Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 8. szám · / · Ottlik Géza: Hamisjátékosok

Ottlik Géza: Hamisjátékosok
4.

A régi tánc-dalokat játszotta nekik, s olyan kedvet kapott ehhez, hogy helyenként, egyes szöveg-töredékekre emlékezvén, dudolgatni kezdett. Csak hatalmas hátát láthatták, a sarokban ültek.

- Ó, a simmi - mondta Hanna -, erre én is jól emlékszem. - Nono - szólt az író, - nono. Kivette a lány kezéből a kék selyemdarabot és az arcához emelte.

- De igen - magyarázta Hanna. - Tíz éves voltam, akkor vittek Bécsbe, apa halála után, a nénihez.

- Tíz éves - Miklós feléje hajolt. - Milyen lehetett? Csibe és infánsnő. Buta kis hajfonat lóg a nyakába...

- Kettő, kétoldalt. Szeplős voltam.

A férfi a keze után nyúlt és lassan felemelte.

- Tizenöt éves koromban - mondta a lány lágy hangon - képviselő akartam lenni. Beszédeket mondani a külvárosokban. A munkásnők közt élni...

Miklós megcsókolta csuklóján az ütőeret. Hanna hirtelen elhallgatott. A férfi nem engedte el a kezét s így kénytelen volt közelebb csúszni hozzá. Hátravetette a fejét és suttogva folytatta:

- Ó, igen, igen. Mégis csak el fogok menni innen, ki Amerikába.

- Nem oda. Jöjjön velem Afrikába. Erre hajlandó volnék. Közép-Afrikába. - Miklós hangjába valami hidegség vegyült.

- Ha tudná - mondta Hanna szenvedélyesen, -, ha tudná, mennyire utálom azt a társaságot, a kártyásokat, azokat az embereket... Egyszer... Egyszer... Á!...

Megborzongott és legyintett. Elég sokat összeittak már az éjszaka folyamán, édeset, keserűt, pirosat, fehéret.

- S kit szeret? - kérdezte Miklós. - Kit szeretett?

- Nekem nincs senkim. Apa tengerésztiszt volt. Őt szerettem. Ó, miért nincsenek olyan tiszta, nagy emberek? Tolsztoj szegény Pierre-jét szeretem. A maga könyvét is nagyon szerettem. Tizenhat éves koromban olvastam, tudja...

Az író ebben a percben már bizonyosan tudta, hogy Colt Hanna sohasem volt hamiskártyás, sőt, derengeni kezdett benne egy beszélgetés a társaskörben, amikor is az esetet világosan elmondták neki. Persze, valami köröm-nyomokról esett szó... Jelzéseket találtak néhány kártyalapon. Ez a kislány mindig nyert. Egy hétig gyanakodtak, ekkor váratlan fordulattal megkerült a csaló, csakhogy... Csakhogy, ezután kellett csak igazán hallgatni, az egész vonalon. Hannát, akit persze sohasem vádoltak meg nyiltan, nem lehetett tisztázni sem, akármilyen ártatlan volt. Mindezt - mikor is? - pontosan elbeszélte neki valaki. A legkülönösebb az, hogy úgy megfeledkezett erről, mintha szándékosan, merő rosszindulatból nem akart volna emlékezni rá. «Mi ez? - gondolta kelletlenül. - Micsoda buta dolog ez? Hogy ez itt egy másik nő? No, ilyen együgyű kelepcébe nem esünk bele. Irodalom. Én, én csak nem... Szemfényvesztő hülyeség. Mit beszél ez a lány is...»

Hanna a regényéről beszélt.

- Én is olyan akarok maradni, mindig gyerek, nekem az szörnyű és idegen, aki kiszámítja a szavait és tele van hátsó gondolatokkal és megvan a fölényes véleménye magában...

Jó, jó. «Mit művelsz, szerencsétlen? - gondolta a férfi, - Lehántod magadról azt a maszatos, lucskos, puha és esztelen testiséget, amelytől delejesen remeg a levegő körülötted? A könyvemet, a szavakat akarod-e szembeszegezni evvel a perccel, a valósággal, az állati létezés irgalmatlan hatalmával? A te langyos, szemérmetlenül fehér bőrödnek egyetlen pihéjében több élet és boldogság, jó és rossz, vad hányattatás és szellemi tartalom, bűn és kegyelem van, mint valamennyi könyvben, - az eleven véred itt bizsereg az ujjaim alatt és te attól akarsz megmámorosodni, hogy lenézed a társasköri tagokat, ezeket a jámbor barmokat? Álljunk meg. Félrevezettél, szélhámosnő, avval a hamiskártyázással, dehát tudhattam volna... Mégis meg kell állítsalak, mert ebből elég.»

- Hanna - szólt zavartan, semleges hangsúlyt próbálva -, szamár, őrülj, hogy abban a kártyaszobában találkoztunk.

A lány a szemébe nézett. «Drágám - mondta kis szünet után -, tudtam, hogy találkozni fogunk.»

Miklós egy pillanatra elfordult, köhécselt, mintha gondolkoznék, a szavakat keresgélné. Előhúzta tárcáját és lassan kiemelt egy cigarettát. «Uramisten - gondolta -, már kissé fáradt vagyok ehhez a játékhoz. Becsaptál, Artemisz, minek nyeljem hát le nemes érzéseidet, amiből éppen elég részem volt...»

- Tudtam, Miklós - mondta a lány. - Emlékszel, a könyvedben, amikor a készülődésről írsz és a lány akkor azt mondja...

- No igen, igen - vágott közbe. - Mindegy, nem baj. Amit írok, az más, az himnemű, az szervetlen, de te itt...

- Ó, én, hiszen te tudod, hogy én is olyan vagyok, olyan vagyok, mint te...

«Egyetlenem - gondolta -, nekem fogalmam sincs róla, hogy te milyen vagy... Éntőlem lehetnél négerlány is, sőt, ez kitünő lenne, mert egy szót sem értenénk egymás beszédjéből és ott fekhetnénk hanyatt a Tanganyika-tó partján, s a könyököm odaérne meztelen csipődhöz. Ennyit tudok, s mást nem. A test beszédjénél tisztább, komolyabb, egyszerűbb és nemesebb beszédet nem ismerek.» Egészen dühbe jött.

- Ahogy rámnéztél - folytatta a lány -, rögtön mindent tudtál rólam.

A férfi előrehajolt:

- Csak azt tudtam rólad - mondta tagoltan, arcrezzenés nélkül -, hogy hamiskártyás vagy.

Mi lesz most? Hanna elhűl és megbotránkozik, felugrik vagy elájul?

Egyiket sem tette. Kitágult a szeme és odasímult a férfihez:

- Ó drágám - suttogta -, milyen jó veled... Védekeznem sem kell ezután már, minden mocsok és aljasság lepereg magától, mert itt vagy te, s mindent tudsz rólam és csak ez a fontos? Most olyan nyugodt a lelkem.

Az író mélyet szippantott a cigarettájából.

- Úgy? - mondta lassan, bólogatva, - a lelked?

A szavakkal együtt orrán-száján dőlt a füst. Fojtottan beszélt, a mondatokat pattogtatva:

- Hohó! Tehát a lelkedet akarod adni? Köszönöm. Kell a fenének. Ne fáradj vele, hogy vacak művelt érzelmeidet ismertesd. Ismerem, únom. Tucatáru. Még ha sokkal ravaszabbul is fogalmaznád a mondataidat s nem ilyen szenvelgőn és dagályosan, akkor se kellene, irodalommal el vagyok látva, egyetlenem, ezt bízd csak rám, érted, a költészetben és a ravasz szavakban én nagytőkés vagyok. Nem kell a lelked, mert kegyetlenül únom és egyébként is mindez himnemű és tucatáru. Jó, jó, ragyog a szemed a boldogságtól, mert bármit is beszélek, csak azt látod, hogy mérges vagyok s ennek, fogalmam sincs miért, mindig örültetek, szépségeseim. Ej, most meg ne szomorodj el, hiszen azt akarom, hogy ragyogtasd a szemed... A keservét, hát persze, hogy a pártodon vagyok! Derék lelkes lány vagy, s az mindegy, hogy hogyan beszélsz, megértek mindent, különben is egészen jól beszélsz, na. De únom, és összepancsolod a dolgokat, mert az emberi lelkedet beszéled itten.

Egy pillanatra elhallgatott és az ajkait rágcsálta. «Elég sokat meghallgattam - gondolta -, holott Sárikának sohasem volt szabad még ennyit sem mondania, pedig okosabb és lelkesebb volt mindnyájatoknál.» Kuli éppen ezt játszotta: «Teveled, Csibikém. elmennék Bergengóciába...» Énekelt hozzá:

Egyedemet-begyedemet,
Tengertáncot
Járok majd tevéled...

Nagyon régi, útszéli dal volt ez. Miklós tovább beszélt:

- Nem, nem. Mégcsak nem is a lelked ez... Miféle lélek lenne ilyen unalmasan ismerős, ennyire fogalmazás csak, gondolatokból és érzésekből megszerkesztett magatartás, művi és véges alkotmány? Kinek kell ez? Nekem te kellessz. Nohát, a tested kell! S csak bízzál benne, hogy az jobban kifejezi majd az asszonyi lelkedet minden egyébnél. Jó, a lelked kell, az ismeretlen, amelyet talán kifejez a szerelem, de amelyet mi, te meg én, semmiesetre sem tudunk kifejezni, sokkal vadabb, feneketlenebb, istenibb és ördögibb annál. Az életet kívánom és téged kívánlak. Mondom, éppen az kell, amit sehogysem lehet megfogalmazni és kifejezni, éppen az. Most mondjak mégis szavakat? Jó. Korai, kesernyés áfonya és füstszag. Egyetlen lágy mozdulatodat kívánom. A szemed fehérjének sötéten lángoló szemérmessége kell, ha ruhátlanul állasz. Félénk nevetésed kell és görcsös zavarod. Aztán a csömör is kell, a kárhozat hajnali illata. Az kell, hogy a vasuti fülkében mellettem olvasgassál színházi hetilapokat s az kell, hogy rettegj a haláltól s a félelemtől szűkölve feleseljél vele. Miért nem vagy bűnös, bűnös, hogy ez a még bűnösebb szerelem legyen az egyetlen irgalom a számodra?

Fejét jobbra-balra ingatva beszélt és élvezte ezt a lomha bőbeszédűséget, mely az iménti haragját felváltotta. Hanna a vállához dőlt s onnan nézett fel rá. «Miklós - kérdezte -, úgy-e mindig velem maradsz?»

- Mindig? - az író a homlokát ráncolta. - Ha erről van szó, én ebben nem dönthetek. Már másnak ígértem egyszer. Talán kérjünk tőle engedélyt - mondta kissé dadogva. - Csibikém, hol vagy? Csibikém, feloldoznál?

A halottat idézte, Sárikát, mert őt szólította volt így azon a tavaszon, amelyről az ígérete kelt és amelyben ezt a dalt fütyörészte az egész város, s eképpen, minthogy ez a név most kétfelől is időszerűséget kapott. Kuli felállt, becsapta a zongora fedelét. «Szervusztok» - mondta. Aludni ment, neki elég volt. A keleti látóhatár alján kibukkant a nap vörös korongja.