A Magyar Tudományos Akadémia 2002. évi akadémiai közgyűlésének keretében a Nyelv és Irodalomtudományok Osztálya május 2-án tudományos ülésszakot rendezett; ennek egyik témája "A magyar nyelv a Magyarországgal szomszédos országokban" volt. A fő előadást Szilágyi N. Sándor, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Filológiai Kara Magyar Nyelv és Kultúra Tanszékének oktatója tartotta. A magyar nyelv kisebbségi változatairól a megszokott közhelyek és babonák helyett jó néhány olyan megállapítást tett, amely a nyelvművelők körében nem szokott osztatlan sikert aratni. Szilágyi N. Sándort nagyon nehéz lett volna cáfolni ("lett volna" - vitára sajnos a zsúfolt program miatt nem volt mód), hiszen minden gondolata szervesen ágyazódott be mindabba, amit a nyelvi változások társas meghatározottságáról tudunk, s amit ma már nyelvművelő alapállásból sem igen illik megkérdőjelezni.

Szilágyi N. Sándor előadása számos olyan kérdést vetett fel, amely nemcsak a nyelvészek érdeklődésére tart számot, hanem általában beszédtéma a művelt magyar nagyközönség körében. Érdemes ezért néhány gondolatát ismertetni és közelebbről megvilágítani már csak azért is, hogy túllépve a megszokott nyelvművelő babonákon és társasnyelvészeti közhelyeken, valószerűbb képet kapjunk arról, mivé lett a mi "édes anyanyelvünk" kisebbségi körülmények közt, s mi az, amit a nyelvészek tenni tudnak annak érdekében, hogy életereje a jövőben ne csökkenjen, hanem - ha lehet - növekedjen.*

Nyelvi szétfejlődés

Szilágyi N. Sándor a jelenlegi nyelvtörténeti korszak jellegadó sajátosságának tartja azt a tényt, hogy a magyar etnikum szétdaraboltsága miatt "a magyar nyelv nem egyetlen országban változik, hanem a történelem jelenlegi állása szerint most éppen nyolcban egyszerre, a nyelvi változást pedig minden országban más-más tényezők befolyásolják". Mivel minden emberi nyelv állandóan változik, igazán nem csodálkozhatunk azon, hogy a magyarral is ez történik; az lenne az érthetetlen, ha nem így volna (sőt ez meglehetősen nagy baj lenne, mert azt jelentené, hogy a magyar holt nyelv, hiszen csak a már nem használt nyelvek nem változnak). Mivel a nyelvi változásokat számos nyelven kívüli tényező befolyásolja, azt is természetesnek kell tartanunk, hogy nyelvünk csak a Kárpát-medencét tekintve is nyolcféleképpen változik, hiszen a Kárpát-medence minden országában részben eltérőek a társadalmi, gazdasági, kulturális stb. feltételek. Ez pedig nem más, mint a nyelvművelők által annyiszor megidézett rémkép: a különfejlődés vagy más szóval szétfejlődés "veszélye". Ez a "rémkép" valójában nem a jövőben fenyeget minket: máris valóság. Szilágyi N. Sándor azonban nem kesereg emiatt, ellenkezőleg: nyelvünk szétfejlődésében életképességének bizonyságát látja, "hiszen ez azt mutatja, hogy tud alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez is". Vagyis nem helyes az okkal kapcsolatos negatív értékítéletünket az okozatra átvinni. Akármennyire is jogos Trianont nemzeti katasztrófának látni, az, hogy az akaratuk ellenére önállóságra kényszerített (pontosabban: idegen nyelvű etnikumok uralmának - s nemegyszer bosszúvágyának - kiszolgáltatott) nemzetrészek többsége a nehéz körülmények ellenére is képes volt magát társadalmilag, kulturálisan, sőt politikailag is megszervezni, örvendetes tény, s mi sem természetesebb, mint hogy nyelvi következményei vannak.

Tudjuk, mert tapasztaltuk, hogy a nyelvművelők a magyar nyelv szétfejlődéséért kimondva-kimondatlanul a kisebbségi magyarokat teszik felelőssé, akik ilyen-olyan okokból, többek között "kényelemszeretetből" nem mindig használják a magyarországi szavakat, szókapcsolatokat, nyelvtani formákat (pedig - úgymond - mindenre van "jó magyar szavunk"), hanem helyettük nemegyszer "idegen" mintára saját szavakat, szókapcsolatokat, nyelvtani formákat alkotnak, és ezeket használják, néha még a tömegtájékoztatásban is. Ezzel szemben Szilágyi N. Sándor felhívja a figyelmet arra, hogy az 1918-as állapottól nemcsak a kisebbségi magyar nyelvváltozatok távolodtak el, hanem a magyarországiak is, hiszen a trianoni Magyarországon sem állt meg az élet 1918-ban. Ezt a látszólag oly nyilvánvaló tényt véleményem szerint némileg elfedi a "különfejlődés" műszó, amely azt sugallja, mintha volna egy "igazi" magyar nyelv, amelyhez képest a többi "renitens" változat különfejlődött. Ilyen szempontból a magyar nyelv egészére nézve szerencsésebbnek tűnik "szétfejlődés"-ről beszélni: a magyar nyelv szétfejlődött, mivel állami változatai - a magyarországi éppúgy, mint a határon túliak - különfejlődtek.

A szétfejlődés tehát egyfelől szükségszerűen következik a nyelvi változatok társas beágyazottságából, másfelől pedig nemcsak a kisebbségi magyar nyelvváltozatokra jellemző, hanem a magyarországiakra is; ráadásul mindez nem a jövőben "fenyegeti" a magyar nyelvet, hanem már most történik, s ezt nem is kell feltétlenül negatívan értékelni - ez Szilágyi N. Sándor előadása első részének summája. Ezek után már csak az volna hátra, hogy nevén nevezzük a gyereket, ezt azonban Szilágyi N. Sándor nem teszi meg, hanem ránk bízza, tegyük meg helyette. Hát - megteszszük. Az olyan nyelveket, amelyek több országban használatosak olyan fontos funkciókban, mint amilyen pl. a közigazgatás, a tömegtájékoztatás vagy az oktatás, többközpontúaknak nevezzük (lásd Lanstyák 1995a/1998, 1995b/1998, 1996/1998), magukat az országokat pedig az ilyen nyelvek központjainak. A magyar ilyen többközpontú nyelv; teljes központja Magyarország, részleges központjai közé tartozik Szlovákia, Kárpátalja, Erdély és a Vajdaság (esetleg más országok is). A magyar nyelv többközpontúságának tényét a nyelvművelők megpróbálták megkérdőjelezni (lásd Deme 1995/1998, Benkő 1996/1998, vö. még Pusztai 1999, 93-95), törekvésük azonban semmiképpen sem járhatott sikerrel, hiszen itt csupán egy bevett nemzetközi fogalomnak magyar viszonyokra való alkalmazásáról van szó. /1/ Mivel a magyar nyelv kétségtelenül használatos a határon túl bizonyos "emelkedett" funkciókban, a többközpontúság meghatározása értelmében szükségszerűen többközpontúnak kell tartanunk attól függetlenül, hogy ez tetszik-e nekünk vagy sem. Persze a magyar nyelv másképp többközpontú, mint mondjuk az angol, a német, a francia vagy a spanyol - ezek több országban hivatalos nyelvek (vagyis ezeknek nem egy, hanem több teljes központjuk van), ezzel szemben a magyar csak egyben, a többiben csupán kisebbségi (ezért mondtuk, hogy csak egy teljes központja van, a többi pedig részleges). Ez kétségtelenül óriási különbség - ki ne tudná ezt -, de mit sem változtat azon a tényen, hogy a többközpontúság fogalmát annak idején úgy határozták meg, hogy abba az olyan helyzetű nyelvek is beleférjenek, mint amilyen a magyar vagy a svéd.

Bár a magyar nyelvészek közül valószínűleg senki sem örül annak a történelmi katasztrófának, melynek következtében a magyar nyelv többközpontúvá vált, ennek szükségszerű nyelvi következményeit nem áll módunkban elhárítani. Nem vagyunk persze teljesen tehetetlenek - a kialakult nyelvi helyzet bizonyos mértékig befolyásolható, ennek azonban előfeltétele a minél reálisabb helyzetismeret. Az, ha a homokba dugjuk a fejünket, s nyelvünk többközpontúságának tényét letagadjuk arra hivatkozva, hogy maga a fogalomrendszer eredetileg más nyelvekre lett kitalálva (vö. Clyne 1992), egész biztos, hogy nem segít megoldani a nyelvünk trianonizálódásai /2/ által létrejött problémákat. Én a magam részéről készségesen elhiszem Szilágyi N. Sándor paradoxonként megfogalmazott tételét, mely szerint: "A mostani nyelvtörténeti korszakban [.] a magyar nyelv egységét csakis úgy lehet fenntartani, ha tudomásul vesszük, hogy magyarul beszélni többféleképpen is lehet, és ez így van rendjén."

Egy vonatkozásban szeretném pontosítani Szilágyi N. Sándornak nyelvünk többközpontúságával kapcsolatos fejtegetéseit. Tudjuk, hogy a szétfejlődés elsődleges terepe az államigazgatáshoz, illetve az eltérő intézményrendszerhez kapcsolódó szakszókincs és kifejezésmód, így tehát a magyar nyelv állami változatai között mindenekelőtt a hivatali, jogtudományi és más szaknyelvi regiszterekben, valamint az ezekből merítő publicisztikában vannak eltérések (lásd Lanstyák 1996b/1998, 1998; Szabómihály 1999, 2000a, 2000b, 2002a, 2002b). Mivel ezek a regiszterek erősen kötődnek a standard nyelvváltozathoz (vö. Garvin 1998, 90), mi sem természetesebb, mint hogy a létrejött nyelvi különbségek a magyar standardban is megnyilvánulnak, s létrehozzák ennek országonként némileg eltérő változatait. /3/ A magyar standard ún. állami változatainak (a fogalomra lásd Pete 1988) kialakulása az általában vett szétfejlődéshez hasonlóan örvendetes tény, hiszen azt mutatja, hogy nyelvünk standard dialektusa még kisebbségi körülmények közt is használatos olyan, Ferguson (1959/1975) terminológiájával élve "emelkedett" funkciókban, mint a közigazgatás, a tömegtájékoztatás vagy az oktatás. (Ezenkívül pedig más, ebben az összefüggésben kevésbé releváns "magas" funkciókban: a hitéletben, a magas kultúrában, a tudományos kutatásban stb.; vö. Kiss Jenő 1994; Lanstyák 1995a/1998, 1995b/1998.)

Szilágyi N. Sándornak az a megállapítása, mely szerint a magyarországi nyelvváltozatok is különfejlődnek a többitől, arra figyelmeztet, hogy méltánytalan eljárás az ún. "egységes magyar nyelv" fenntartásának terhét egyedül a kisebbségi magyar nyelvváltozatokra, helyesebben azok beszélőire róni. Magyarországon sokkal több eszköz áll rendelkezésre a sikeres nyelvtervezéshez, mint a magyar nyelv többi központjában; számos esetben elkerülhető volna a szétfejlődés, ha a terminológiai újítások bevezetése során az anyaországban tekintettel volnának a magyar nyelv többi állami változatára. Ha például 1955-ben nem vezették volna be az addigi kihágás helyett a szabálysértés műszót (lásd Szabómihály 2002b), akkor ma eggyel kevesebb eltérés lenne a magyarországi és a szlovákiai magyar államigazgatási szaknyelv közt.

A magyar nyelvnek többközpontúként való elismerése többek között azért volna fontos, mert megszüntetné a kisebbségi magyar nyelvváltozatok, ill. az ezekben található sajátos elemek nyelvi megbélyegzésének legfontosabb "jogalapját". Ahogy Szilágyi N. Sándor megállapítja, a magyar nyelvészek úgy tekintettek a magyarországi standardra, mint amelynek központi, sőt monopolhelyzete van, ez pedig vulgárisabb megfogalmazásban "már úgy szólt, hogy minden úgy van magyarul, ahogy Magyarországon használják, ha pedig valamit nem úgy használunk, az legalábbis kétséges, hogy egyáltalán magyarul van-e, de általában ennél csúnyábban is mondtuk".

A kisebbségi magyar nyelvváltozatok megbélyegzésének enyhítésében nagy jelentősége lehet annak, ha egyes kontaktusjelenségek bekerülnek a magyar nyelv szótáraiba és nyelvtanaiba. Ahogy Szilágyi N. Sándor is kiemeli, ezen az úton az első lépés már megtörtént: a Magyar értelmező kéziszótár új kiadása tartalmazni fog szlovákiai, kárpátalji és erdélyi magyar szavakat is; vajdaságiakat sajnos nem /4 (lásd még Beregszászi 1997; Pusztai 1994, 417-418, 1999, 94, 2000, 128). A magyar nyelv határon túli változatainak presztízsét tovább növelné, ha megvalósulna Szilágyi N. Sándor azon javaslata, me/ly szerint a helyesírási szabályzatnak is figyelembe kellene vennie a kisebbségi magyar nyelvváltozatok bizonyos sajátságait (pl. a nejlon mellé felvennék mint "írható" változatot az Erdélyben gyakorlatilag kizárólagosan használt nájlon formát is). Fontos volna továbbá, hogy az egyes szabályokat illusztráló példák közt is kellő számban legyenek határon túliak (pl. a különféle tulajdonnevekre hozott példák egyharmadának határon túlinak kellene lennie; ez így volna méltányos), s a szótári rész, ill. az önálló - állandóan változó nevű - szótár is tartalmazza azokat a kisebbségi magyar szavakat és szókapcsolatokat (közneveket és tulajdonneveket egyaránt), melyeknek a helyesírása gondot okozhat.

Kétnyelvűség és nyelvi hiány

A kétnyelvűséget Szilágyi N. Sándor a szétfejlődés legnagyobb hatású tényezőjeként látja és láttatja, teljes joggal: "A Kárpát-medencében a nyolc országból egyedül Magyarországon hivatalos nyelv a magyar, és egyedül itt van teljes, minden szintre és területre kiterjedő használati köre. A többi országban pedig az ott élő, összesen mintegy 3 millió magyar kénytelen az anyanyelvén kívül egy másik nyelvet, az államnyelvet is nemcsak bizonyos szinten megtanulni, hanem nap mint nap használni is, ha bizonyos helyzetekben el akar boldogulni. [.] Ennélfogva ezeknek az embereknek legnagyobb része kétnyelvű."

Annak érdekében, hogy hozzájáruljunk a kisebbségi nyelvváltozatok megbélyegzettségének megszűnéséhez, gyakran hangsúlyozzuk azt, amire Szilágyi N. Sándor is utal, hogy ti. a kétnyelvűek által beszélt nyelvváltozatok szükségszerűen mások, mint az egynyelvűek által beszéltek, aki tehát az egynyelvű magyarok magyar nyelvi normáját kéri számon a kétnyelvű magyarokon, olyat akar tőlük, amire azok eleve képtelenek: kétnyelvű létükre úgy beszélni, mintha nem volnának kétnyelvűek (vö. Kontra 1990, 97, 1999, 19). Ezt a kétnyelvűségi közhelyet jómagam is számtalanszor elmondtam a legkülönfélébb fórumokon, de egyre inkább úgy érzem, fontos lenne legalább ennyire hangsúlyozni az érem másik oldalát is: az viszont, hogy menynyi kontaktusjelenség és milyen típusúak fordulnak elő a kisebbségi magyar nyelvváltozatokban, nem "eleve elrendelt" dolog, hiszen köztudott, hogy a nyelvek egymásra hatásának módja és mértéke elsősorban nyelven kívüli tényezőktől függ (erre lásd Thomason-Kaufman 1988, 4, 35). Esetünkben többek közt attól, hogy a határon túli magyarok mennyire kiterjedt nyelvi jogokkal rendelkeznek. A tömbben élő szlovákiai, kárpátalji, erdélyi és vajdasági magyarok esetében ugyanis nincsenek objektív akadályai a nagyarányú hivatali kétnyelvűségnek, annak, hogy ezeknek az embereknek a többsége alapvetően magyarul élje le az életét a bölcsőtől a koporsóig (vö. Ankerl 1993, 906-907). Ezért mindazok, akik a kisebbségi magyarok nyelvi jogaiért harcolnak, egyben a leghatékonyabb munkát végzik a kisebbségi magyar nyelvváltozatokban megnyilvánuló kontaktushatás mérséklése érdekében.

Azt mondanom sem kell, hogy nagyarányú hivatali kétnyelvűségre nem elsősorban a kontaktusjelenségek visszaszorítása végett van szükség, hanem egyszerűen azért, mert méltánytalan dolog az embereket egy másik nyelv magas szintű elsajátítására és használatára kényszeríteni, ha ezt a külső körülmények nem teszik elengedhetetlenné. Vagyis a kérdés alapvetően emberjogi, nem pedig nyelvi. Sőt, ami a nyelvet illeti, arra nézve a méltányos jogi rendezésnek nem is az a legfontosabb jótékony hatása, hogy csökkenthetővé teszi a kisebbségi nyelvváltozatokban előforduló kontaktusjelenségek számát és előfordulási gyakoriságát, hanem az, hogy hozzájárul a kisebbségi nyelvváltozatokban tapasztalt nyelvi hiány enyhítéséhez. Ahogy a kisebbségi nyelvek funkcionális hatókörének csökkentése vagy alacsony szinten tartása szükségszerűen vezet nyelvi hiányhoz (lásd pl. Trudgill 1983, 125; Turian-Altenberg 1991, 209), úgy e nyelvek használati körének kiterjesztése - megfelelő nyelvtervezési intézkedésekkel párosítva - hozzájárulhat a nyelvi hiány megszűnéséhez vagy legalább mérsékléséhez mindazokon a területeken, amelyeket a funkcionális kiterjesztés érint.

A nyelvi hiányra Szilágy N. Sándor is utal előadásában, s ugyanúgy értelmezi, ahogy jómagam is korábbi publikációimban (lásd Lanstyák 2000a, 2000b). /5/ "Mert mikor nyelvi hiányról beszélek, akkor nem olyasmire gondolok, ami az ilyen gondokkal küszködő emberek beszédében a nyelvésznek vagy bárminemű más külső 'ítész' megfigyelőnek hiányzik, hanem arra, ami magának a beszélőnek hiányzik, aminek a hiánya beszéd közben számára is nyilvánvalóvá válik, és ez sokszor kínos frusztrációérzéssel tölti el, sőt olykor szégyenérzettel is, pedig a nyelvi hiány jelenségének kialakulásáért nem ő a felelős, ő rendszerint nem tehet semmiről, hanem a hiányos vagy rosszul működő oktatási intézmények, valamint az illető államok korlátozó jogszabályai."

A nyelvi hiányról eddig nemigen vettünk tudomást, pedig a kisebbségi helyzet negatív nyelvi következményei épp ezen a területen mutatkoznak meg a leginkább, nem pedig a szűkebb értelemben vett kontaktushatásban. Mivel a magyar nyelv kisebbségi változataiba bekerülő szókészleti kontaktusjelenségek meglévő magyar szavakat nemigen szorítanak ki (legrosszabb esetben is csak lassítják vagy esetleg megakadályozzák a magyarországi újítások behatolását), a kölcsönszavak nemhogy nem szegényítik, hanem egyenesen gazdagítják a határon túli magyar nyelvváltozatokat, bővítik a szinonimasorokat, s ezzel növelik e nyelvváltozatok stilisztikai differenciáltságát. Például, szemben a magyarországi magyarral, ahol mind informális, mind formális helyzetben a jégkrém szó használatos, a szlovákiai magyaroknak megvan az a lehetőségük, hogy informális helyzetben a nanuk kölcsönszót válaszszák. Ezenkívül a kölcsönszó és az eredetileg használt szókészleti elem közt számos esetben jelentésmegoszlás jön létre, ezáltal pedig a kisebbségi magyar nyelvváltozatok képessé válnak olyan finom jelentésárnyalatok formai megkülönböztetésére, amilyenekre a magyarországi nyelvváltozatok nem képesek. Például a deszszert szó általában 'édesség' jelentésű, 'bonbon' jelentésben viszont a dezert alaki kölcsönszó használatos. És persze a kölcsönszó számos esetben hiányt pótol, mert az illető fogalomnak Magyarországon vagy nincs neve, vagy az valami miatt nem alkalmas arra, hogy az érintett kisebbségi nyelvváltozatban használható legyen. Pl. az egyetemes magyar nyelvben nem lehet körülírás nélkül összefoglalóan utalni a krémmé kikevert különféle hidegkonyhai készítményekre (hús-, töpörtyű-, hal-, sajt-, tojás-, padlizsán- stb. krémre); a magyar nyelv szlovákiai változataiban viszont lehet, mert ott szlovák mintára kialakult a kenő szó mint az ilyen "krémek" hiperonimája.

Ami a szűkebb értelemben vett nyelvtani kontaktusjelenségeket illeti, ezek sem "tesznek kárt" a magyar nyelv határon túli változataiban, legfeljebb rendszerük csekély módosulását eredményezik, többnyire úgy, hogy az összhangban van a magyar nyelv egyetemes változási tendenciáival. /6/ (A nyelvtani kontaktusjelenségek "veszélyességével" kapcsolatos, közkézen forgó nyelvművelői vélekedések egytől egyig tudománytalan babonák.)

Szemben a szűkebb értelemben vett kontaktusjelenségekkel, amelyek gazdagítják a magyar nyelv kisebbségi változatait, a nyelvi hiányról - amely egyébként tágabb értelemben szintén kontaktusjelenség - semmi pozitívat nem tudunk mondani, hiszen a nyelvi hiány nem növeli, hanem csökkenti a beszélők kommunikatív potenciálját, s olyankor is a másodnyelv használatára kényszeríti őket, amikor erre amúgy nem éreznének késztetést. A nyelvi hiány megakadályozhatja az embereket nyelvi emberi jogaik - pl. az anyanyelv használatához való joguk - gyakorlásában (Lanstyák-Szabómihály 2000; Menyhárt 2002, Szabómihály 2000a, 2000b, 2002a), sőt még általános emberi jogaik is csorbulhatnak, pl. a szólásszabadsághoz való jog, ugyanis a nyelvtudásbeli hiány a beszélőt mondanivalója megcsonkítására, esetleg teljes elhallgatására is indíthatja (vö. Turian-Altenberg 1991, 208; Szabari 2002).

Meglepőnek látszik, de igaz: a kisebbségi nyelvváltozatok megbélyegzése ellen fellépő nyelvészekkel sokszor megesik, hogy a nyelvi hiányjelenségekről egyáltalán nem vesznek tudomást. (Be kell valljam: ez nemcsak magyarországi kollégáim vétke, régebben velem is előfordult.) Ennek egyik oka az lehet, hogy attól tartanak, a nyelvi hiány emlegetésével lovat adnak a kontaktusváltozatokat amúgy is megbélyegző nyelvművelők alá. Ezért történhet meg, hogy például azt állítják: a Buenos Aires-i vagy a sepsiszentgyörgyi magyarok "éppoly jól" beszélnek magyarul, mint az alcsútiak vagy budapestiek, csak más norma szerint. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. A kétnyelvű emberek nyelvtudás tekintetében egy olyan skálán helyezkednek el, melynek egyik végpontját az egynyelvűekéhez hasonló anyanyelvi kompetenciájú beszélők alkotják, akik tényleg (csaknem) olyan jól beszélnek magyarul, mint az alcsútiak vagy a budapestiek, a másik végpontját pedig a szüleik anyanyelvét már alig ismerő, a teljes nyelvvesztéshez közelítő beszélők, közben pedig átmeneti eseteknek hihetetlen sokszínűségét találjuk, amelyet a szakirodalomban használt "magyardomináns kétnyelvű" és "másodnyelvdomináns kétnyelvű" fogalompár távolról sem tud lefedni (vö. Silva-Corvalán 1991, 151).

Bár a nyelvi hiány egynyelvű közösségekben is létező jelenség (egyik formájára lásd Benczik 2001), a kisebbségi kétnyelvűség körülményei közt, amikor az első nyelv számos színtéren nem vagy alig használható, összehasonlíthatatlanul nagyobb mértékben és változatosabb formában jelentkezik. Ha ezt nem vesszük észre, akkor épp azon a területen nem leszünk képesek megfelelő módon kezelni a kétnyelvűségből adódó nyelvi problémákat, ahol arra a legnagyobb szükség volna. /7/

Ami a kódváltást - vagyis a két nyelv elemeinek "keverését" - illeti, ezen a területen is tartozom egy (beismerő) vallomással: úgy gondolom, a nyelvi ismeretterjesztésben itt is eléggé egyoldalúak voltunk, amikor - a kisebbségi nyelvváltozatok megbélyegzése elleni fellépésünk során - inkább csak arra hivatkoztunk, amire a kétnyelvűségi kézikönyvek szoktak, hogy ti. a kódváltás nyelvi szempontból természetes és rendszerszerű nyelvi jelenség, nem pedig valamiféle "zagyva", ahogyan a nyelvművelők szokták titulálni. Ez így igaz, azt viszont eleddig nem hangsúlyoztuk kellőképpen, hogy ennek a nyelvileg természetes jelenségnek a kialakulásához és főleg bizonyos típusainak megerősödéséhez és elterjedéséhez a nyelvi jogsértések nyolcvanegynéhány éves hosszú sorozata is hozzájárult nem elhanyagolható mértékben. S ezért azon sem lehet csodálkozni, ha sok beszélő és nyelvművelő nem tud a kódváltáshoz teljesen semlegesen viszonyulni. Mellesleg: beszélőként bizonyos beszédhelyzetekben én sem tudok semleges maradni, nyelvészként azonban nagy érdeklődéssel vizsgálom. Haugen után (nagyon) szabadon: /8/ magánemberként még egy Linné is megengedhette magának, hogy rózsát szívesebben tegyen a vázájába, mint szegfűt. Nem azért, mintha a rózsa objektíve szebb volna a szegfűnél, hanem mert neki ott és akkor éppen jobban tetszik.

Ha már itt tartunk, hadd tegyek még egy ide kapcsolható megjegyzést! A kétnyelvűségi kézikönyvek szeretik hangsúlyozni a kétnyelvűség pozitív oldalát, és ez rendjén is van. Néha azonban az olvasónak az a benyomása, hogy a szerzők olykor túllőnek a célon, például amikor olyan megállapításra ragadtatják magukat, mely szerint a kétnyelvűség ugyanolyan természetes dolog, mint az egynyelvűség, ha nem természetesebb (lásd pl. Hoffmann 1991, 157; Bartha 1999, 18). /9/ A hivatkozási alap az, hogy az emberiségnek mintegy a fele, de az is lehet, hogy nagyobbik része kétnyelvű. Ám a mennyiségi tényező nem lehet döntő a kérdés megítélésében. Bármely egyén vagy közösség kétnyelvűsége ellentmond a nyelvműködés egyik legfontosabb elvének, a gazdaságosságra való törekvésnek. Erre utal az is, hogy a történelem tudtommal nem ismer olyan esetet, hogy egy egynyelvű társadalom spontán módon, külső kényszer nélkül kétnyelvűsödött volna, ugyanakkor se szeri, se száma azoknak az eseteknek, amikor egy előzőleg kényszer hatására kétnyelvűsödött társadalom újra egynyelvűsödik: a legtöbbször persze nem úgy, hogy a kényszerűen megtanult második nyelvet hagyja el, hanem - amennyiben a kényszerhelyzet továbbra is fennáll - az anyanyelvét (vö. Grosjean 1982, 36-41). A gazdaságossági tényező szerepére jól utal a következő, a nyelvszociológiában és kétnyelvűség-kutatásban közhelyszámba menő megállapítás: "Könnyen belátható, hogy a kétnyelvűség, két nyelv rendszeres használata csak akkor tartható fenn huzamosabb ideig, ha az egyes nyelveknek egy egyén és/vagy egy közösség számára jól körülhatárolható funkcióik vannak. Ha ugyanis egy bilingvis beszélő vagy közösség két nyelve mindenkor, minden helyzetben pontosan ugyanazt a gyakorlati és/vagy szimbolikus szerepet lenne képes betölteni, akkor az egyik nyelv egy idő után valószínűleg fölöslegessé válna" (Bartha 1999, 123).

Mivel az emberi nyelvek nyelvi szempontból köztudottan egyenértékűek, elvben mindegyik alkalmas arra, hogy egy beszélőközösségben minden funkciót betöltsön, s így nem tekinthető természetesnek - és rendjén valónak - az, ha az emberek két eltérő nyelvet kénytelenek elsajátítani és használni ahhoz, hogy a saját közösségükben boldoguljanak. Ez pedig véleményem szerint egyértelműen eldönti azt a kérdést, hogy az egy- vagy a többnyelvűség-e a természetesebb állapot. Nem állítom persze, hogy a két- és többnyelvűség eredendően "természetellenes" volna, csak azt, hogy kevésbé természetes vagy legalábbis - s ezzel már bizonyára mindenki egyetért - kevésbé kényelmes, mint az egynyelvűség. /10/

Nyelvművelés és nyelvtervezés

Miért fontos, hogy ne csak a nyelvművelők légből kapott állításait vizsgáljuk felül a kutatási eredmények fényében, hanem a társasnyelvészeti és kétnyelvűségi kézikönyvek leegyszerűsített tantételeit is? Főként azért, mert lehet, hogy a kisebbségi beszélők által használt nyelvváltozatok megbélyegzésének visszaszorítására alkalmasak ezek a tételek, nem szolgálhatnak viszont a hatékony nyelvtervezés alapjául. Márpedig nehezen vitatható, hogy nyelvtervezésre - vagyis a nyelvi folyamatokba való tudatos beavatkozásra - szükség van. Ahogy Szilágyi N. Sándor mondja: ".a Magyarországon kívüli magyar nyelvváltozatok beszélőinek olyanfajta sajátos nyelvhasználati gondjaik lettek, mégpedig bizonyos helyeken meglehetősen súlyosak, amilyenekkel korábban Kárpát-medencei magyaroknak sohasem volt még alkalmuk találkozni."

Ezek a gondok pedig maguktól nem fognak elmúlni. S nemcsak a nyelvtervezés, hanem még a nyelvművelés is használható eszköz lehet ezek enyhítésére. A kettőt sajnos általában összemossák, pedig a nyelvtervezést és a nyelvművelést nagyon fontos fogalmilag egyértelműen elhatárolni egymástól még akkor is, ha vannak köztük kapcsolódási pontok. A nyelvtervezés a nyelvi változásokba való tudatos beavatkozás céljából végzett tevékenység, amely a nyelv standard változatára irányul (ha nincs ilyen, létrehozására, ha van, akkor "fejlesztésére"), s a nyelvi folyamatok megismerésén alapul. Ezzel szemben a nyelvművelés az emberi viselkedés egyik sajátos formájának, a nyelvi viselkedésnek a társadalmi elvárásoknak megfelelő szabályozása céljából végzett tevékenység, amely nem kötődik kizárólagosan a standard nyelvváltozathoz (megnevezése nem szerencsés, mivel ez a tevékenység nem a nyelvre, hanem a beszélőkre irányul, vagyis legfeljebb "nyelvi művelés"-ről van szó). Így tekintve a nyelvtervezés a "nyelvre irányuló nyelvművelés"-sel (pontosabban annak korszerű, tudományos formájával), a nyelvművelés pedig az "emberre irányuló nyelvművelés"-sel (pontosabban annak korszerű, a nyelvtudományi kutatások eredményeire épülő, megbélyegzésmentes formájával) azonosítható. Az ilyen értelemben vett nyelvművelés úgy viszonyul az elméleti nyelvtudományhoz, mint az anyanyelvi nevelés vagy az idegennyelv-oktatás. (Lásd Lanstyák 1998, 2001.)

Ami a nyelvművelés hasznosságát illeti, úgy tűnhet, ellentétes a véleményem Szilágyi N. Sándoréval, aki a nyelvművelést kereken elutasítja; igaz, nyíltan csak a kétnyelvűségi helyzet vonatkozásában: "Nagy bajában az ember kapkod minden meglevőhöz, nekünk is könnyen az juthat eszünkbe első ötletként, hogy ha súlyos nyelvhasználati gondok vannak, akkor sokkal több erőt kell a nyelvművelésre fordítani, mint eddig. Sajnos minden elképzelhető ötlet közül ez volna az egyik legroszszabb. A nyelvművelés ugyanis az ilyen bajok kezelésére már csak azért sem alkalmas, mert nem az ilyen helyzetekre van kitalálva."

Szilágyi N. Sándornak a nyelvművelés szükségességéről vallott felfogása csak látszólag ellentétes az enyémmel. Azt a fajta a nyelvművelést, amire Szilágyi gondol, jómagam is elvetem, hiszen valójában az eddigi nyelvművelés azokban a helyzetekben sem volt működőképes, amelyekre "ki lett találva" (vö. Tolcsvai Nagy 1989; Kontra 1993/1998, 1994; vö. még Szilágyi 2001, 1216-1217), főleg elméleti és módszertani megalapozatlansága és megbélyegző jellege miatt. Az ortodox nyelvművelésre jellemző megbélyegzés egynyelvűségi körülmények közt is görcsöket, szorongást okoz, legfeljebb ott ez nem vezet - mert a helyzetből adódóan nem vezethet - a nyelvcserére való hajlandóság megerősödéséhez. (Vö. pl. Szabó Géza 1986, 445-446; Szépe 1976, 8; Lőrincze 1980, 215; Kálmán 1986, 156; a megbélyegzés nyelvi következményeire lásd Pléh 1990, 1995.) Az, hogy a nyelvművelő tevékenységet végző hivatásos nyelvészek többségére ma már nem jellemző a nyíltan megbélyegző magatartás, sovány vigasz: megteszi ezt ugyanis helyettük az általuk mozgatott lelkes műkedvelő nyelvcsőszök, tanítók és (magyar)tanárok népes hada: ezek azok, akikre tökéletesen ráillenek a nyelvművelést és a nyelvművelőket sommásan elítélő nyelvészek által szívesen idézett olyan nem éppen megtisztelő címek, mint a "nyelvészeti kuruzslók", a "vajákosok" vagy a "sámánok" (lásd pl. Sándor 2001a, 241-242). /11/

Kérdés azonban, hogy a nyelvművelés szükségszerűen megbélyegző-e, ahogyan azt a nyelvművelést és a nyelvművelőket keményen ostorozó írások (pl. Sándor 2001a, 2001b) sugallják. Véleményem szerint nem, s nem is feltétlenül járul hozzá a nemstandard beszélők (vagy inkább "nemstandard-domináns" beszélők) diszkriminálásához. Meg vagyok róla győződve, hogy létezhet a beszélők valós igényeire építő, korrekt nyelvi tanácsadás is, melyben nyoma sincs a beszélő megbélyegzésének (vö. Menyhárt 2001, 130-131). Igaz, hogy ma még a nyelvművelők nem elhanyagolható része úgy viselkedik (még ha sokszor talán magának sem vallja ezt be), mint egy olyan tánctanár, aki meg van róla győződve, hogy a tanítványainak az utcán és a hálószobában is tánclépésekben kellene közlekedniük. Nem törvényszerű azonban, hogy ez a jövőben is így legyen. Ha a nyelvműveléssel olyan emberek fognak foglalkozni, akik magyar nyelvészeti ismereteiken túl az általános nyelvtudomány, azon belül pedig különösképpen a társasnyelvészet területén is képzettek, egyáltalán nem elkerülhetetlen, hogy bolond tánctanár módjára viselkedjenek.

Ami pedig a nyelvművelést és a nyelvművelőket ostorozó írásokat illeti: ezeknek - amennyiben szerzőik a jövőben képessé válnak árnyaltabb, differenciáltabb elemzésre és fogalmazásra - fontos szerepük lehet abban, hogy a megbélyegző nyelvművelés, illetve az "édes anyanyászat" elveszítse társadalmi presztízsét és támogatottságát. Ehhez azonban egyebek közt arra is szükség volna, hogy ezek az írások ne csak elméletben hirdessék szerzőjük társasnyelvészeti elkötelezettségét, hanem a nyelvtervezés és nyelvi tanácsadás kérdéseinek megítélésében is erre építsenek. Az eddig megjelent ilyen tárgyú közleményekből ugyanis egy egészen sajátos, a valóságosra alig hasonlító kép bontakozik ki a laikus beszélőről, aki (1) eszményien tökéletesen beszéli (2) eszményien homogén és tökéletes nyelvét (3) eszményi körülmények között.

Félreértés ne essék: ezt így az érintett szerzők természetesen soha nem fogalmazzák meg, hiszen ez ellentmondana a társasnyelvészet alaptételeinek. De mi másra is következtethetnénk abból, amit viszont határozottan állítanak, hogy ti. az anyanyelvi beszélő ab ovo nem tud hibásan beszélni /12/, s így nincs is szüksége semmiféle nyelvi tanácsadásra, hiszen a nyelvművelés a Sándor Klára-féle paradoxon szerint "akkor emberközpontú, ha nincs" (Sándor 2001b, 193).

Ad (1). Abból, hogy a beszélő eszményien tökéletesen beszéli a nyelvét, az következik, hogy normális körülmények között nem követhet el hibát, vagyis gyermekkori beszédfejlődése során van egy pont, amikor anyanyelvének elsajátítása végérvényesen befejeződik. Van tehát egy olyan törésvonal az életében, amikor előző este még hibázhat, mert gyermek lévén tart még az anyanyelv-elsajátítás folyamata, másnap viszont, miután a folyamat sikeresen lezárul, már csak nyelvbotlásként képes hibázni, legalábbis ha nem bomlik meg közben az elméje.

Ad (2). Abból, hogy az anyanyelvi beszélőnek nincs szüksége nyelvi tanácsadásra, világos, hogy a nyelv, amelyet beszél, eszményien homogén, hiszen a valóságos nyelvekben mindig vannak marginális elemek, ill. olyan formák, melyeknek a státusa bizonytalan, a beszélők egy része elfogadja őket, másik része nem /13/, így a valóságos nyelvváltozatokat használó valóságos beszélők igenis el szoktak olykor bizonytalanodni a tekintetben, melyik formát is lenne célszerű az adott helyzetben használniuk.

A nyelvművelést elutasító társasnyelvészek által - akaratlanul - tételezett nyelv továbbá nemcsak olyan értelemben homogén, hogy nem mutat fel belső változatosságot (inherens variabilitást), hanem külsőleg sem változatos, azaz nincsenek benne eltérő nyelvváltozatok. Ha ugyanis volnának, akkor a beszélő nyilvánvalóan rászorulhatna szakember segítségére, hiszen világos, hogy az anyanyelvi beszélő az ilyen nyelvnek nem minden változatát "szívja magába az anyatejjel", így teljesen természetes, hogy amíg elsajátításuk (vagy megtanulásuk) folyamatban van, hibákat is elkövethet, vagyis használhat olyan formákat, amelyek nem részei az adott nyelvváltozatnak. /14/

A hibázni képtelen beszélő nyelve nemcsak homogén, hanem teljesen tökéletes is, nincsenek rendszerében "gyönge" pontok, amelyek elbizonytalaníthatnák a nyelvhasználót. /15/ S nyilván nem is változik, hiszen ha változna/változnék, akkor az éppen változóban lévő elemek válthatnának ki a beszélőben nyelvi bizonytalanságot /16/; és persze a nyelvi változás nyelvváltozatokat hozna létre, azok pedig - ahogy a (2) pont alatt láttuk - ebben a nyelvben nincsenek. No meg hát mi oka is volna egy ilyen eszményien tökéletes nyelvnek a változásra?

Ad (3). Az eszményi beszélő mindig eszményi körülmények közt használja tökéletesen elsajátított nyelvét. Ez makroszinten bizonyára azt jelenti, hogy a társadalom, amelyben él, teljesen homogén, hiszen egy heterogén társadalomban az ember kénytelen más társadalmi rétegekhez tartozó emberekkel kommunikálni, esetleg olyanokkal is, amilyenekkel nem szokott, ez pedig - főleg formális beszédhelyzetekben - bizonytalanná teheti a megfelelő nyelvváltozat vagy konkrét nyelvi forma kiválasztásában. Mikroszinten az eszményi körülmények többek között azt jelentik, hogy a beszélő minden beszélgetőtársához egyformán viszonyul (így küszöbölődnek ki az ambivalens szerepviszonyokból adódó nyelvi bizonytalanságok, amelyek szükségessé tehetnék bizonyos helyzetekben a nyelvi tanácsadást), ezenkívül mindig egyformán friss, egyformán jól tudja a figyelmét a beszédére összpontosítani, lelkiállapota is eszményi (ha nem így volna, nehezebb körülmények közt előfordulhatna, hogy pl. írásban nem a legtökéletesebben fogalmaz).

A nyelvművelésre igényt nem tartó beszélőnek ez a képe feltűnően hasonlít a generatív grammatika eszményi beszélőjére, méghozzá több tekintetben. Milyen is a generatív grammatika beszélője? Nézzük meg a leghitelesebb forrást, Noam Chomsky klasszikus munkáját (1965/1986, 114)! "A nyelvelmélet elsősorban az ideális beszélő-hallgatót vizsgálja, aki teljesen egységes nyelvközösségben él s annak nyelvét tökéletesen tudja, továbbá mentes az olyan nyelvtanilag érdektelen hatásoktól, mint az emlékezet korlátozottsága, a figyelemkihagyások, a figyelem és érdeklődés ingadozásai; végül aki nem követ el hibákat (akár véletlenszerű, akár jellemző hibákat) nyelvi tudásának a tényleges nyelvi szereplésben [= performance] való alkalmazásakor."

Világos persze, hogy az anyanyelvi beszélő "tévedhetetlenségét" hangsúlyozó írások valójában az adott közösségben normatív, de a standard normájától eltérő változatok - pl. a "suksükölő", "nákozó" stb. formák - helytelenként való megbélyegzését utasítják el, jogosan (vö. pl. Trudgill 1992/1997, 57; Sándor 1995 /1998, 370-371). Ám az a következtetésük, hogy az anyanyelvi beszélők nem szorulnak rá nyelvi tanácsadásra, véleményem szerint nemigen állja meg a helyét.

Arra, hogy az anyanyelvi beszélőknek nyújtott "megbélyegzésmentes" nyelvi tanácsadás értelmes és hasznos tevékenység, bizonyság szeretne lenni a Dunaszerdahelyen 2001 augusztusában alakult Gramma Nyelvi Iroda (lásd Lanstyák-Menyhárt 2001; Lanstyák 2002), amely sok más tevékenység mellett nyelvtervezéssel és nyelvi tanácsadással, illetve más jellegű nyelvi szolgáltatásokkal is foglalkozik, nevezetesen nyelvi ismeretterjesztéssel; közérdekű szlovák szövegek (pl. törvények és más jogszabályok) magyar fordításának elkészítésével; a mások által fordított közérdekű szövegek nyelvi lektorálásával; típusnyomtatványok és típusszövegek összeállításával; kiadványok nyelvi lektorálásával; stb. Ebből a felsorolásból is látszik, hogy az elsődleges cél a nyelvi hiány csökkentése, nem pedig az, hogy a beszélőket rávegyük valamilyen nyelvváltozat használatára, ill. lebeszéljük egy másik nyelvváltozat használatáról.

A Gramma egyébként testvérirodája a Szilágyi N. Sándor előadásában említett Szabó T. Attila Intézetnek. Mindkét intézmény - egy hasonló jellegű kárpátaljai és egy némileg más irányultságú vajdasági intézettel egyetemben - a Magyar Tudományos Akadémia kutatóállomásaként is működik a maga országában.

A Gramma Nyelvi Irodának sem a belső dokumentumaiban, sem a közvélemény tájékoztatására szolgáló anyagaiban nem fordul elő a "nyelvművelés" szó. Ennek azon túl, hogy a szakma művelőinek egy része előtt ez a megnevezés szalonképtelenné vált, az az oka, hogy a Gramma tevékenységének ez a területe más szavakkal, kifejezésekkel jobban, pontosabban jellemezhető. Ám a laikusok, sőt az újságírók is ennek ellenére sokszor titulálják a Grammát "nyelvművelő irodá"-nak. Ez a beszélők szemében nem becsmérlő kifejezés, hiszen - amint tudjuk - a nyelvművelésnek és a nyelvművelőknek nagy a presztízsük a magyar nyelvközösségben (lásd pl. Kontra 1993/1995, 61; Sándor 2001a, 242). Éppen ezért érdemes lenne egyszer megvitatni azt a kérdést, mi a kettő közül a járhatóbb út: határoljuk-e el egyértelműen magunkat a "nyelvművelés" megnevezéstől, annak jelzéseképpen, hogy a nyelvi irodák tevékenysége nem szeretne az eddig ismert nyelvművelésre hasonlítani (mert nem szeretne!), vagy pedig tudomásul véve a "nyelvművelés" fogalmához tapadó pozitív konnotációkat, legalábbis ne tiltakozzunk ellene túl hangosan, bízva abban, hogy a "gyalázatot", amit a századok rákentek a nyelvművelésre, előbb-utóbb sikerül majd lemosnunk. Ha - jól végezzük a dolgunkat. Úgy, hogy az - Szilágyi N. Sándor előadászáró jámbor óhaját megismételve - "hatékony is legyen, és ne ártson, hanem használjon". Szlovákiában is, Kárpátalján is, Erdélyben is és szerte a Kárpát-medencében.

Jegyzetek

1. Itt jegyzem meg, hogy a többközpontúsággal kapcsolatos cikkeket is tartalmazó gyűjteményes kötetben (Kontra-Saly 1998) a szerkesztők - számomra ismeretlen és érthetetlen okokból - a "többközpontú" szót különírták, "több központú" formában, és ezzel determinologizálták. A "többközpontú" és a "többközpontúság" természetesen terminus technicus.
   
2. A "trianonizálódás" kifejezés a publicisztikából való; Gál Sándor író és publicista beszél egyik írásában nyelvünk trianonizációjáról (Szabad Újság, 1998. január 28. 1. p.).
   
3. Ezt a tényt - úgy látszik - lassan-lassan azok is elfogadják, akik egyébként a többközpontúság gondolatát határozottan elvetik. Jakab István például újabban már így osztályozza a magyar nyelv "belső típusai"-t Szlovákiában: 1. az egyetemes magyar standard (szlovákiai változata); 2. a nyelvjárás(ok); 3. egy szubstandard jellegű belső nyelvtípus [.] (1999, 121).
   
4. A vajdasági magyar szavak nem elvi okokból maradnak ki, hanem gyakorlatiból: nem sikerült olyan szakembert találni, aki ezeket összegyűjtötte és előkészítette volna a szótározáshoz.
   
5. Eszerint nyelvi hiányon az egyes beszélők nyelvtudásának olyan hiányosságait kell érteni, amelyek nemcsak globálisan jelentkezhetnek az erősen domináns kétnyelvűek nemdomináns nyelvében, hanem a beszélők erősebb nyelvében is megnyilvánulhatnak a nyelvhasználat valamely szűkebb részterületén vagy részterületein, például egyes nyelvi regiszterekben vagy egyes konkrét nyelvi jelenségek vonatkozásában. A szókészlet területén a jelenséget "lexikális rés"-nek szokták nevezni, ám ez a hiány korántsem korlátozódik a lexikára, hanem a nyelvi rendszer bármely síkját érintheti, s kiterjedhet egész regiszterekre is. Az ilyen típusú nyelvi hiány esetében nem az egynyelvű beszélők nyelvváltozataihoz viszonyított, objektíve megállapítható lexikális résre vagy akár regiszterhiányra kell gondolni, hanem elsősorban a beszélőknek saját szükségleteihez képest megnyilvánuló hiányra (amelyet ők maguk is hiányként élnek meg), például egy számukra fontosak érzett szó, nyelvtani forma vagy akár egy egész regiszter nem ismeretére (Lanstyák 2000a, 176-177, 2000b, 91-92). Az, hogy Szilágyi N. Sándor - amint szóbeli közléséből kiderült - tőlem függetlenül jutott erre a felfogásra, bizonyára nem véletlen, hanem a nyelvi valóságból - nem pedig elméleti okoskodásokból vagy pedig kétnyelvűségi kézikönyvekből - való kiindulás következménye.
   
6. A nyelvtani és más kontaktusjelenségek szerepére a magyar nyelv szlovákiai változataiban lásd Lanstyák-Szabómihály 1997, 140-142; Lanstyák 2000a, 237.
   
7. Az a vélemény, mely szerint a Buenos Aires-i és a budapesti magyarok beszéde csak abban különbözik, hogy "más norma" szerint beszélnek, azért is egyoldalú, mert a kisebbségi kétnyelvű közösségekben jelenlévő nyelvvesztés állapotában a nyelvi normák fellazulnak, vagyis a nyelvet felejtő beszélők számos olyan alkalmi alakulatot használnak, amely egyáltalán nem normatív (vö. pl. Trudgill 1983, 111-112; Dressler 1991, 101; vö. még Turian-Altenberg 1991, 214).
   
8. Az eredeti idézet: "But even a Linnaeus could love flowers, and there is nothing to prevent a linguist from loving his language." Magyarul: "De még Linné is szerethette a virágokat, és semmi sincs, ami egy nyelvészt megakadályozhatna abban, hogy szeresse a nyelvét" (Haugen 1972, 180).
   
9. Szélsőséges megfogalmazásban: "Az egynyelvűség valójában természetellenes, ha a 'természetes'-en azt értjük, ami a legtöbb országra és emberre jellemző" (Skutnabb-Kangas 1996/1998, 11). Ilyen alapon az egészség is "természetellenes", mert a világon a legtöbb embernek van valamilyen kisebb-nagyobb betegsége.
   
10. A kétnyelvűség "természetességé"-nek létezik más, emberjogi felfogása is. Az etnikumok érintkezési zónáiban spontán módon kialakult kölcsönös kétnyelvűség ilyen értelemben természetes, a határváltoztatások után hatalmi eszközökkel kikényszerített, egyoldalú kétnyelvűség viszont nem az (lásd Péntek 1999, 48).
    
11. Hogy ne mindig angolszász "műszavakat" vegyünk át, alkalmazhatunk egy tősgyökeres magyar kifejezést is: egy szlovákiai magyar újságíró, Kövesdi Károly egyik szösszenetében (lásd Új Szó, 1994. február 10. 1. p.): "édes anyanyászok"-nak nevezte az ilyen nyelvművelőket (vö. Lanstyák 2001).
    
12. Kivételt képeznek e tétel alól a gyerekek, akiknél még nem zárult le a nyelvelsajátítás folyamata, valamint az (elme)betegek; ezenkívül épelméjű felnőttek is követhetnek el véletlenül nyelvbotlást, de azt maguk is ki tudják könnyűszerrel javítani (lásd Trudgill 1992/1997, 57; Sándor 1995/1998, 370-371).
    
13. Ha például egy nyelvi változó két változata közül az egyiket egy beszélőközösségben a beszélők 93%-a használja egy bizonyos kontextusban, a másikat pedig 7%-a, a kettő nyilván nem egyformán "helyes", jóllehet a 7%-os arányban használt formára sem lehet feltétlenül azt mondani, hogy helytelen (és még kevésbé a 11%-ban, 19%-ban vagy 27%-ban használt formára). Márpedig a nyelvi változók egyes változatainak ilyen eloszlása nem valami kivételes dolog, hanem teljesen szokványos. Ezért nem lehet csodálkozni, ha a valóságos beszélők valóságos - főleg formális - beszédhelyzetekben olykor nem tudják kiválasztani a "helyes" formát, és rászorulnak a szakember segítségére (aki persze lehet, hogy épp azt mondja nekik: erre az esetre nincs "biztos tippje", de ez más kérdés).
    
14. Amikor egyik gyermekem lakóhely-változtatás miatt független ö-ző nyelvjárási környezetből ë-ző nyelvjárási környezetbe került át, néhány hétig olyan túlhelyesbített alakokat használt, mint amilyen pl. a kenyv 'könyv', amelyek a helyi norma szempontjából sehogyan sem tekinthető helyesnek. Az új nyelvváltozatra való átállás folyamata mindössze néhány hétig tartott - legalábbis ö-zés tekintetében. Más nyelvi jelenségek vonatkozásában és más körülmények közt egy másik nyelvváltozat elsajátítása hosszú időt is igénybe vehet, így a hibás - az adott nyelvváltozat normáját sértő - formák használata nem föltétlenül marginális jelenség, s természetesen nemcsak a gyermekeket érinti. Külön problémát jelentenek azok az esetek, amikor az emberek laikusként szembesülnek szaknyelvekkel (vö. Szilágyi 2001, 1212-1213).
    
15. A valóságos nyelvekben előfordul az ilyesmi; Tauli (1974/1998, 53) egyenesen azt állítja, hogy "[a]bszurd lenne az a feltételezés, hogy a nyelvek logikus, harmonikus vagy tökéletes rendszert alkotnak, vagy hogy minden nyelv vagy nyelvjárás minden egyes eleme a legmegfelelőbb". Így pl. a magyarban a beszélők gyakran rácsodálkoznak arra, hogy a csuklik, fénylik, aránylik stb. igékből nem igazán lehet felszólító módú alakokat képezni, s ha van kéznél egy nyelvész, meg is kérdezik, mi ezeknek az igéknek a "helyes" felszólító módú alakja.
    
16. Pl. a tempós szó a mai magyarban egyszerre jelenti azt, hogy 'kimért ütemű, lassú' és ennek ellentétét is, hogy ti. 'élénk ütemű, gyors'.

Hivatkozások

Ankerl Géza 1993. A Kárpát-medence magyar nyelvterületeinek fenntartása. Nyugati példák és nemzetközi jogi eszközök. Magyar Szemle, 2. évf. 2. sz. 906-919. (Új folyam.)
Bartha Csilla 1999. A kétnyelvűség alapkérdései. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Benczik Vilmos 2001. A metafora mint az inopia korrekciója. In: Kemény Gábor (szerk.): A metafora grammatikája és stilisztikája, 22-30. p. Budapest, Tinta Kiadó.
Benkő Loránd 1996/1998. Többközpontú-e a magyar nyelv? In: Kontra Miklós-Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról), 345-356. p. Budapest, Osiris Kiadó.
Beregszászi Anikó 1997. Kárpátaljai szavak a Magyar Értelmező Kéziszótárban? Pánsíp, 5. évf. 2. sz. 24-27. p.
Chomsky, Noam 1965/1986. A mondattan elméletének aspektusai. In: Antal László (szerk.): Modern nyelvelméleti szöveggyűjtemény VI, első rész, 111-319. p. Budapest, Tankönyvkiadó.
Clyne, Michael (szerk.) 1992. Pluricentric Languages. Differing Norms in Different Nations. Berlin-New York, Mouton de Gruyter.
Deme László 1995/1998. Nyelvünk többközpontúságának kérdéséhez (tekintettel a mai történelmi helyzetre). In: Kontra Miklós-Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról.), 357-367. p. Budapest, Osiris Kiadó.
Dressler, Wolfgang U. 1991. The sociolinguistic and patholinguistic attrition of Breton phonology, morphology, and morphonology. In: Herbert W. Seliger and Robert M. Vago (szerk.): First language attrition, 99-112. p. Cambridge etc., Cambridge University Press.
Ferguson, Charles A. 1959/1975. Diglosszia. In: Pap Mária-Szépe György (szerk.): Társadalom és nyelv. Szociolingvisztikai írások, 291-317. p. Budapest, Gondolat.
Garvin, Paul 1998. A nyelvi sztenderdizáció. In: Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvi tervezés. Tanulmánygyűjtemény, 87-99. p. Budapest, Universitas Kiadó.
Grosjean, François 1982. Life with Two Languages. An Introduction to Bilingualism. Cambridge, Massachusetts-London, England, Harvard University Press.
Hoffmann, Charlotte 1991. An Introduction to Bilingualism. London-New York, Longman.
Haugen, Einar 1972. Linguistics and Language Planning. In: Anwar S. Dil (szerk.): The Ecology of Language. Essays by Einar Haugen, 159-190. p. Stanford University Press, Stanford, California.
Jakab István 1999. A szlovákiai magyarság nyelvhasználatának gondjai az ezredfordulón. Nyelvhasználatunk szlovák hatásaival kapcsolatos nyelvi és elvi kérdések. Irodalmi Szemle, 42. évf. 11-12 sz. 112-121. p.
Kálmán Béla 1986. A nyelvjárástudomány eredményeinek felhasználása az iskolában. In: Szende Aladár (szerk.): Program az anyanyelvi nevelés továbbfejlesztésére, 145-157. p. Budapest, Tankönyvkiadó.
Kiss Jenő 1994. Magyar anyanyelvűek - magyar nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Kontra Miklós 1990. Fejezetek a South Bend-i magyar nyelvhasználatból. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet.
Kontra Miklós 1994. Milyen hatása van a mai magyar nyelvművelésnek? Magyar Nyelv, 90. évf. 3. sz. 333-345. p.
Kontra Miklós 1999. Közérdekű nyelvészet. Budapest, Osiris.
Lanstyák István 1995a/1998. A magyar nyelv központjai. In: Kontra Miklós-Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról), 326-344. p. Budapest, Osiris Kiadó.
Lanstyák István 1995b/1998. A nyelvek többközpontúságának néhány kérdéséről (különös tekintettel a Trianon utáni magyar nyelvre). In: Kontra Miklós-Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról), 227-251. p. Budapest, Osiris Kiadó.
Lanstyák István 1996a/1998. Gondolatok a nyelvek többközpontúságáról (különös tekintettel a magyar nyelv Kárpát-medencei sorsára). Nyelvünkben - otthon, 158-172. Dunaszerdahely, Nap Kiadó.
Lanstyák István 1996b/1998. A magyar nyelv állami változatainak kodifikálásáról. In: Kontra Miklós-Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról), 408-436. p. Budapest, Osiris Kiadó.
Lanstyák István 1998. Magyar nyelvtervezés a Kárpát-medencében a 21. században. Irodalmi Szemle, 41. évf. 3-4. sz. 107-115. p., 5-6-7. sz. 152-163. p.
Lanstyák István 2000a. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest-Pozsony, Osiris Kiadó-Kalligram Könyvkiadó-MTA Kisebbségkutató Műhely.
Lanstyák István 2000b. Nyelvi hiány. Irodalmi Szemle, 43. évf. 3-4. sz. 91-99. p.
Lanstyák István 2001. A nyelvművelés és a nyelvtervezés. Előadás a 6. országos Katedra-versenyek 2001-es döntőjén (Dunaszerdahely, 2001. május 11.).
Lanstyák István 2002. Magyar nyelvészeti kutatások Szlovákiában és a Gramma Nyelvi Iroda. In:Lanstyák István-Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvűségről, 201-219. p. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Lanstyák István-Menyhárt József 2001. A Gramma Nyelvi Iroda (avagy: lesz-e az álomból valóság?). Fórum Társadalomtudományi Szemle, 3. évf. 3. sz. 189-196. p.
Lanstyák István-Szabómihály Gizella 1997. Magyar nyelvhasználat - iskola - kétnyelvűség (Nyelvi változók a szlovákiai és magyarországi középiskolások néhány csoportjának magyar nyelvhasználatában). Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Lanstyák István-Szabómihály Gizella 2000. Nyelvi jogaink érvényesítésének nyelvi feltételei. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2. évf. 1. sz. 85-98. p.
Lőrincze Lajos 1980. Emberközpontú nyelvművelés. Budapest, Magvető Kiadó.
Menyhárt József 2001. Nyelvhasználatunk zabigyerekei. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 3. évf. 1. sz. 121-137. p.
Menyhárt József 2002. Nyelvünk és törvénye. In: Lanstyák István-Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvűségről, 34-56. p. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Péntek János 1999. A megmaradás esélyei. Anyanyelvű oktatás, magyarságtudomány, egyetem Erdélyben. Budapest, A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (Anyanyelvi Konferencia).
Pete István, 1988. A magyar nyelv állami változatai (Kárpátukrán változat). In: Kiss Jenő-Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése. I-II. köt., 779-789. p. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Pléh Csaba 1990. A stigmatizáció és a hiperkorrekció dinamikájáról. In: Balogh Lajos-Kontra Miklós (szerk.): Élőnyelvi tanulmányok, 55-75. p.
Pléh, Csaba 1995. On the dynamics of stigmatization and hypercorrection in a normatively oriented language community. International Journal of the Sociology of Language, 111. sz. 31-45. p.
Pusztai Ferenc 1994. Leíró lexikográfiánk változó és változatlan feladatai. Magyar Nyelv, 90. évf. 4. sz. 413-421. p.
Pusztai Ferenc 1999. Magyarul és magyarán. In: Glatz Ferenc (szerk.): A magyar nyelv az informatika korában, 91-98. p.Budapest, Magyar Tudományos Akadémia.
Pusztai Ferenc 2000. A 20. század műveltségváltásai és nyelvi változásai. Közgyűlési előadások 2000, 125-134. p. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia.
Sándor Klára 2001a. "A nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája": az emberek nyelvhasználata. Replika, 45-46. 241-259. p.
Sándor Klára 2001b. Nyelvművelés és ideológia. In: Sándor Klára (szerk.): Nyelv, nyelvi jogok, oktatás. Tanulmányok a társasnyelvészet tanításához, 153-216. p.
Silva-Corvalán, Carmen 1991. Spanish language attrition in a contact situation with English. In: Herbert W. Seliger and Robert M. Vago (szerk.): First language attrition, 151-171. p. Cambridge etc., Cambridge University Press.
Szabari Krisztina 2002. Magyar nyelvű kommunikáció az Európai Unióban. (Előadás "A magyar fordítók és tolmácsok napja" rendezvényeinek keretében szervezett, 2002. március 22-i budapesti konferencián.)
Szabó Géza 1986. Nyelvi tudatosság és nyelvhasználat az általános iskolában Vas megyében. In: Szende Aladár (szerk.): Program az anyanyelvi nevelés továbbfejlesztésére, 441-451. p. Budapest, Tankönyvkiadó.
Szabómihály Gizella 1999. A magyar nyelvi tervezés, nyelvművelés és anyanyelvápolás lehetőségei és feladatai Szlovákiában. Irodalmi Szemle, 42. évf. 3-4. sz. 98-105. p.
Szabómihály Gizella 2000a. A kétnyelvű iskolai iratok magyar szövegével és a szlovákiai magyar oktatási terminológiával kapcsolatos problémákról. Irodalmi Szemle, 43. évf. 5-6. sz. 118-128. p.
Szabómihály Gizella 2000b. Törvény és gyakorlat: a szlovákiai kisebbségek nyelvi jogai az 1999. évi kisebbségi nyelvhasználati törvény tükrében. Irodalmi Szemle, 43. évf. 9-10. sz. 154-170. p.
Szabómihály Gizella 2002a. A kisebbségi nyelvhasználati törvény gyakorlati alkalmazása és a szlovák hivatalos (jogi-közigazgatási) szövegek magyar fordításának kérdése. In: Lanstyák István-Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvűségről, 169-200. p. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Szabómihály Gizella 2002b. Kihágás és szabálysértés. Új Szó, 55. évf. 86. sz. 8. p.
Szépe György 1976. Szerkesztői utószó. In: Szépe György (szerk.): Az anyanyelvi oktatás korszerűsítéséért, 5-14. p. Budapest, Tankönyvkiadó.
Szilágyi N. Sándor 2001. A többség nyelvi jogai. In: Andor József-Szűcs Tibor-Terts István (szerk.): Színes eszmék nem alszanak... Szépe György 70. születésnapjára, 1209-1218. p. Pécs, Lingua Franca Csoport.
Tauli, Valter 1974/1998. A nyelvi tervezés elmélete. In: Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvi tervezés. Tanulmánygyűjtemény, 51-66. p. Budapest, Universitas Kiadó.
Thomason, Sarah Grey-Kaufman, Terrence 1988. Language Contact, Creolization, and Genetic Lingusitics. Berkeley-Los Angeles-Oxford, University of California Press.
Tolcsvai Nagy Gábor 1989. A nyelvművelés esélyei. Valóság, 32. évf. 10. sz. 95-103. p.
Turian, Donna and Evelyn P. Altenberg 1991. Compensatory strategies of child first language attrition. In: Herbert W. Seliger and Robert M. Vago (szerk.): First language attrition. 207-226. p .Cambridge etc., Cambridge University Press.
Trudgill, Peter 1983. On Dialect. Social and Geographical Perspectives. New York- London, New York University Press.