A nagyhirü Csepelben még állt az ünnepély,
– A monda igy regéli s a monda most is él –
A kard vértől piros még …. olly fáradt a sereg;
S már lelke uj csatákon, uj harczon tévelyeg.
A merre szem tekintett, minden legyőzve volt;
Árpád erős hadának mindenki meghajolt;
Mellyért annyit küzdöttek, a hon megnyerve rég;
De szól a hős magyarság: „előre! nem elég!”….
S a békés külhazára, mint gátot tört folyam,
Félelmes fegyverével három sereg rohan.
Félmilliót tesz épen a romboló csapat…..
Láng s füst kigyódzik éghez a merre áthalad.
A legkisebb a bájos Lombardiába vág,
Előtte mint egy árbocz a hadduló Bogát:
Bárdjával a hová lép csapást csapásra mér,
Rettenthetlen hadával már Páviáig ér.
De a míg a folyamnak ellen nem áll misem,
Im egy hegy oldalában minden hab megpihen:
Mellyet nem állitott még utjában senki meg,
A hős Bogát vitézzel ugy áll meg a sereg.
Jövetelök hirére, ki vélök szembe száll,
Négyszer nagyobb hadával berengár, a király.
Szól a király s szavában gúny büszkeség vagyon:
„No majd csufot teszek most a féktelen hadon!”…
A meghökkent magyarság egy perczre visszalép,
A mint előtte rögtön feltűnik ennyi nép:
Hol vaskemény fejét egy kőszikla nyújtja fel
Azon a kis hajónak utóbb is törni kell.
S bármilly nagy is Bogátban a lángoló harag,
Ajkán bármint repülnek az átkozó szavak:
Berengárral legottan békülni kénytelen,
Különben kis csapatja egy szálit elveszen.
Ekkép lángzó hevében legyőzve ő magát,
Az ellentáborába két férfiut bocsát:
Hogy életben maradjon minden magyar vitéz,
A nagyértékü zsákmányt mind visszaadni kész.
De a roppant olaszhad erősen összetart,
S gőgjében nagy kevélyen lenézi a magyart:
A megajánlt békéről álmodni sem kiván….
Bosszú hevíti keblét olly sok dulás után.
A megszorult magyarság még esküt is kinál,
Hogy e hazába nem jő, míg a világ csak álli
De a királyt szavában misem hajlitja meg,
S most rémitő haragra lobban föl a sereg.
„Hah! hátha nincsen élet, fogadjuk a halált!
– Földrázó orditással mérgében igy kiált –
Ha minden szó hiába, essünk dicsően el.
Föl a véres csatára, kit hősi láng tüzel!”….
S egy percz alatt az égre ezernyi kard vonul,
A bajnokok szemében vad tüz világa gyul:
A két vitéz sereg közt a Brenta folydogál;
Amott olasz Berengár, itt a magyarhad áll.
Az éj leszáll, s a földre sötét fátyol bocsát;
Bogát vezér a partra állitja kis hadát…
Fel-felragyog kezében a kétélü aczél,
Végig tekint csapatján és ajka igy beszél:
„Veszélyes helyzetünkbe nem gyávaság vetett,
A balszerencse hozta reánk e végzetet;
Magunkat itt megadni, halált kivánni tesz:
Nem szebb-e, ha zajongó harczban talál meg ez?
Mutassuk meg vitézül, hogy szittyavér vagyunk…
– Hatalmát félvilágnak mutatta már karunk.
Melly mindig megsegitett, melly még el nem hagyott:
Ez ügyben is segitni Hadur hatalma fog!
Meghalni szép hazánkért minékünk élvet ád;
Becsületét s honnak megvédni föl tehát!”….
– A szó elvész a zajban …. a másik pillanat
Már a zugó Brentában találja a hadat.
Föl népeddel Berengár! hagyd abba lakomád,
Korán van még megülni a győzelem torát;
Ki békét kére tőled, most az reád megyen,
Vékony nád a szerencse, ing, hajlong szüntelen.
Az éj sötét ködében mint rémes szellemek,
A parttol mind tovább vész Bogáttal a sereg;
Halk csattogás terül el a víz tükörszinén,
A Brenta tulfelére tüszögve száll a mén.
De mámoros Berengár mindenre nem figyel,
Szinültig telve borral kezében a kehely;
Körüle jobb vitézi tántorgva állanak:
„Emlékeért e napnak!”….kiáltja száz ajak.
De a szók beszorulnak, a jó kedv elborul,
Habzó piros nedvével a serleg földre hull:
A mámor a fejekből egy percz alatt kivész;
Helyét melly elfoglalja, az eltünt tiszta ész.
A nagy zajon keresztül hatalmas kürt rivall:
„A magyarok!”…..Berengár fehér lesz mint a fal
Hiába néz segélyért, megállni nincs idő….
A zavar a seregben, mint tenger árja nő.
Kit mint rémet mutat fel a barna éjszaka,
Zugó hadának élén, a hős Bogát maga.
Jaj annak a ki utját elállja vakmerőn,
Merészségének árát megadja rémitőn.
S egy percz alatt előtte minden futásra kel….
A harczsikot Berengár száguldva hagyja el.
A mennykőnek csapása olly gyors, olly hirtelen;
De a magyar karoknak nem lép nyomába sem.
Nem süt többé a nap rá, kit illy kar utolér,
Egész kiáradott tó köröskörül a vér:
Harminczezernyi bajnok takarja a mezőt,
Hol a lombardhad állott kevés idő előtt.
S most mint a szörnyü szélvész megy a magyar sereg,
Utjában minden élőt kegy nélkül ölve meg…
Vészt hintve jár alá s fel a romboló csapat,
Láng s füst kigyódzik éghez, a merre áthalad.
Utána minden ország imáre térdepel,
S imáját a nagy éghez imigy sohajtja fel:
„Éhséget és a dögvészt ne hozd fel ellenünk;
Harczátol a magyarnak óh ments meg Istenünk!”
Dalmady Győző.