Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 7. szám
Nem tiszteletlenség vonja mosolygóra arcunkat, ha megpillantjuk Tersánszky egy-egy új könyvét. Derűs várakozásunk nem ízes történeteinek szól, nem tréfát s pajkosságot orrontó izgalom. Mosolyunk ragyogó tollának tükrözése, boldog előérzet derüje, elismerés és hódolat. Írói teljesítményét ismerjük el, művészetének hódolunk s, ritka élmény, a műélvezettől hízik arcunk. Irodalmunknak egyensúlyérzéke bizonytalan. Kitűnő első felvonásokat s nagyon rossz színdarabokat írunk, a kiváló elbeszélő beszélyeinek sikerén ormótlan regényekre buzdul, a regényíró remekeit színpadra nyomorítja. A műgond sohasem áll arányban a sietséggel, a világirodalmi tájékozottság az önbecsüléssel. Ezért a sok imbolygó, végzetverte árny, ezért a sok nagyramenendő kezdemény s csonka torzó. Ezért kevés a siker, az olyan szívderítő siker, mint Tersánszkyé. A szerencse valószínűleg nem bánt vele jobban, mint ahogy a magyar írókkal, a külömbjével, bánni szokott, de a szépség istenei kegyelték: nemcsak tehetséget adtak neki, hanem megajándékozták a mértéktartás készségével. Mesterien él vele.
Tersánszky látkörében az átmeneti tájak s jelenségek rajzolódnak ki élesen. A városból a városvég vagy a kisváros, a faluból a falu vendégei, a városból odavetődött csavargó, a vándorszínész érdekli. Emberben azt szereti ábrázolni, ki a természetes, ősi közösségekből már kiszakadt, de még nem juthatott el a polgárosultságig, szegénysége s félműveltsége okán. Szereti az átmeneti állapotokat fösteni, a polgárt, ha felesége elutazott nyaralni, ha őt magát elsodorta a háború, a munkást, ha éppen munkanélkül ténfereg az országúton vagy kocsmában devernyázik. Hősei nem ravaszok, hanem ravaszkodók, nem okosak, hanem okoskodók, tudálékosak. (Még a csókában is azt szereti, aki ezredcsóka volt a világháborúban.) A nagyságban is az átmenetet látja legélesebben, azt a se nem emberi s mégis nagyon emberi, se nem állati, de nagyonis elemi erejű nagyságot, az ösztönök, a szerelmi szenvedély nagyságát. Ezeknek az átmeneti állapotoknak van valami kalandos jellegük. Nem kicsinyes értelemben használom e szót: az emberiség szempontjából kalandos ez a közbülső helyzet, valóban csak átmenet, egyetlen mozzanat, melyet vagy felemelkedés, vagy visszahullás követ. Társadalmilag mutatkozik meg ez a legélesebben: osztályképződésre teljesen alkalmatlan, tele van a sorsközösség tudata nélkül, érdekközösség lehetősége nélkül élő, szigorúan elkülönült egyedekkel.
A régi irodalom, különösen a romantika, ennek az élménykörnek festőiségét, esetlegességét látta meg s eszményítette, vagy befeketítette. Az újabb, a társadalom-tudomány elméletének s az osztályharc gyakorlatának tején-kenyerén nőtt irodalom nem tudott vele mit kezdeni. (Egyedül a mi Krúdynk nyult hozzá, de őt egészen más szempontból, időnkívüliségével fogta meg ez az útonjáró életforma.) Tersánszky biztos ösztönnel fedezte fel a kalandot s hogy e kaland egyéni. És ugyanilyen biztonsággal lelt rá a művészi ábrázolás egyetlen lehetőségére: el kell mesélni. Ne gondoljon senki az irodalmi elbeszélés mese-gyökerére, hanem arra a köznapi szóra, hogy «elmesélni», arra, hogy apánk elmesélte, mit látott a háborúban, hogy elmeséljük otthon, kivel találkoztunk az utcán. Ez az elmesélés sohasem törhet bele semmiféle műfajba, sohasem tágulhat hőskölteménnyé, sohasem válhat rejtelmesen képletessé, mert mindezen változatok közben hazuggá válik. A hallgatónak, a műélvezőnek, akadálytalan gyönyörűség. Az írónak a legnagyobb feladat: elmesélni az emberiségnek, hogy mi történt vele a falu és a város között, a béke és a béke között, a párzás és a szerelem között. Mert hiszen erről van szó. S ezt ugyanúgy lehet csak hitelesen elmesélni, mint azt, hogy tegnap találkoztam Kováccsal a villamosmegállónál.
«Elmondhatom maguknak, hogy életemben a legjobb dolgom akkor volt, mikor házitanító voltam» - ezzel a mondattal kezdődik
Marci egyéniség. Nem célok bábja, az élet vele történik. Marci nem a kisvárosi vagány fajképe, hanem valóban egy kisvárosi vagány, az a bizonyos, más fészkébe tojó, kakuktermészetű Marci. Marci egyéniség s ezt nem lehet elégszer elmondani, éppen ma, mikor a műfajok válságán aggodalmaskodunk. A regény társadalmi és társadalomgazdasági érdeklődésével olyan nagyot akart ölelni a világból, hogy végül is üres maradt a karja: világából célzatos vázlat, hőseiből eszmehordozó jelképek lettek. Mintha az írók elfeledkeztek volna arról, hogy a közös sors, a közösségi élet, amit ábrázolni akarnak, csak egyedeken keresztül közelíthető meg. Halász Gábor a kérdést gyökerében fogta meg a
Tersánszky, Marcijával, mintha ebből a válságból is kimaradt volna. Bizonyára nem tudatosan - ennyi tudatosság sok lenne alkotó művésznél -, de ez nem csökkenti elismerésünket. Műve, tehetségének tiszta forrásából fakadott csermely, évtizedek óta frissességet, tisztaságot, erőt hord irodalmunk állóvizeibe s gáttörő, hordaléktól szennyes folyamába. Ünnep minden könyve: termékeny ünnep, mert valahányszor kezünkbe vesszük, mindig az első élmény frisseségével hódít. Feledhetetlen és megúnhatatlan.