Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 7. szám

Bóka László: Az amerikai örökség
Tersánszky J. Jenő regénye - Nyugat

Nem tiszteletlenség vonja mosolygóra arcunkat, ha megpillantjuk Tersánszky egy-egy új könyvét. Derűs várakozásunk nem ízes történeteinek szól, nem tréfát s pajkosságot orrontó izgalom. Mosolyunk ragyogó tollának tükrözése, boldog előérzet derüje, elismerés és hódolat. Írói teljesítményét ismerjük el, művészetének hódolunk s, ritka élmény, a műélvezettől hízik arcunk. Irodalmunknak egyensúlyérzéke bizonytalan. Kitűnő első felvonásokat s nagyon rossz színdarabokat írunk, a kiváló elbeszélő beszélyeinek sikerén ormótlan regényekre buzdul, a regényíró remekeit színpadra nyomorítja. A műgond sohasem áll arányban a sietséggel, a világirodalmi tájékozottság az önbecsüléssel. Ezért a sok imbolygó, végzetverte árny, ezért a sok nagyramenendő kezdemény s csonka torzó. Ezért kevés a siker, az olyan szívderítő siker, mint Tersánszkyé. A szerencse valószínűleg nem bánt vele jobban, mint ahogy a magyar írókkal, a külömbjével, bánni szokott, de a szépség istenei kegyelték: nemcsak tehetséget adtak neki, hanem megajándékozták a mértéktartás készségével. Mesterien él vele.

Tersánszky látkörében az átmeneti tájak s jelenségek rajzolódnak ki élesen. A városból a városvég vagy a kisváros, a faluból a falu vendégei, a városból odavetődött csavargó, a vándorszínész érdekli. Emberben azt szereti ábrázolni, ki a természetes, ősi közösségekből már kiszakadt, de még nem juthatott el a polgárosultságig, szegénysége s félműveltsége okán. Szereti az átmeneti állapotokat fösteni, a polgárt, ha felesége elutazott nyaralni, ha őt magát elsodorta a háború, a munkást, ha éppen munkanélkül ténfereg az országúton vagy kocsmában devernyázik. Hősei nem ravaszok, hanem ravaszkodók, nem okosak, hanem okoskodók, tudálékosak. (Még a csókában is azt szereti, aki ezredcsóka volt a világháborúban.) A nagyságban is az átmenetet látja legélesebben, azt a se nem emberi s mégis nagyon emberi, se nem állati, de nagyonis elemi erejű nagyságot, az ösztönök, a szerelmi szenvedély nagyságát. Ezeknek az átmeneti állapotoknak van valami kalandos jellegük. Nem kicsinyes értelemben használom e szót: az emberiség szempontjából kalandos ez a közbülső helyzet, valóban csak átmenet, egyetlen mozzanat, melyet vagy felemelkedés, vagy visszahullás követ. Társadalmilag mutatkozik meg ez a legélesebben: osztályképződésre teljesen alkalmatlan, tele van a sorsközösség tudata nélkül, érdekközösség lehetősége nélkül élő, szigorúan elkülönült egyedekkel.

A régi irodalom, különösen a romantika, ennek az élménykörnek festőiségét, esetlegességét látta meg s eszményítette, vagy befeketítette. Az újabb, a társadalom-tudomány elméletének s az osztályharc gyakorlatának tején-kenyerén nőtt irodalom nem tudott vele mit kezdeni. (Egyedül a mi Krúdynk nyult hozzá, de őt egészen más szempontból, időnkívüliségével fogta meg ez az útonjáró életforma.) Tersánszky biztos ösztönnel fedezte fel a kalandot s hogy e kaland egyéni. És ugyanilyen biztonsággal lelt rá a művészi ábrázolás egyetlen lehetőségére: el kell mesélni. Ne gondoljon senki az irodalmi elbeszélés mese-gyökerére, hanem arra a köznapi szóra, hogy «elmesélni», arra, hogy apánk elmesélte, mit látott a háborúban, hogy elmeséljük otthon, kivel találkoztunk az utcán. Ez az elmesélés sohasem törhet bele semmiféle műfajba, sohasem tágulhat hőskölteménnyé, sohasem válhat rejtelmesen képletessé, mert mindezen változatok közben hazuggá válik. A hallgatónak, a műélvezőnek, akadálytalan gyönyörűség. Az írónak a legnagyobb feladat: elmesélni az emberiségnek, hogy mi történt vele a falu és a város között, a béke és a béke között, a párzás és a szerelem között. Mert hiszen erről van szó. S ezt ugyanúgy lehet csak hitelesen elmesélni, mint azt, hogy tegnap találkoztam Kováccsal a villamosmegállónál.

«Elmondhatom maguknak, hogy életemben a legjobb dolgom akkor volt, mikor házitanító voltam» - ezzel a mondattal kezdődik Az amerikai örökség. Nehéz megmondani, miért olyan tökéletes ez a mondat. Az olvasó csak azt tudná mondani hamarjában, hogy bizonyára hozzátartozik tökélyéhez az, hogy magázva szól közvetlenül. (Esztendők óta csak az írók vesztették el annyira a kapcsolatot közönségükkel, hogy mindig tegezik a nyájas olvasót, elfeledkezve arról, hogy a tegezés nem minden viszonylatban közvetlenség, másrészt merő feltételezés, képzelt kapcsolat teremtése, - túlságosan irodalmi...) Nem is lehet lemérni ezen az egy mondaton közvetlen bájának titkát, művészi sikerének okát. Az összes utána következő mondatot ide kellene írnunk, az egész regényt, hogy láthassák: az a baja, hogy minden mondata ilyen közvetlen. S az írói siker, hogy tud ilyen közvetlen maradni. Nem nagyon hiszünk az őstehetségekben, nem csodáljuk, hanem nagyrabecsüljük érte Tersánszkyt. Mekkora fegyelem, milyen biztonság kell ahhoz, hogy el ne fusson tolla! Milyen arányérzékkel adagolja a «hát»-okat és az «azt mondtá»-kat, a mai magyar köznyelv két leggyakoribb fordulatát. Próbálják meg hangosan olvasni, rá fognak jönni, hogy bekezdései aszerint hosszabbak vagy rövidebbek, hogy ki lehet-é mondani őket egyszuszra. Ez nem hangtani bűvészmutatvány csupán, hanem pontosan egyezik a bekezdésbefoglaltak érzelmi súlyával, az elbeszélés ütemével. Nem ügyeskedés tehát, hanem a művész magasabbrendű gazdálkodása a szóval.

Az Amerikai örökség egyébként Kakuk Marci történet. Marci a kisvárosi olajtörőből egy falusi bérlőhöz kerül, nem egészen gáncstalan írni-olvasnitudása révén. Feladata az, hogy a bérlő feleseivel, harmadosaival történt elszámolásokat, miket addig a községháza egyik nagysága csinált, ellenőrizze. Természetesen kiviláglik, hogy a segédjegyző összejátszott a felesekkel. De nemcsak ez sül ki. Mert a segédjegyző meghamisította az amerikai örökségről szóló hivatalos értesítést is, a bérlő félállati sorban tartja testvére gyerekét, az éves cselédeknek eszükbe nem jutna a maradékot odalökni a napszámosoknak, a bérlő és a helyi zsidó megcsalják az államot s buta önzésből, rövidlátásból el akarják gáncsolni a vasútépítést, hogy aztán ugyanilyen önzéssel, maguknak biztosítva a fuvart a vasút körül, pártolják... Mindez egészen mellékesen sül ki s e komiszságok között Marcinak legfőbb gondja mégiscsak az, hogy szűrhetné össze a levet a bérlő kívánatos feleségével. Amibe beleártja magát, az csak úgy véletlenül sikerül s félig-meddig, mint a mi emberi dolgaink általában. Mert javít a szegény mulya gyerek sorsán s az eszmélet fényét felvillantja előtte, de hasznot húz ebből a nevelésből, melyben a villamos kezelést varrótűszúrás helyettesíti, szerez ebédet a napszámosoknak is, megakadályozza a segédjegyző szarkaságát is s ha lesz valaha azon a vidéken vasút, az részben az ő érdeme. Marci mégsem Dózsa György, sem nem Turi Dani, de nem is Böjthe János: kisvárosi vagány, aki kívülről nézi ezt az életet s csak annyit lát belőle, amennyihez közvetlen köze van. És főként Kasosnét látja, gömbölyű karját, ringó derekát...

Marci egyéniség. Nem célok bábja, az élet vele történik. Marci nem a kisvárosi vagány fajképe, hanem valóban egy kisvárosi vagány, az a bizonyos, más fészkébe tojó, kakuktermészetű Marci. Marci egyéniség s ezt nem lehet elégszer elmondani, éppen ma, mikor a műfajok válságán aggodalmaskodunk. A regény társadalmi és társadalomgazdasági érdeklődésével olyan nagyot akart ölelni a világból, hogy végül is üres maradt a karja: világából célzatos vázlat, hőseiből eszmehordozó jelképek lettek. Mintha az írók elfeledkeztek volna arról, hogy a közös sors, a közösségi élet, amit ábrázolni akarnak, csak egyedeken keresztül közelíthető meg. Halász Gábor a kérdést gyökerében fogta meg a Nyugat mult számában, mikor Balzacot említette. Balzac is egy közösségi élményt akart ábrázolni, a legnagyobb közösség életélményét, de éppen ezért ezer meg ezer egyén szemén nézte a világot s bizony élesebben látta, mint a jelképpé sürített, egyéniségüket vesztett újmódi regényhősök.

Tersánszky, Marcijával, mintha ebből a válságból is kimaradt volna. Bizonyára nem tudatosan - ennyi tudatosság sok lenne alkotó művésznél -, de ez nem csökkenti elismerésünket. Műve, tehetségének tiszta forrásából fakadott csermely, évtizedek óta frissességet, tisztaságot, erőt hord irodalmunk állóvizeibe s gáttörő, hordaléktól szennyes folyamába. Ünnep minden könyve: termékeny ünnep, mert valahányszor kezünkbe vesszük, mindig az első élmény frisseségével hódít. Feledhetetlen és megúnhatatlan.