Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 7. szám · / · Cs. Szabó László: Mérleg
A magyar élet óriási ellentéteket egyesített a multban. Szinte minden döntő hajlamunknak van egy vetélytársa, minden kijelentésre van egy tagadásunk, minden nyugati őrjárónkra esik egy keleti visszavándorló. A szellem világában sem mulik el semmi nyomtalanul; a legkisebb igazság is újjáteremti időnként a hitvallóit és vértanuit. Bármelyik pillanatban fölújulhat bármelyik szellemi pörünk s a peres felek az első szemvillanásra fölismerik egymást. A lélek és a szellem sokkal komolyabb jeleket vált, mint a titkos társaságok. Pogányság, latinság, katolicizmus, huszitizmus, protestantizmus szívódott fel a magyarságba, amelyet a vére is szétválaszt mosolygókra (talán ezek a finnugorok?) és konok mormogókra (talán ezek a turkok?). Janus Pannonius a husziták kortársa s Oláh Miklós mellett ott áll Szerémy György. Túl könnyen megfeledkezünk ezekről az ellentétekről. Miért is hiányozna az irodalomból az a végtelen belső vita, amely politikai nemzetünket a Duna-völgyi «szégyenkalodában» a szláv tömegek fölé emelte? Így van ez más országokban s más irodalmakban is; minden nagy irodalomban. A párbaj szabályait azonban mindegyik betartja. Nem tudok róla, hogy John Steinbeck, a földönfutó farmerek epikusa kiparancsolta volna az amerikai irodalomból Thornton Wildert, amiért perui táncosnőkről s római bíborosokról ír. S Aragon, a kommunista, mindvégig írótársának tekintette Maurrast, a dühöngő rojalistát.
Az új magyar irodalom Ady és Babits hatása szerint csakugyan két irányra vált ketté. Szabó Dezső éles ösztönére vall, hogy ezt a szétválást még csírájában észrevette. Hamarább tudott a kétféle hatásról, mint maga az új nemzedék. De az irodalmi kettészakadás lehet barátságos is. Ady és Babits még jó bajtárs volt s az volt Móricz is. Azok lettek volna a háború után is? Sohase fogjuk megtudni. A hasadás közé mindenesetre Szabó Dezső hintett gyanút és haragot az utódok lelkében.
Átveszem Szabó Dezső elnevezéseit, de lekicsinylő mellékíz nélkül. Ezzel is igazolni akarom, hogy a szembeállítás csak személyes indulatokból fakadt; itt valójában a mellérendelés az igazság. Irodalmunk Ady-oldalát «
A
Most értem oda, hogy népi irodalmunk után e másik irodalom: a Babits-oldal érdemeire emlékeztessek. Az elmult húsz évben nemcsak a népi íróknak volt dolguk. Felmutattak egy elvesző zárt kultúrát s egy ismeretlen népet, amelyet vérszerint ez a föld elsősorban megillett. Jól van, nevezzük ezt közösségi munkának. De ugyanakkor egy gonosz Európában is meg kellett állnunk, szellemünkkel kellett megszégyenítenünk a trianoni gyalázatot s a csonka határok fölött őrizni kellett az érintetlen hazát. Itthon is, odakinn is volt elég dolog. Ez is «közösségi munka» volt a maga módján; egyenként, magánosan s mégis rejtélyesen összetanulva csinálták.
A sebezhetetlen haza képét Babits költészete s Márai szimbolikus regénye: «A Féltékenyek» őrizte meg ebben az időben. Talán a magam írásait se kell szégyellenem. Veres Péter Hajdusága és Tamási Áron Székelyföldje közt Babits nemes hazafisága az igazi kapocs. A népi írók egy parasztszocialista szövetségben bíznak, én ezt a kapcsot erősebbnek tartom. «A Féltékenyek» pedig nem «polgári regény» (így is tiszteletet érdemelne), hanem csöndes honvisszaszerzés. Nemzeti mű.
Ennek a belmissziónak volt egy külföldi vetülete is. Mindaddig, amig Európa nem változik át egy nagy parasztállammá - (s vajjon átváltozik-e egyáltalában?) - teljes történelmi és tudományos mezünkben kell a világ elé lépnünk. Szécsenyi attól irtózott legjobban, hogy Európa indiánjai: exótikum, néger falu leszünk. Amig külföldön a magyarban nem parasztok nézik a parasztot, hanem tanult emberek a tanult embert, Széchenyi a síron túl is félhet. Ebben a tudatban utazott versenyt a halállal legnagyobb írói követünk: Kosztolányi. Nem akarunk megállni többé a világ előtt? Amerikától az erdélyi szászokig körlevélben tiltjuk be Kosztolányi lefordított verseit? Megtiltjuk Valérynek és Thomas Mann-nak, hogy emlékezzenek rá?
A visszafojtott s magába keseredett osztályharc ide-oda csapkod a magyar irodalomban. Éri a testvéreit holmi képzelt árulásért s éri a többieket, mert polgárok s mert állítólag kedvtelő műgonddal írnak. De a műgond éppen annyira paraszti, mint polgári erény. S az ősi bútorok és szerszámok arra vallanak, hogy nem lehet eléggé megbecsülni ezt a polgári erényt.
A harag rossz és meddő tanácsadó. Főleg, mikor azt súgja, hogy irodalmunk Babits-oldalán vagy ha tetszik: urbánus szárnyán
Ha elhagyjuk Szabó Dezső lekicsinylő mellékgondolatát, a
Leírtam azt a két nevet, amelyből a béke kihajthat. A lelkek békéje. Mert megérintette őket a kegyelem, a kiapadhatatlan költészet.
Szeretem és becsülöm Veres Pétert. Erős lélek, Bocskai kedves öreg hadnagya volna. De székely vidámságom mindig visszahökölt konok hajdú szomorúságától, amelyet a marxizmus száraz heve is kiperzselt. Daltalan vidékről való, még a versnek is nehezen bocsátott meg. Ha egyszer az ország a Veres Pétereké lenne, nem hiszem, hogy egészen Veres Péterhez hasonlítana. Meglágyítaná a palóc s a dunántúli magyar, felpezsdítené a székely. S az elsüllyedt nemesi vonások is ki-kitörnének belőle.
Illyés, «a mosolygó forradalmár» s Tamási türelmes szamaras apostola a márciusi front, a népi mozgalom igazi megmentője. Költészetük az irodalompolitika fölött lebegve tovább folytatja a parasztlélek csöndes hódítását, amelybe a kiégett rendszer beomlik. Az író végső feladata ugyanaz, ami a szenteké: fölszítja az emberekben a vágyat egy jobb élet után. Ezt a jobb és emberségesebb életet mindkettőjük művében az a parasztkultúra képviseli, amely sok dunántúli folton s majdnem az egész erdélyi közösségben érintetlenül fennmaradt. Ez a legnagyobb írói tett, a többi a politikusok dolga. S a titkuk is egy: született költők.
Nem véletlen, hogy egyikük se volt bizalmatlan ahhoz a másik oldalhoz, amelyet feladata szerint egyforma joggal európainak is, nemzetinek is nevezhetek.