Lehetetlen egy gazdag tartalmú, négykötetes, összesen 1426 oldalra rúgó, 14 szerzőtől 17 tanulmányt, kronológiát, könyvészetet és három mutatót tartalmazó kiadványt röviden, egységesen méltatni, elemezni. Ezért nem is vállalkozhatom másra, mint kérdések és szempontok felvetésére.

Igaza van a szerkesztői bevezetőnek. Nehéz olyan címet találni, amely teljesen, pontosan jelöli, miről is szól a könyv. Én sem tudok jobbat. Grafikailag találó a borító. Fekete az alap, van rá ok, de a cím színes, hiszen a művelődés, amiről a könyv szól, mégis sokszínű. A "cseh" szó pedig zárójelbe került, és halványabb. Nyolcvan évet egy ember emlékezete át tud fogni. Biztosan akadnak még néhányan, akik átélték a következő éveket: 1918-1920, 1938, 1944-1945, 1948, 1968, 1989, 1992-1993, s miközben ma is ott laknak, ahol születtek, hol ebben, hol abban az országban, a határnak hol emez, hol amaz oldalán, hol ilyen, hol amolyan rendszerben találták magukat. Hogyan születik, születhet ilyen viszonyok között kultúra, és milyen? A kultúra azok közé a társadalomtudományi fogalmak közé tartozik, amelyeknek igen sok meghatározásuk van. A szóban forgó négy kötetnek a kultúra fogalma viszonylag szűkebb, elsősorban a magasnak, hivatásosnak, elitnek nevezett művelődést öleli fel, melynek középpontjában a művészetek állnak. Ám emellett a "populáris regisztert" is megszólaltatja, a közművelődésről, az olvasásról, a könyvtárakról, a sajtóról, a néptáncmozgalomról is beszámol.

Elismeréssel emelem ki Liszka József vállalkozó kedvét, aki egyenesem populáris kultúráról ír, bár írhatna népi kultúrát is. De jól mérte fel, hogy ha a paraszti kultúrával többé-kevésbé azonosnak vett népi kultúráról értekezik, leginkább annak sorvadásáról tudósíthat, és nem tud majd mit kezdeni a közelmúlttal meg a jelennel. A népi kultúra eredeti tartalma szerint kulturális leszármazást jelöl, a populáris kultúra hordozóinak társadalomban elfoglalt helyét határozza meg. A kérdés persze ennél bonyolultabb. Liszka József Burke terminusát vette át, de az eredetileg kora újkori, nem pedig 20. századi fogalom. Kár, hogy nem fejtette ki bővebben elméleti megfontolásait. Kíváncsi lettem volna rá. Ugyanakkor Liszka József tanulmánya a négy kötet legtágabb kultúraértelmezése, amit én helyeslek, ráadásul olyan civilizációs területekre megy át, mint az életmód, anyagi kultúra, mentalitás stb. Ezeket ígéri a szerkesztői bevezető is, de a későbbiek során kevés nyomát találjuk.

A művelődéstörténet fogalmának tartalma úgyszintén nagyon vitatott. Jó lett volna, ha a szerkesztői előszó ebben is bővebben állást foglal. Elvi alapvetése meglehetősen szerény. Az első kötet ezek után a politikatörténetet, a demográfiát és a nyelvi helyzetet áttekintő tanulmányokat ad közre. Mindegyikre szükség van, informatívak is, de ezek egyike sem művelődéstörténet. Hiányzik viszont a művelődéstörténet ikertestvére, az önálló irodalomtörténeti fejezet. Az olvasónak meg kell elégednie azzal, ami különben nem kevés, de nem is elegendő, amit Szarka László, de főleg Gyurgyík László és Liszka József idevonatkozóan ír.

A négy kötet műveltségterületek szerint és kronológiát alkalmazva tekinti át tárgyát. De ha van külön fejezet a színpadi táncról, akkor bármily kevés is az anyag, lehetett volna külön a rádióról és a televízióról, feltétlenül a múzeumügyről, a könyvtárügyről, az egyesületekről és társaságokról, s nem biztos, hogy ezeket a területeket más fejezetekbe olvasztva kellett volna tárgyalni. Érdekes a Csemadok interpretálása. Benne is van a könyvben meg nincs is. Ismerem az ellenérzéseket, de ez a szervezet mégiscsak sokáig hordozta nevében a "kultúra" szót, bármily gyarló is volt. Tagjai valaha hivatalosan "kultúrtársak"-nak szólították egymást, ami egészen abszurd, de mégis reális helyzetet kifejező szóalkotás. Nem tartom szerencsés megoldásnak, hogy a kötet az irodalmat, a tudományt és a könyvkiadást egy fejezetben tárgyalja. Az irodalom az adott közösség egyik legteljesebbé vált műveltségterülete és önkifejezésének központi formája, a tudomány viszont töredékes volt és maradt, végül a könyvkiadás mindkét területnél jóval többet ölel fel. A nyelvi fejezetben méltán nagy teret kapott a jog, de a nyelvhasználat, a nyelvi állapot mellette sokkal többet érdemelt volna.

A műveltségterületek bemutatásának alternatívája a problémakörök, kérdések elemzése. Hangsúlyozom, hogy az alábbi felsorolás nem állítja, hogy mindez nincs benne a műben. Többnyire megtaláljuk, de én az alábbi példákkal, ötletekkel egy másfajta megközelítésre utalok.

1. A kultúra integrációja, regionális kötődése. Az egykori Felső-Magyarország nagy múltú kulturális régió volt, de a szlovákiai magyarok csak egy részén élnek, ma már nem képviselik régi városi multikulturális hagyományát. A Felvidék eredetileg a túlnyomóan szlovákok lakta vidéket jelentette, aztán átpolitizálódott, a Felföld pedig inkább néprajzi tájfogalom. A kérdés az, hogy ilyen múlttal a szlovákiai magyar kultúra mennyire és hogyan integráns egység az egyetemes magyar művelődésen belül. A határok, államformák, országok változása következményeként e téren mi történt?
   
2. Figyeljék meg, hogy minden tanulmány politikatörténeti eseményeket alkalmaz periodizációjában, pedig a művelődéstörténetnek öntörvényei vannak, hat rá a politika, de általában nem mindig közvetlenül és egyidejűleg, hanem előbb vagy utóbb! A szlovákiai magyar művelődés történetének nincs belső periodizációja, csak külső, csak a politika által szorosan meghatározott korszakhatárai vannak. Lehangoló ez a konklúzió.
   
3. Izgalmas kérdés a csehekhez, a cseh kultúrához, Csehországhoz való viszony. Kezdődik az októbrista emigráció dicstelen szerepével, folytatódik a Masaryk és köre biztosította lehetőségekkel és sokféle őszinte, majd hivatalosan előírt érdeklődéssel. Liszka írja, hogy katonaként szinte minden magyar fiú hosszabb időt töltött távol szülőföldjétől, Csehországban. Vajon a "Prága segít Pozsonnyal szemben" illúziója hogyan működött a kultúrában? Az első köztársaságot felértékelték a magyar királyi adminisztráció és a csendőrség viselkedése, majd a hontalanság és a kommunizmus évei. És polgári mintaállamként jól tudta magát megjeleníteni a nemzetközi életben. Valóban teljes volt a parlamenti demokrácia, működött a Monarchiától örökölt ipar, az emberek viszonylag jól éltek, de volt határvita a lengyelekkel, volt kosúti sortűz, a hadsereg nem állt ellen Hitlernek, és hivatalosan nem létezett a szlovák nemzet. Nem csoda, hogy a szlovákok nyolcvan év sorsfordulóinak többségét a csehellenességben élték meg. Mi a vetülete mindennek a magyar művelődésben?
   
4. Mit jelentett Magyarország mint mindenkori anyaország, Budapest mint a szűkebb térség két világvárosának (a másik Bécs) vonzereje vagy kisugárzása? A kapcsolatot mindig külső tényezők szabályozták, ma ezek hiányát éljük, mondhatom azt is, előnyeit élvezzük.
   
5. Szerettem volna külön olvasni a magyar-szlovák kulturális érintkezés sokféle felületéről, mezejéről, érintkezési pontjairól. Erről évtizedekig szintén csak korlátok között lehetett nyilatkozni.
   
6. A kultúra különböző területei együttesen milyen befolyást gyakorolnak a közösség önazonosságának tudatára? (Részletekről természetesen szintén értesülünk a kötetekből.)
   
7. Van-e kulturális hivatástudata, küldetéstudata a közösségnek? Vagy ha ma nem ragadható meg, mi lett a sorsa a múltbelieknek? Ennek önálló taglalása ugyancsak fontos lehet.
   
8. Kulturális és történelmi helyzetérzékelés: a korábbi szociológiai felmérések talán segíthettek volna egy ilyen fejezet megalkotásában.
   
9. Az önálló hagyomány teremtése, a saját kánon, az emlékezet helyei: divatos témák. Az utóbbi négy-öt pontban fölsoroltak szorosan kapcsolódnak egymáshoz, és sűrűn szerepelnek a kötetben az ide sorolható megállapítások. Én ezúttal az önálló szempontok felvetéséről beszélek.

Mi magyarországiak egy időben elnézőek voltunk a kisebbségi irodalmakkal, kultúrával, tudománnyal szemben. A kedvezőtlen politikai éghajlat miatt talán kikerülhetetlen volt ez a magatartás, de semmiképp nem helyes, rosszul felfogott pedagógiai célból eredve, mert nem szolgálta a minőséget. Nem is említeném, ha nem akarnám ezzel is kiemelni a négy kötet értékét. Ez a mű nagykorú, egyenrangú a maga nemében és "műfajában".

Csakis üdvözölni lehet, hogy a szerkesztők és a szerzők éltek azzal a világtörténelmi léptékű lehetőséggel, ami 1990-ben Kelet-Közép-Európára köszöntött. A kötetekben fölmerült kérdésekről sosem lehetett olyan szabadon és őszintén értekezni, beszélni, mint ma. Ugyanakkor tisztázni kell a helyzetet, le kell szűrni az eredményeket a sokat emlegetett globalizáció, az információs forradalom, az európai egyesülés veszélyeivel és reményeivel kapcsolatosan is. Üdvözlendő, hogy a szerzők 1998-ig terjedően vállalkoztak az elemzésre.

Ugyanakkor el tudtam volna képzelni kedvezőbb légkört is, mint 1998-ban volt, amikor Szarka László a magyar-szlovák viszonyról azt írta, hogy az "a magyar közösség ellen irányuló korlátozó intézkedések miatt 1998 tavaszán ismét mélypontra zuhant" (I. k. 71. p.). Szabómihály Gizella pedig így fogalmazott: "A nyelvhasználattal kapcsolatos törvények áttekintése azt mutatja, hogy a mindenkori hatalom immár hetven éve arra törekszik, hogy a magyar nyelvet teljesen kiszorítsa szinte minden szintérről" (I. k. 151. p.). Mindig reménykedünk a helyzet jobbra fordulásában.

A kötetek szerzőinek többsége, Takács András "korelnököt" nem számítva, aki kissé memoárszerűen emlékezett a múlt évtizedekről, a középnemzedékhez tartozik. Magyarországiak, szlovákiaiak, áttelepültek és helyben maradók mind felnőttként élték át a legutóbbi nagy politikai fordulatot, és mögöttük van 1968 kijózanító élménye is. Nincs szükség sem nemzeti, sem kommunista pátoszra, elmúlt a messianizmus és a mítoszképzés ideje, adottak a reális szemlélet lehetőségei.

Ez a mű betölti feladatát, tudományos hitelességű, és a nagyközönségnek is szól. Azonban bőven maradt még tennivaló. Nemcsak részletesebb feltárásra, a területek tüzetesebb kidolgozására vagy a problémák szerinti megközelítésre gondolok, hanem további forráskutatásra is.