Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 8. szám · / · Figyelő

Joó Tibor: Mi magyarok
Ferdinandy Mihály könyve, Rózsavölgyi

Minden azon fordul meg, milyen műfajként olvassuk a könyvet. Az olvasó természetesen az alcím nyomán indulva - tíz tanulmány a magyar történelemből - tudományos ténymegállapításokat vár tőle, s így, ha nem újonc e téren, egyre fokozódó zavarral követi megállapításait. A tényeket ugyanis másként ismeri, mint a szerző. Azazhogy nem is a tényekkel van a baj. A tények közismertek, közismertek azok a források is, miket a szerző idéz. Igen, ezeket mi is így ismerjük. De most - mint a bűvész a felmutatott közismert kalapra - a szerző ráborítja módszerének varázskendőjét az egyszerű adatokra és a szemünk láttára a legmeglepőbb dolgokat varázsolja elő belőlük. (Nehány ténybeli tévedéséről, vagy ellentmondó forrás figyelmen kívül hagyásáról most ne beszéljünk, ez szakkritika dolga.) Csak bámulhatunk azon a biztonságon és fantáziagazdagságon, mellyel a multat megeleveníti. Persze nem mindenütt eredeti a «felfedezése», - egyszer s másszor nem is első kézből veszi át, legalább is a jegyzetben felemlített bibliográfia nem erre mutat; itt gyakran szerényebb helyet kapnak bizonyos részletkérdések első kutatói és alapvető eredményeik, - de mindig eredeti az a bátorság, amellyel fantáziaképébe lázasan beletöri az átvett anyagot, legtöbbször bizony le is tördelve lényeges részeket. Dehát mit csináljon, ha az ő kerete és a felhasznált tudományos eredmény kölcsönösen ellenállanak egymásnak?

Az olvasó zavara azonban csak addig tart, míg eljut a 119. oldalig. Itt ugyanis ezt a felvilágosító vallomást olvashatja: «A hagyománykincset sokféleképpen lehet magyarázni és minden világos fogalmakat nyujtó történeti előadásnak elsősorban mitikus logikája van. (Az aláhúzás a szerzőtől származik.) Multunk kétségkívül hatalmas, de ködbeburkolt alakjai, ahogy megint életbe hívjuk őket, mítikus életet kezdenek élni. A középkori történész feladata ma az, ami ezer éve a nemzeti éposz írójának feladata volt. (Ezt a mondatot azonban mi szeretnők aláhúzni, helyrehozva a szerző mulasztását.) Nem csoda tehát, ha a modern történész megint alakító művésznek vallja magát.»

Igy mostmár semmi ellenvetésünk sem lehet a könyv ellen. Legfeljebb arról vitatkozhatnánk, hogy vajjon csakugyan az-e a feladata a tudománynak, hogy új mitológiát teremtsem s mennyire mehet az a bizonyos «művészi alakítás»? Felvethetnénk talán még azt a szerény pszichológiai és szociológiai kérdést, valódi mitológiai-e az a közhiedelem, amit ilyenfajta könyvek nagyobbszámú megjelenése elterjeszthet a hiszékeny közvéleményben. Mert gondolják meg az új mitológisták, hogy e közvélemény azért hajlandó elfogadni elméleteiket, mert tudománynak véli őket, mégpedig egészen régimódian értve a tudományt, hogy tudniillik tényeket és igazságokat közöl. E közvélemény bizalma és csatlakozása tehát távolról sem olyanfajta hit, mint hajdan a mitológiák híveié.

Ferdinandy Mihály azonban csakugyan hinni látszik azt, amit előad.

Ez a lelkendezés a legjobb benne. Ez valóban megkapó. Aminthogy annak, aki némileg járatos a könyvében tárgyalt jelenségek irodalmában, sok mulatságot szerezhet ez a furcsa könyv. Nem tudjuk megítélni, milyen benyomást tesz a járatlan olvasóra. A könyv voltaképpen a magyar nemzet regényes életrajza s el tudjuk képzelni, hogy bizonyos olvasóközönségre, melynek elfogadására a szerző számíthatna, a tudományos apparátus maradványai műfajilag zavarólag hatnak. Bár maga az egész elképzelés regényessége és az ügyes, lendületes - bár sokszor modoros - előadás alkalmassá teheti arra is, hogy elterjedt olvasmány legyen. (S annyit talán még jegyezzünk meg, hogy bármennyire is óhajtsuk magyar nyelvünk korszerű fejlődését, nem örülnénk, ha ilyen kifejezések, mint «földközel» meggyökereznének benne. A szerző kis gonddal talált volna alkalmas magyar szavakat, melyek elméleti tájékozódása idegen nyelvű forrásainak kifejezéseit hasonló hűséggel, de a magyar nyelv szelleméhez hívebben adnák vissza.) Sokakban, ismételjük, a tudomány hitelének benyomását is keltheti, ami persze aligha járul hozzá történelmi tudatuk reálisabbá tételéhez. A «szellemtörténet» megrögzött ellenzőiben pedig nosztalgiát ébreszthet annak «nem-pozitív, légbenjáró» módszerei után. Hol vagyunk már attól Ferdinandyék metódikájával! A könyvhöz csatolt kiadói ismertető «boszorkánylámpának» nevezi. Abban is igaza van, mikor «bizarr ötleteit» dícséri.

A könyv végén a szerző köszönetet mond professzorának, hogy «lehetővé tette egyénisége szabad fejlődését». Az, hogy nem e fejlődés irányítását köszöni meg, - ezt másoknak tulajdonítja hálás szívvel, - arra vall, hogy professzora nem osztja a tudomány feladatáról vallott újszerű felfogást.