Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 8. szám · / · Ottlik Géza: Hamisjátékosok

Ottlik Géza: Hamisjátékosok
2.

Sonkát, uborkát, keménytojást hozott két tányéron, ezért ugrott fel az imént a zongora mellől. «Egyetek» - mondta. De azoknak nem kellett az étel; álltak és nézték őt, amint nyugodtan nekilát éjszakai étkezésének, amint sonkát szel, amint kettéharap egy keménytojást, - nézték őt, mert a zeneszerző ilyen pillanatokban lenyügöző látványt nyujtott. Hanna inni akart. Kuli teleszájjal intett, hogy rögtön. Lenyelte az utolsó falatokat, félkezével megtörölte a száját, a másikkal megemelte a palackot. Egy vizespoharat töltött tele vörös pezsgővel s egy szót nem szólt, míg ki nem itta.

Miklós nevetett. «Látja - magyarázta Hannának - vörös pezsgőt iszik, a gyomra paraszt, az inye paraszt, a vére paraszt. Az édeset szereti, tortát, fagylaltot. Sült-tököt, nem? A fanyar bor neki rosszízű, ami száraz, ami nemes, az rosszízű...»

Kuli letette a poharat s újra teletöltötte, majd nekik is töltött és végre Miklóshoz fordult:

- Isten éltessen.

Kocintottak mindhárman, utána a két férfi összeölelkezett és lassan, szemérmes-maflán jobbról-balról megcsókolták egymást. Szebek Miklós negyvenhetedik születésnapjának hajnalán voltak, a nyár közepén. Kuli, ez a nagy medve, barátja szemébe nézett és - ősi tréfája volt - fintorogva megtörölte az arcát. «Pfúj» - mondta és kifelé indult -, hozok nektek száraz pezsgőt.» Hanna tiltakozóan szólt utána:

- Kulikám, nehogy a mi kedvünkért lemenjen a pincébe.

Legyintett, fenét, vissza sem nézett. Csak a kamráig kellett mennie, hatalmas villanyhűtő-szekrény állt ott, egyik büszkesége. De a lány nem tudta, ő ma délelőtt érkezett csupán.

- Itt kell maradnia - szólt Miklós - négy hétig. Én addig maradok.

- Nem tudom.

- Elutaznak mind, a többiek. Maradnia kell.

- Talán.

- Értse meg, Kulival kettesben, és itt, ez már ősállapot, már túl jó, már olyan nyugalom, ami nyugtalanná tenne. Ha öreg is vagyok, ne felejtse el, még élek...

Hanna nem sokkal több lehetett húsz évesnél. Mosolygó szemét felemelte Miklósra. Előrelépett és ágaskodva hirtelen megcsókolta az arcán. «Nem felejtem el» - suttogta, s a mozdulatlan férfihez hajolt újra és a másik oldalról is megcsókolta. Aztán gyorsan hátralépett és, Kulit utánozván, képeket vágott, prüszkölt és nevetett.

Miklós kissé meghökkent. Az a gyanuja támadt, hogy a játék túlságosan ártatlan, babba megy.

- Ezt visszautasítom - szólt, s morgott. - Bolondot csinálnak belőlem, kölykök...

Közelebb lépett a lányhoz. Hanna nem hátrált s látnia kellett, hogy tele van izgatottsággal. Lágyabban tette hozzá: - Nem bánom, tegyen bolonddá, ha kedve tartja.

- Születésnapi ajándék volt - mondta a lány szemrehányóan.

- Köszönöm.

«Köszönöm - gondolta -, kegyes ajándék... Te magad volnál afféle születésnapi ajándék, ha nem tudnád. Vagy tudod is? Kuli az utolsó percig nem árulta el, hogy meghívott, te szépséges tricheuse, te puha, melegvérű istennő és szomszédos planéta... Meglepetés voltál, úgy vigyázz. Igen, látom, hogy itt vagy, látom. Nyújtható-e még ez a pillanat? Attól tartok, hogy nem. Át kell karoljam a derekadat, hogy sóvár, engedelmes ajkaidat megcsókolhassam. Legtitkosabb ízedet kell megízlelnem. Ennek a mézes-közönséges nyáréjszakának legtitkosabb zamatát kell kitudnom. Át kell karoljam a derekadat.»

Kuli visszatért az italokkal s egy percre kilépett a tornácra is, hogy utánanézzen, el vannak-e látva a kártyázók. «Igen, igen - dörmögték azok ideges udvariassággal. - Persze. No, pikk.» Aztán megint csend. Messze, lenn az országúton egy kocsi zörgött el. Miklós figyelt. Mi ez? Magányos kakasszó? Máris elhallgatott. Nemsokára rákezdenek a madarak, a kerti rigók.

- Táncoljon velem - szólt Hanna, és Kulihoz fordult: - Kulikám, táncolni szeretnék...

Kulinak felderült az arca:

- Remek. Csak polkát tudok. Legfeljebb bosztont.

- Nem baj.

Kuli leült a zongorához és némi próbálgatás után egy régi fox-trottot kezdett játszani. Hanna odaállt Szebek Miklós elé. Karjait gyerekes mozdulattal emelte a levegőbe. Az író lassan átkarolta most a derekát.

Balkezük összekulcsolódott. A lány felemelte a fejét, hogy az álluk egyvonalba került. Mintha a szempillái lecsukódnának...

A helyzet igazán nem volt kétes. De báró Colt Hannáról mindenki tudta a társaságban, hogy hivatásos hamiskártyás. Széltében beszélték. «Nem, nem» - gondolta az író ösztönösen, és megcsinálta a faux-tirage-t. Nyerő lapja van? Szabályellenesen még egy lapot kér, inkább elvágja magát, de megbolygatja a játszma rendjét. Szeretett belekontárkodni abba a rendbe, amely a sorsát volt megszabandó. Ellenszegülni valaminek, a puszta ellenszegülésért, feketén hahotázva. Kiegyenesedett.

- Hanna, Hanna - mondta nyugodtan, mintegy szemlélgetve a kimondott nevet, aztán egy lépést tett és táncolni kezdtek.