszme is van az anyagi küzdelmek mögött. S mikor a vallás és közoktatási minisztérium anyagi fedezet hiányában megtagadja a tanítóképző tanárok egyesületének kérelmét, Nagy László nem „formai” tiltakozásra szólítja fel kartársait, hanem arra, hogy „orvosságul” rázzák fel a közvéleményt, hogy ennek nyomása alatt megértse a közoktatási minisztérium, messzemenő anyagi segítség nélkül szó sem lehet mélyreható reformokról.

Lélekébresztő munka

A négy fal között már hangyaszorgalommal végzi kutatómunkáját, a külvilág felé a mozgalmi ember harci vértezetében áll. Ámde a mozgalmi munka éppúgy kellett, mint a kutatómunka. A tanítótársadalom, a kormányzat és a nagyközönség lelkiismeretét, megértését egyaránt ébresztgetni kellett. A kormányzat hidegen nézte a szakszerűség szempontjait, jogászokat nevezett ki tanfelügyelőknek, az intelligencia félvállról nézte a tanügyi dolgokat, holott külföldön magukat a tanítókat az intelligencia elitjéhez számítják. A gyakorlati képzést tökéletesíteni, a zeneoktatás, rajztanítás ügyét el kell mélyíteni, arra magukat a tanító személyeket is állandóan rá kellett nevelni. Szerkesztőként nem győzte eléggé propagálni a külföldi tanulmányozás szükséges voltát. Eötvöshöz méltó magatartás. A külföldre utazást, külföldi tanulmányozást Nagy László egyenesen közszükségletnek tartja, még akkor is, ha az állam támogatására nem lehet számítani. Indítványaival alapvető munkákat érlel meg: össze kell gyűjteni az értesítőket, a tanterveket, a rendeleteket, a monográfiákat, hogy végre a tanítóképzés fejlődését felölelő teljes monográfiát meg lehessen írni. Nagy László becsvágya túlmegy az egyéni ambíció határán: nemcsak önmagának, de munkaközösségének is tud méltó programot adni. Fiatalos lelkesedése, nagy tettekre érlelődő tudatossága még titkári Jelentéseiből is felénk sugárzik: a testületi szellem ápolása, a nevelési kérdések számontartása egybefonódik gondolatában.

Nagy László ügyes taktikával szervezi be olvasóit a pedagógiai munkába: részletes tanmeneteket, mintaleckéket, hazai és külföldi módszeres ismertetéseket, tudományos értekezéseket kér tőlük, s valóban nagy értéke lapjának, hogy elsőként hozza az értekezések értékes sorát a külföldi tanítóképző intézetekről.

A testület sajtóorgánumában természetesen nem lehet mellőzni az anyagi kérdéseket, ez annál inkább sem állhat a szerkesztő szándékában, mert elvi meggyőződése, hogy a tanító személyes, elsősorban a néptanítók anyagi viszonyait művelt államhoz méltóan kell rendezni.

„Az 1868. népoktatási törvény megalkotása óta az ország tanítótestülete átalakult, s a réginél képzettebb, erkölcsileg öntudatosabb, de éppen azért magasabb igényű tanítói nemzedék jött létre. Az a körülmény, hogy a néptanítók ne éhezve, a testet-lelket lebilincselő nyomorral küzdve teljesítsék népnevelő munkájukat, az országra éppoly fontos, mint hogy a katonaság jobban elláttassék és nagyobb kedvvel végezze gyakorlatait.”

Kemény Gábor: Egy magyar kultúrpedagógus. Nagy László életműve. Budapest, 1943.

Más gondolatok ugyanerről a témáról

A plebejus pedagógia

Amikor Nagy László elindult pedagógiai pályáján, az Eötvös-hagyománynak az állami tanítóképzők a letéteményesei. Még Eötvös minisztersége alatt 14 állami tanítóképző létesül, számuk az 1880-as évek végére 24-re emelkedett. A nevelői szellem szempontjából közel állnak hozzájuk a protestáns képzők (a nyolcvanas évek végén 14). Az állami és a protestáns képzők tanári karának jó része a demokratikus művelődéspolitika tudatosságával fáradozik a népoktatási hálózat kiterjesztésén, színvonalának emelésén. Nagy László indulásának évtizedében ez a réteg alkotja a neveléstörténeti haladó irányzat 1868 utáni szakaszának azt a bizonyos harmadik ágát.

Kik voltak jellegzetes képviselői? Gyertyánffy István, a budai fiúképző igazgatója. 1868-ban mint Eötvös ösztöndíjasa járta meg Svájcot, s egyik legnagyobb eredménye a bentlakásos rendszer újjászervezése az erdélyi kollégiumok hagyománya alapján. A pesti nőképző élén Zirzen Janka; ő már 1867 előtt kapcsolatban volt Eötvössel, és az 1880-as évek elején Trefort miniszter megbízásából járta be a franciaországi pedagógusképzőket. Samu József 1848-as nemzetőr, később népiskolai tanító; Eötvös hívja meg képzős tanárnak, valóságos „vándorigazgató”, mindig oda küldik, ahol baj van a képezde körül; végül kiköt Csáktornyán. Kiss Áron, a pesti polgári iskolai tanítóképző igazgatója, Láng Mihály óvónőképző intézeti igazgató, mindketten a magyar népi játékok elmélyült kutatói. Dezső Lajos pataki igazgató és Pethes János csurgói tanár a neveléstörténet munkásai, utóbbi a gyermeklélektan egyik úttörője Magyarországon.

Az 1880-as években már kialakulóban volt ennek a rétegnek az egységes pedagógiai felfogása a középiskolai és egyetemi pedagógiában uralkodó herbarti felfogással szemben. Diesterweghez kapcsolódtak, a felvilágosodás német pedagógusához, aki a nevelés nagy útjait tekintve Pestalozzi nyomdokain jár. A közvetítő láncszem a német-osztrák Fr. Dittes szabadelvű pedagógus, aki Bécsben képviseli ugyanezt a népoktatási pedagógiát (maga is tanítóképző-intézeti, majd polgári iskolai tanárképző-intézeti tanár). Mint a világias nevelés híve konfliktusba kerül az egyházzal, ezért el kell hagynia állását. A herbarti irányzattal és a klérussal egyaránt szembeforduló, szabadelvű Dittesnek valamennyi könyve megjelent magyarul, elsősorban Kiss Áron és Gyertyánffy fordításában, illetve átdolgozásában. Műveinek magyarországi elterjedése és főként ennek útvonala mutatja, hogy a tanítóképzők plebejusai (mert a pedagógiában a népoktatáshoz való viszony szabta meg, hogy ki a plebejus!) keresték a pedagógiai elméletet és módszert a korszerű világi nevelés légkörének kialakításához.

Mérei Ferenc: Nagy László élete és munkássága. Tanulmányok a neveléstudomány köréből. 1966. Az MTA Pedagógiai Bizottságának gyűjteménye. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967.

A szervező pedagógus

Ebben a kis pedagógusvilágban gyorsan felismerik Nagy László szervezőképességét. A szervezetek hálózatában, a lapok és kiadványok áradatában nagy szükség van erre a jó fellépésű, határozott, jól író fiatal tanárra, aki még gyermekkorából ismeri a szakma öregjeit. Így lesz 1889-ben a Tanítóképző Intézeti Tanárok Egyesületének (TTOE) főtitkára, s egy év múlva az egyesület folyóiratának, a Magyar Tanítóképzőnek a szerkesztője. Egy évtizeden át Péterfy Sándor mellett legtevékenyebb szervezője és vezetője a népoktatáshoz kapcsolódó plebejus mozgalomnak. Emlékiratokat szerkeszt, küldöttségeket szervez, bizottságokat hív össze, értekezleteken ad elő, kongresszusokat kezdeményez, keresztül-kasul járja az országot, meglátogatja az egyesületeket, egyre több szállal fűzi össze a képzős tanárokat és a népiskolai tanítókat.

E sokirányú működésből is kiemelkedik mindaz, amit a tanítóképzésért tesz. A tanítóképzés gyökeres reformjáról van szó, amelynek lényege az államosítás. Az Eötvös-féle művelődéspolitika kénytelen volt ugyan engedélyezni a felekezeti tanítóképzést, de egész szelleme és későbbi képviselőinek munkássága azt mutatta, hogy a távolabbi cél az egységes és állami tanítóképzés. Az ehhez vezető út egyik szakasza volt a képesítés államosításáért folyó harc.

A következő lépés az új tanterv. Erről Nagy László két emlékiratot szerkeszt. Ezt követné az egységes rendtartás, amelynek az egységes tantervet kellene kiegészítenie. Nagy László javaslata szerint ez is egy lépést jelentene az államosítás felé, minthogy az egyházi képzőkre is érvényes lenne. Végül a képzős tanári kar képzésének és képesítésének, státusának és fizetésének a rendezése következne. A több mint harminc oldalas, gondosan kidolgozott, gazdagon érvelő tervezetet ugyancsak Nagy László állította össze, s az egyesület nevében Péterfy Sándorral együtt nyújtotta be a miniszternek.

A tanítóképzés reformja, államosítása, rendjének szabályozása mellett Nagy László mint főtitkár és szervező a tanítóegyesületek egységesítését és összefogását tekinti fontos feladatának. 1890-től kezdve vesz részt a tanítószervezetek munkájában. Tömörítésükön, szervezeti egyesítésükön fáradozik; a „tanítóegyesületek országos szabad szervezetét” igyekszik létrehozni. Ezt is az Eötvös-hagyomány, a korszerű világi nevelés gondolata sugallja: megszüntetni a tanítók felekezeti tagolódását, egységes világi tanítómozgalommal készíteni elő az egységes világi iskolát!

Szervező és mozgalmi periódusának középponti eseménye a II. Országos és Egyetemes Tanügyi Kongresszus. E nagy pedagógusmegmozdulásnak Nagy László vetette fel a gondolatát, ő szerkesztette az első felhívást; tagja volt az előkészítő bizottságnak, főtitkára a kongresszusnak és egyik szerkesztője a kongresszus naplójának. A II. egyetemes kongresszus elemzésével és főleg értékelésével még adós a neveléstörténet. Nagy pozitívuma lehetett, hogy pedagógiai hangja kedvezett a világi szellemnek és iskolaszervezetünk megszilárdulásának irányába hatott. Az is igaz viszont, hogy a középiskolai-egyetemi herbartiánus irányzat feltétlen túlsúlyba került a plebejus népoktatási-tanítóképzős pedagógiával szemben. Jellemző, hogy a kongresszusnak nem volt népiskolai szakosztálya, ennek funkcióját a kongresszussal egy időben összehívott V. Egyetemes Tanítógyűlés vette át. Úgy is értelmezhetnénk ezt, hogy a népoktatás ügyével éppen jelentősége miatt foglalkozott külön gyűlés. Erre viszont azt mondhatjuk, hogy az egyetemes kongresszusok mintája a magyar nevelésben – az első, az 1848-as – nem emelte ki ilyen értelemben a népoktatást, hanem tárgyalásaiban és javaslataiban biztosított megfelelő helyet az „elemi tanodáknak”.

Körülbelül eddig tart Nagy Lászlónak, a pedagógusmozgalmak szervezőjének tevékenysége. 1901-ben még részt vesz a képzők tantervének vitájában. Ez nagyjából az utolsó nagyobb tanügyi-mozgalmi munkája. A Magyar Tanítóképzőt még néhány évig szerkeszti, a tanítógyűléseknek még ezután is megbecsült tagja, de szervező feladatot már nem vállal. A tudományos munka és a tudományszervezés évei következnek.

Mérei Ferenc i.m. alapján.

A gyermektanulmányi mozgalom megindítása és Nagy László pályájának beteljesedése

Nagy László első gyermektanulmányi tárgyú cikke, Lombroso Paola egy cikkének fordítása, 1895-ben jelent meg a Magyar Tanítóképzőben. „Ez a cikk támasztotta fel tudományos érdeklődésemet – írja a visszaemlékezéseiben – a gyermektanulmány iránt. Ez időtől fogva a kérdés folyton izgatott. Kezdtem tanulmányozni, cikkeket írni s másokat is hasonló tanulmányokra rábírni. Új élethivatás alakult ki bennem.” A következő évben, 1896-ban megtartott II. Országos és Egyetemes Tanügyi Kongresszus tárgysorozatába ugyancsak Nagy László indítványozta a gyermekpszichológia fölvételét. Ezekkel jegyezte el magát a gyermektanulmánnyal, amelynek élete utolsó leheletéig minden energiáját, lelkesedését és tudását szentelte. Az addigi, jobbára harci területet felcserélte a békés munkával, a magvetéssel, az alkotással – amellyel a tudományban, az irodalomban örök értékeket termelt.

1900-ban több tanártársával Németországban járt tanulmányúton, onnan hozta magával azt a gondolatot, hogy az akkor gyermektanulmánynak nevezett gyermeklélektannak Magyarországon egyesületet alapít. Az 1901-ben tett, erre irányuló javaslatát kevés megértéssel fogadták, nem is lett a dologból semmi, csupán egy kis bizottságot küldtek ki azzal a feladattal, hogy foglalkozzék az eszmével. „De kimondhatatlan sok nehézség volt – írja tovább a kapcsos könyvben –, folytonos küzdelem a meg nem értő emberekkel, minden lépésnél temérdek akadály.” Nagy Lászlót, mint tudjuk, a nehézségek, a küzdelmek fanatikussá tették, s minden energiáját az ügyre fordította. 1903-ban újra megkísérelte eszméje megvalósítását. Ekkor már nagyobb érdeklődéssel fogadták az eszmét, mintegy háromszázan vettek részt a megbeszélésen pedagógusok, szülők. Mindezek ellenére a társaság helyett egy úgynevezett bizottság, a Gyermektanulmányi Bizottság küldetett ki gróf Teleki Sándor elnökkel.

A Gyermektanulmányi Bizottság háromévi lelkes munkássága, különösen a havonta tartott nyilvános gyermektanulmányi értekezletek nemcsak a társadalom különböző rétegeit, főképpen az érdekelt szülőket, hanem a pedagógusok egy részét is megnyerték az eszmének s végre 1906. évi február 21-én megalakulhatott a Magyar Gyermektanulmányi Társaság, amelynek ügyvivő alelnöke Nagy László lett. Élete és munkássága ettől kezdve teljesen összeforrt a megalakult Társasággal. Mind többen és többen csatlakoznak hozzá, és irányításával nagy irodalmi fellendülést ért el. Ennek hű tükre az 1907-ben alapított A Gyermek. E szerény orgánum csakhamar világhírűvé, ismertté vált, mert a harmadik évfolyamtól kezdve Nagy László a magyar gyermektanulmányi irodalmat egyetemessé tette azáltal, hogy eredményeit, sőt magát a hazai gyermektanulmányi mozgalmat, annak eseményeit rendszeresen közölte német, francia majd angol kivonatban.

Nagy László 22 évig szerkesztette A Gyermeket; a huszonkettedik évfolyamot már nem fejezhette be. Az első tíz évfolyama telve van kezdeményezésekkel, a gyermeki élet újabb és újabb megnyilatkozásait vizsgálja és közli. A második tíz esztendő inkább az eszmék elmélyítését és a gyakorlati életbe való átültetésének folyamatát szemlélteti. Mind a 22 kötet a leggondosabb, a legodaadóbb szerkesztői tevékenységet érezteti, és igen gazdag, sokoldalú tartalmat reprezentál.

Nagy László a folyóirattal került szorosabb összeköttetésbe a szakma külföldi képviselőivel, ahol a legnagyobb elismeréssel és méltánylással értékelték őt. Kevés magyar szerkesztő és tudós van, akivel nagyobb részt a külföldiek kezdeményezték az összeköttetést. Nagy László ilyen. Ismertsége Tokiótól Ázsián át Európán keresztül a Buenos Aires-i egyetemig terjed. Bár ezek a szálak megszakadtak a háború során, az európai kapcsolatokat Nagy László újból kiépítette.

„Nagy László utolsó harminc évének munkássága a magyar kultúra fejlődésének legfényesebb lapjaihoz tartozik. Ezt az utat szerény összefoglalásunkban meg sem kíséreljük vázolni. Nagy László gyermektanulmányi munkásságát, annak jelentőségét és emberi tulajdonságait munkatársai és tanítványai a következő cikkekben mindvégig objektíven foglalják össze és méltatják, ha tollukat a szeretet és megbecsülés vezeti.”

Nagy László emlékére. Részlet Ballai Károly méltatásából.

A prioritási vita

Nagy László 1900-ban tett németországi útja után kezd gyermektanulmányozással foglalkozni. Már az indulásnál prioritási vitába bonyolódik. Egyik első gyermektanulmányi cikkében a maga temperamentumos, gyakran túlzó módján arról panaszkodik, hogy „nem ismerjük a gyermeket”, s a módszeres gyermekvizsgálatok területén „nálunk eddig alig történt valami”. A szerkesztők azonban tiltakoznak. A következő számokban pedig tanítók, képzős tanárok levelei jelennek meg arról, hogy Felméri és Samu József már tíz esztendővel azelőtt tanították őket gyermekmegfigyelésre.

Két év múlva, egy másik cikkében azt fejtegeti Nagy László, hogy a magyarországi gyermektanulmányozás kialakulásában a képzős tanárok egyesületének felvilágosító munkája és a Magyar Tanítóképzőben megjelent cikkek játszották a legfontosabb szerepet. Indító jelentőséget tulajdonít P. Lombroso cikkének, amely az ő fordításában jelent meg. Ez a megállapítás másodszor is fellobbantja a prioritási vitát. Láng Mihály Észrevétel címen emel óvást: ő nem a Magyar Tanítóképzőtől kapta az indítást munkájára, hanem Péterfy Sándortól, aki már 1892-ben – tehát jóval a Lombroso-cikk megjelenése előtt – ismertette meg Preyer könyvével; emellett Pethes Sándortól is sokat tanult.

A prioritási vita végre úgy dőlt el, hogy Nagy László engedett. Cikkben és könyvben egyaránt megírta, hogy a magyar gyermektanulmányozás úttörői Donner és Pethes voltak, s indítása a II. Tanügyi Kongresszus.

A gyermektanulmány magyarországi elterjedését elsősorban azzal magyarázhatjuk, hogy az eötvösi hagyományt követő plebejus pedagógusok – tanítók és tanítóképzős tanárok – elméleti alapot kerestek reformtörekvéseikhez, amelyeket egybefoglalóan a korszerű világi nevelés megteremtésének nevezhetünk. Pestalozzi már túlságosan messze van, hozzá nem találtak vissza, a Diesterweg-Dittes irány széles látókörű, demokratikus felfogásával sokat adott népoktatási pedagógiánknak, de már beporosodott, és nem akadt olyan szerző, aki a gyakorlat sürgető követelményeinek megfelelően átdolgozta volna.

A gyermektanulmányozás problémái, gondolatai viszont a levegőben voltak. Emellett a gyermektanulmány közvetlenül a pedagógusokhoz szóló tudománynak indult. A pedagógust nem arra akarta megtanítani, hogy milyen a gyermek, hanem arra, hogy miként, milyen módszerekkel ismerheti meg ő maga a tanítványait. Nem a zárt, oktatástani szabványt segítette elő, hanem a tanító önállóságát. Így nyilvánvalóan a herbartianizmus elleni áramlat volt. Ez is hozzájárult elterjedéséhez: új eszközrendszert kínált mindazoknak, akik szabadulni akartak a herbarti sablontól. Tanítók, polgári iskolai tanárok és képzős tanárok kapcsolódnak be az egyre inkább mozgalommá váló gyermektanulmányozásba. Főként az a pedagógusnemzedék, amely az Eötvös alapította állami képzőkben tanult. A tanítóegyesületek, a pedagógussajtó, a pedagógiai szakirodalom – Eötvös kezdeményezésére – pedagógiai ambíciót nevelnek ebbe a nemzedékbe. Százával voltak olyan tanítók, akik ki akartak emelkedni a kincstári pedagógia szürkeségéből. Csinálni akartak valamit. A tudományos megismerés friss vérkeringésébe igyekeztek bekapcsolódni, ezt remélték a gyermektanulmányozástól.

Mérei Ferenc: Nagy László élete és munkássága alapján.

A készülődés évei

A készülődés évei a legrejtelmesebbek és legfontosabbak az alkotó zseni életében. Nagy László életében láttuk a készülődés fel-feltűnő jeleit, igazán nagy jelentőségű határpontnak az 1906. évet érezzük. Ekkor számolt be a Magyar Filozófiai Társaságban A gyermektanulmányozás mai állapotáról. Ez a felolvasás az ő nagy ívű életművének Janus-arca: az egyik a múlt felé nyílik, összefoglalva, ami történt, amit látott, megtanult; s mivel az igazi szintézis sohasem a szellem önmagáért való játéka, a másik kapu a jövő felé mutat: mik a tennivalók? Ez a tanulmány beszámolás, seregszemle és zászlóbontás egyszerre. Már az is szimbolikus, hogy éppen a Filozófiai Társaságban hangzott el az első hadüzenet a filozófiai célkitűzésekkel megelégedő régi pedagógiának, amely az eszményi célok imperatív leszögezése mellett megfeledkezik magáról a gyermekről. Ezt a felolvasást tartjuk Nagy László életében a nagy elindulás határkövének, ezzel lépett a legnagyobb magyar pedagógusok sorába, és a maga sajátos útján ekkor lépett az eötvösi hagyományok teremtő szolgálatába (21.).

Már e tanulmányból érezzük, hogy Nagy László át van hatva az adatgyűjtés fontosságának tudatától, de nemcsak az elmélet számára dolgozik, hanem a gyermektanulmány nevelési és társadalmi vonatkozásaira is gondol, és már úgy érzi, hogy a gyermektanulmány az antropológiának egyik ágaként az emberi élet problémáinak megfejtésére is törekszik. Íme itt még szerényen, igénytelenül jelentkezik az új tudomány, hirdetője örül, hogy a filozófia a sáncai közé fogadja, de már azt is érzi, hogy a fejlődés elvének erejét viszi magával az új jövevény.

„A gyermektanulmány fel van ugyan ruházva az ifjú tudományok minden bájával és varázslatos erejével, amely a termékeny elméket ellenállhatatlanul a maga bűvös körébe vonzza, azonban megvannak benne a kiforratlanság hibái is. A megvizsgált óriási területek bármely pontja felé vetjük tekintetünket, mindenütt a lázas, s nem mindig alapos munka nyomait látjuk. A búvároknak százai minduntalan újabb gazdag területeket fedeznek fel és munkálnak meg. Adatok halmozódnak fel, gyönyörű részletek alakulnak ki, de nem látjuk még a sokféleségben a rendet, az egyenes irányt, a megállapított módszert, az öntudatos terjeszkedést, a természetes határok vonalait, ma még tehát nem könnyű e tudományban való eligazodás.” (Lásd a nevezett tanulmány 4. o.)

Abból a módból, ahogyan ő tisztázza a gyermektanulmány fogalmát, célját, rendszereit, kitűnik, hogy már az eligazodás útján van. Az amerikai, francia, német elméletekkel szemben is önálló felfogása van, amikor szintetikusan vizsgálja a kérdést, megállapítván, hogy e tudomány tárgya és végső célja csak az egész gyermek megismerése lehet a maga alkotásának egysége s az összes testi és szellemi erő egymásra hatása szerint. Ez a felfogás felel meg azon természettudományi alapnak, amelyből a gyermektanulmány közvetlenül kinőtt, s amely a gyermektanulmány egészséges fejlődését biztosítja.

Kemény Gábor: Egy magyar kultúrpedagógus című munkája alapján.

Kezdetben a gyermektanulmányozás híveinek toborzása volt Nagy László számára a legfontosabb. Kemény Gábor szerint: „mint egy második Kazinczy kutatta, számon tartotta, szervezte az új tudomány munkásait”. Igen, mert a kitűzött feladatok elvégzéséhez kutatók, tudósok, adatgyűjtők, megfigyelők széles táborára volt szükség. Ezt a toborzó feladatot látta el a Társaság, amelynek működése kétfelé ágazik: a tudományos kutatómunkára, valamint az eredmények gyakorlati értékesítésére és népszerűsítésére. A tudományos és felvilágosító tevékenység együttes szolgálatát rögzítette a Társaság 1906-ban elfogadott alapszabálya. A társaság célja és eszközei címet viselő részében olvassuk:

„A Társaság célja, hogy a gyermektanulmányozásnak ügyét hazánkban felkarolja, a gyermektanulmányozást tudományosan mívelje, s a tanulmányok eredményét főként a nemzeti nevelés számára értékesítse, továbbá, hogy a gyermekszeretetet minden körben általánossá tegye, mélyítse az egyesek és a társadalom érdeklődését a gyermekek életjelenségei iránt, felköltse és ébren tartsa. A társaság a vizsgálódásokat a rendes és a rendellenes fejlődésű gyermekeknek mind testi, mind lelki életére egyaránt kiterjeszti.” (Magyar Pedagógia, 1906, 318.)

Az alapszabály tehát igen szerteágazó célokat tűzött a Társaság elé. Szembetűnő, hogy a gyermektanulmányozás tudományos művelése mellett milyen nagy hangsúlyt kapott a mozgalmi, ismeretterjesztő, szemléletformáló feladat. Nagy László meggyőződésének megfelelően a gyermektanulmány eredményeinek birtokában a nevelést kívánták átalakítani. Másként szólva, a gyermektanulmányozást a Társaság a nevelés átfogó reformja, korszerűsítése, tehát gyakorlati feladatok szolgálatába kívánta állítani. Gyakorlati, az egész társadalomra kiterjeszkedő célnak tekintették a gyermek megismertetését, a gyermekszeretet, a gyermek iránti érdeklődés általánossá tételét.

A tudományos és felvilágosító feladatok ellátására különböző eszközöket sorol fel az alapszabály:

a) a gyermektanulmányozás különböző ágainak művelése végett szakosztályokat létesít,
b) vidéken fiókköröket alakít,
c) nyilvános előadásokat és tanácskozásokat tart,
d) egyeseket és testületeket a gyermekek tanulmányozására ösztönöz, illetőleg ezeknek ilyen irányú törekvéseit erkölcsileg, esetleg anyagilag is támogatja,
e) a gyermekek tanulmányozásának módját és eredményeit ismerteti, folyóiratot, esetleg önálló műveket ad ki,
f) a gyermektanulmányozás körébe vágó művekből könyvtárat létesít,
g) alkalomadtán kiállításokat rendez.” (90–91.)

A gyermektanulmányi mozgalom térhódításában és gyarapodásában fontos szerepük volt a nyilvános gyermektanulmányi előadásoknak, amelyeket még 1903-ban a Gyermektanulmányi Bizottság indított útjukra. Fokozatosan nőtt a látogatottságuk és szélesedett tematikájuk. A társaság fennállásának tízéves történetét áttekintő Ballai Károly adatai szerint 1913-ig a központban és vidéken 101 nyilvános népszerű értekezleten 21 000 hallgató vett részt. Ezek az előadások a szülőket és pedagógusokat hozzásegítették a gyermek megismeréséhez. Az elhangzott előadások felölelték a gyermekvédelem, a kísérleti lélektan, az iskolai nevelés legkülönbözőbb kérdéseit. Igen gyakran előfordult, hogy valamelyik szakosztály tagja ezen a fórumon számolt be vizsgálatainak eredményéről. A vidéki fiókkörök, illetve azok szakosztályainak tagjai is sűrűn szerepeltek az előadók között. 1913-ban az első gyermektanulmányi kongresszus és kiállítás kiemelkedő állomása a mozgalom fejlődésének.

(Köte Sándor idézett könyve részletesen foglalkozik a Magyar Gyermektanulmányi Társaság titkári jelentéseivel, amelyek részletesen ismertetik ezeket az előadásokat.)

A tudós tanár. A gyermektanulmányi kutatómunka lenyomatai

E sokoldalú szervezőmunka közben Nagy László tudományos tevékenységet is folytat. Számos kisebb tanulmány mellett két nagyobb munkája is megjelenik ebben a korszakban. Az egyik 1905-ben: Fejezetek a gyermekrajzok lélektanából. A kérdés hazai és külföldi irodalmát teljes egészében feldolgozta; sok száz, talán sok ezer rajzot gyűjtött össze, ezeket rendezte és elemezte; vizsgálatokat végzett emlékezeti és természet utáni rajzzal, valamint másolással. Másik munkája – legnevezetesebb pszichológiai könyve – A gyermek érdeklődésének lélektana (1908). Anyaga két gyermek négy éven át tartó hosszmetszeti vizsgálata s húsz gyermek kísérleti megfigyelése. A magyar gyermektanulmányi iskolának ez az alapmunkája. Módszerét és főként fejlődéstani rendszerét sok szerző felhasználta. Az érdeklődés öt fejlődési szakaszát állapítja meg, ezek:

Mérei Ferenc i.m. 394.

Kedvcsináló a könyv olvasásához

Részletek A gyermek érdeklődésének lélektanából

II. fejezet. Az érdeklődés fejlődésének fokozatai. A szubjektív érdeklődés kora. Részlet.

A gyermekben a kétéves koron túl a puszta érzéki benyomások minősége iránt nyilvánuló érdeklődés csökken, s a gyermek ezentúl már inkább maguk a tárgyak iránt érdeklődik.

Azonban jellemzi a tárgyak iránti érdeklődést egy bizonyos korig, hogy a gyermek a tárgyak iránt nem az ő tárgyi jegyeiknél fogva érdeklődik, hanem azon viszonynál fogva, amelybe azon tárgyak a gyermek öntudatának szubjektív állapotaihoz állanak. Már a kilenchónapos gyermeken tapasztaljuk, hogy az az ostor, amelyet ajándékba kapott, nem azért tetszik neki, mert vele üthet, csapkodhat, hanem mert szájába veheti és szophatja. Később, amikor az érdeklődésnek szellemi motívumai működnek, a fahasáb nem azért érdekli őt, mert vele fűteni lehet, hanem mert vele babát játszhatik; a kukorica selymének természeti jelentőségével ő mit sem törődik, hanem azzal, hogy vele boltost játsszék, vagy babájának hajat készítsen belőle. Az érdeklődésnek ez a határozott szubjektív jellege körülbelül a hétéves korig tart. Ezen szubjektivitásnál fogva az egész korszakon végig, de különösen az első években a gyermek értékeléseinek irányadó szempontja, hogy a tárgy mennyire képes kielégíteni öntevékenységét. Amikor kis unokaöcsémet hatodfél éves korában először vittem a kovácsműhelybe, semmi egyéb nem érdekelte, mint egy kalapács, amellyel az elhullott vasdarabokat ütögette, s ezzel erejét gyakorolhatta, pedig a műhelyben egy kerékpántkészítés érdekfeszítő művelete folyt le. A szérűn pedig, ahol három lóval nyomtattak, legtöbbet törődött a szalmakazallal, amelyen bukfencezhetett. Az aratás nagyszabású munkájának megtekintésekor mindössze egy fácántoll érdekelte, amely az egyik aratólegény kalapján díszelgett, aminek oka az volt, hogy ez időben szenvedéllyel űzte a tollak gyűjtését. Egy vidéki városka vasúti állomásán, amelyen valamely hazafias ünnep alkalmából nagy néptömeg várakozott az érkező vonatra, egy harmadfél éves fiúcskát csak a vasúti sín érdekelte s pusztán azért, mert arról az ugrást gyakorolhatta. Hasonlóképp tapasztaljuk, hogy a zsámoly, a lépcső abból a szempontból érdekli a gyermeket, hogy le bír-e róluk ugrani; a kerítés és az élőfa pedig azért, mert rájuk fölmászhat.

Azon időtől fogva pedig, amikor a gyermeknek egyik feltűnő szellemi ereje, a csapongó képzelete hatalmasan kezd működni, akkor a szerint becsüli meg a tárgyakat, mennyire képesek azok a képzeletét foglalkoztatni. A képzelet mint belső tevékenység magasabb rendű, de épp oly hatalmas tényezője az érdeklődésnek, mint a külső tevékenység. A gyermek játékai naponkint a bizonyító példák egész tömegét szolgáltatják a képzelet érdekirányító hatásának. A székek nem azért becsesek a gyermeknek, mert rájuk lehet ülni, hanem mert belőlük vonatot lehet összerakni. Az udvaron felhányt homokdombnak azon céljával, hogy vakolatot készítsenek belőlük, nem törődik, a homok neki csak arra jó, hogy belőle különböző építményeket alakítson. A gyermeknek a képzeletileg végrehajtott cselekvés éppen olyan becses, mint a való cselekvés. A gyermek képes étkezés közben magát azzal mulattatni, hogy ujjával az abroszt csipegeti és ujjait a szájához viszi, mintha ennék, amint ezt ötödfél éves unokahúgom tette… A gyermekben a külső cselekvésekkel kísért belső mozgalmasság oly élénk érzelmeket támaszt, hogy ezen cselekvések gyakorlati eredmények nélkül is teljesen képesek a gyermek figyelmét lekötni.

E korban a gyermeknek a természet tárgyai és jelenségei iránt való érdeklődése is szubjektív vonásokat mutat. Egészen a szervi ösztönökön alapul, tehát szubjektív motívumokkal bír a gyermeknek bizonyos természeti tárgyak, az eledelek iránt való intenzív érdeklődése, kedvtelésük vagy a tőlük való undorodás, ami a kétéves korban kezdődik és az egész gyermekkoron át tart. Számtalanszor felmerül a gyermeknek az a kérdése, jó-e enni vagy nem jó.

De az olyan természeti jelenségek iránt, amelyekről ez a kérdés föl sem merülhet, akkor támad a gyermekben érdeklődés, ha azokat a jelenségeket érzelmeihez viszonyítani tudja. Mennél több rokon vonást tud felfedezni a gyermek a külső helyzet és az ő érzelemvilága között, annál élénkebb az ő érdeklődése, s akkor teljes, ha az érzelmeknek a külső jelenségre való kihelyezése (projekciója) létrejön, amihez azonban már a képzelet működése szükséges. Kis unokahúgom negyedfél éves korában este hat órakor meglátva a kertben dolgozó hangyákat, lekuporodott melléjük, nagy figyelemmel kísérte minden mozdulatukat, s közben ilyen beszélgetést folytatott: „Este van, este van, nem maradnak kinn. Hazamenekülnek szegények. Megeszik a farkasok!” Ez még kicsi, ez még nem tud a lépcsőn lemenni.” Azután ujjacskájával tágítani akarván a hangyafészek nyílását, végképp betömte azt. Egy göröngy alá menekült hangyáról pedig azt hitte, bújócskázik vele. Mindenáron elő akarta keríteni, közben azt kiabálta: „Huncut, huncut!” A kisgyermek az ő alanyi képzeteit s érzelmeit ruházta a hangyákra, s ebből származott az élénk rokonszenv és érdeklődés. Ugyanez a kislány éppen egy évvel később a kertnek ugyanazon helyén meglátva a hangyákat, már nem méltányolta működésüket annyi rokonszenvvel. Elkezdte őket taposni s közben kiabált: „Megölöm, megölöm!” „Miért?” „Mert csípnek.” Az érdeklődés ekkor már újabb irányt mutatott, amelyben némi része volt az objektív tapasztalatnak.

A jelenség okait szintén alanyiasan keresi és fogja fel a gyermek. A 3-5 éves gyermek okfejtéseinek a jelenségekhez tulajdonképpen semmi reális közük nincs; azok inkább a gyermek alanyi érzelmeit fejezik ki. Egy ötéves fiúgyermeknek semmi módon sem tudta az apja megmagyarázni, hogy miért jár a medve négy lábon. Mikor az apa négyféle elfogadható ok után megtagadta a további magyarázatot, a kisgyermek maga így fejtette meg a problémát: „Mert rossz volt és megbüntették.” Ismeretes dolog, hogy a gyermekek az okokat is megszemélyesítik. Egy hároméves gyermeknek szintén nem tudta az anyja elfogadható módon megmagyarázni: „Miért van a Dunában víz?” A gyermek maga így fejtette meg: „Valaki teleöntötte.” Egy négyéves kislány azt a kérdést intézte mamájához: „Ugye az élő gyufa, ha vízbe esik, meghal?”

A kisgyermek híres kíváncsisága korántsem tudásvágy, mint sokan vélik, hanem ösztönének önkénytelen megnyilatkozása.

Nagy László: A gyermek érdeklődésének lélektana. Tankönyvkiadó, Budapest, 1982. 28–31.

A mai olvasó számára ezek a példák nemcsak a szakmai elhivatottságot, hanem az akkori életmód mára archaikussá vált valóságszínterét is pontosan tükrözik.

A mű egészének recepciója különböző kutatók olvasatában

A volt munkatárs, Kemény Gábor értékelése az 1940-es években

A gyermek érzelemvilága még feldolgozatlan téma volt, s mikor Nagy László az érdeklődést kutatta, melyen át az érzelem kifejezésre jut, nemcsak magyar, de európai viszonylatban is eredeti munkát végzett. A mű német fordítása útján az egész művelt világ felfigyelt Nagy Lászlóra és a Magyar Gyermektanulmányi Társaság munkájára. A régi pedagógia csak szólamszerűen emlegette az érdeklődés fontosságát. Herbart oktatási rendszert alapított az érdeklődés tanára, de nem jutott eszébe az érdeklődés törvényszerűségeit kutatni. A gyermeki lélek tudományos feltárása nélkül csak a tárgyakból indult ki s kifelejtette magát a gyermeket.

Nagy László pillanatra sem téveszti szem elől a kettős célt, a tudományos és nevelési célt, s elmarasztalja az iskolát, mert nem veszi számításba az egyéni érdeklődés jogait, nem ismeri a gyermek természetén alapuló módszert, s csak azt látja enyhítő körülménynek, hogy a gyermek individuális erői ösztönszerű erővel törik át a sémák korlátait s azok ellenére érvényesülnek. A Herbart-féle felfogással szemben, mely a sokoldalúságot és az egyéniséget két különböző ténynek hirdeti, Nagy László azt a modern pedagógiában alapvető tételt mutatja ki, hogy a kialakult egyéniség folytonos differenciálódás eredménye, tehát a fejlődés végső állomása. Ennek elgondolása determinálja azt a követelményt, hogy a gyermek külső tevékenysége és szabad képzelete ne legyenek egymásnak idegen tényezők. A gyermek csináljon valamily munkát saját erőiből… teremtő erőit ne nyűgözzük le… engedjük hibázni s az ő többé-kevésbé hibás alkotásaiból bontakoztassuk ki a jót. Gondoljuk meg, hogy a tökéletesség felnőttkorban sem érhető el, még kevésbé a gyermekkorban. Hogy ilyen egyéni munka nem tartozik a pedagógiai utópiák közé, azt Nagy László gyakorlatilag is igazolja egyik legjelentősebb alkotásában a Gyermektanulmányi Múzeumban, melynek agyag- és rajzmunkái, a gyermekek maguk csinálta játékszerei az 1911. évi brüsszeli és az 1912. évi berlini lélektani kongresszus figyelmét is felénk irányították.

Kemény Gábor: Egy magyar kultúrpedagógus. Nagy László életműve. Budapest, 1943, Nagy László Könyvtár kiadása. 50.

Nagy Sándor értékelése az általa szerkesztett Nagy László válogatott pedagógiai művei című kötet bevezető tanulmányában

Így érkezünk el a nevezetes dátumhoz, 1908-hoz, amikor megjelenik első nagyszabású és méltán nemzetközi hírűvé vált könyve, A gyermek érdeklődésének lélektana. Ebben a műben már szinte halmozódnak azok a sajátos pedagógiai jellegű motívumok és elgondolások, melyek nemcsak a maguk korában, hanem mindmáig figyelmet érdemelnek a pedagógia elméletében és gyakorlatában.

Először is lehetetlen nem utalnunk arra, hogy ennek az alapvetően pszichológiai műnek az írója ismét csak mindenekelőtt pedagógusként mutatkozik meg számunkra. „Vizsgálódásaim s munkám írása közben mint pedagógus sem tagadhattam meg magamat” – mondja az előszóban. Nyilvánvaló ebből s a műből magából is lépten-nyomon kiderül, hogy kérdésfeltevései nem „tisztán” gyermeklélektaniak, hanem alapvetően pedagógiai jellegűek, s e pedagógiai kérdésfeltevésekből halad a gyermektanulmányi vizsgálódás felé s ennek eredményeiből vissza a pedagógiához.

Különleges figyelmet érdemel továbbá e műben az oktatásnak minden eddigitől eltérő s a gyermeki érdeklődéssel a legszorosabb korrelációban jelentkező értelmezése.

Itt most többé nem egyszerűen a tanítás érdekességéről van szó, tehát nem arról, hogy adva van a tanítás, s ehhez a szubsztanciális folyamathoz – szerencsés esetben – akcidentálisan kapcsolódik az érdekesség. Nem is a figyelem lekötéséről van szó, hanem arról, hogy az érdeklődés mesterséges hatásokkal történő irányítása maga az oktatás. A magyar pedagógiai irodalomban először találkozunk itt azzal a fordulattal, amely az oktatás par excellence didaktikai terminusát lélektani szempontból ragadja meg, s az oktatás egyoldalúan céljellegűnek tekintett tárgyi oldala helyett (ismeretközvetítés) annak pszichikai lényegét, szubjektív lehetőségét emeli ki nagy hangsúllyal.

Ugyanennek a nagy művének a kapcsán kell rámutatnunk arra is, hogy az érdeklődés fejlődésének vizsgálatával és pedagógiai konzekvenciáinak levonásával Nagy László egyszersmind tantervelméleti koncepciójának fő tartópillérét is megépítette. Ha az oktatás az érdeklődés mesterséges (didaktikai) hatásokkal történő irányítása, akkor nyilvánvaló, hogy a tantervnek olyannak kell lennie, hogy az így értelmezett oktatást biztosítani tudja. E fontos összefüggés mellett arra is utalnunk kell, hogy egy másik nyilvánvaló konzekvencia, a gyermeki aktivitás biztosítása, szintén a legszorosabb kapcsolatban van a gyermeki érdeklődés értelmezésével s az oktatásnak erre alapozott modern felfogásával. Egyenesen azt mondhatjuk, hogy Nagy László pedagógiájának egyik fő, jellemző vonása, a tanulói aktivitás, a maga elvi megalapozását tekintve itt jelentkezik első ízben: itt található ennek a nagy problémának a forrásvidéke.

Nagy László válogatott pedagógiai művei. Szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Nagy Sándor. Tankönyvkiadó, Budapest, 1972, 16–20.

Köte Sándor elemzése

Köte Sándor az 1980-es években elemzi Nagy Lászlónak az érdeklődésre vonatkozó megállapításait, és a tanításra alkalmazható következtetésből az alábbiakat emeli ki:

Az iskola rendjét úgy alakítsuk ki, hogy a tanítás jelentékeny része a természettel és a szociális élettel való közvetlen és lehetőleg szabad érintkezésben folyjon le. Engedjük, hogy a gyermek érdeklődése szabadon, saját egyénisége szerint nyilvánuljon meg. Mivel a közélet iránti érdeklődése társas játékaiban nyilvánul meg, figyeljük meg játékaiban, s az alkalomszerűséget használjuk fel különböző ismeretek közlésére. A négy fal közötti oktatást csak ismeretek rögzítésére, öntudatossá tételére és az összefoglalásokra használjuk fel. Az oktatás jelentékeny részét tegye ki a kézi foglalkoztatás. Fontos, hogy minden munkában tere legyen a választásnak, a kézimunkában, rajzban, fogalmazásban, szóbeli előadásban a gyermek külső tevékenysége és szabad képzelete ne legyenek egymástól idegen tényezők.

Ne kívánjunk a gyermektől tökéletességet, ne rettegjünk a hibáktól! A tökéletesség erőszakolása az oktatásban nem vezet másra, mint a sablon uralmának megalapítására a gyermekkorban. A sablon a gyermeki lélek lenyűgözése és a fejlődés mesterséges megakasztása.

Ezek után indokoltan állapíthatjuk meg, hogy Nagy László oktatástani nézetei lényegbevágóan és tudatosan eltérnek a korabeli pedagógiák szemléletétől.

Nem tagadja a képzetkapcsolatokból származó ismeretfolyamatok jelentőségét, de kiemeli, hogy azoknak az ismeretfolyamatoknak van kedvező, fejlesztő hatásuk, amelyek az érdeklődésből származnak. Az oktatás fejlesztő hatása így korszerű fejlődés-lélektani alátámasztást kap.

Köte Sándor: Egy útmutató pedagógus. Nagy László élete és munkássága. Tankönyvkiadó, Budapest, 1983.