Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 6. szám · / · FIGYELŐ

ILLÉS ENDRE: A KÍGYÓ
Cs. Szabó László új könyve - Franklin

Mintha illó gőzök közvetlenül csillogó kristályformákba meredtek volna, - ilyesféle ritka vegyi átalakulásra emlékeztettek Cs. Szabó László régebbi elbeszélései. Egy hirtelen elhagyott halmazállapotot éreztünk bennük: könnyűséget, illékonyságot, felhőalakban vándorló mélabút, - s a műfajjal mindez egyszerre forma és súly lett, csupa csillogó lap, karcsú él, s minden lappal és éllel: keményre metszett befejezettség. Első elbeszélés-kötetének, az «Apai örökség»-nek négy-öt legszebb darabját nem lehet megtoldani vagy megbontani, ahogyan egy Casals- vagy Saljapin-hanglemezbe sem lophatunk be egyetlen vonórántást, egyetlen hangot sem. Mindez persze inkább vers-erény, vers-feszültség, s nem a próza kényelmes, iszapos, szétterülő hömpölygése. De éppen ez a feszes, tüzes csillogás volt Cs. Szabó újdonsága, komoly varázsa: a préritűzként harapódzó lomposságban, a magyar próza pillanatnyi alsóneműre vetkezettségében ő ellenhatás volt, az arány, a szárnyalni tudás, a könnyedség hajlékony tőrű bajvívója. Mondanivalóját nem faggyúval zsírozta s mondatait bizonyosfajta tékozló választékosság jellemezte, az a kihívó s mégis igen természetes örökölt ízlés, ahogyan egy őz csak nemesen tud járni vagy ugrani. Akiknek Cs. Szabó «apai örökségét» köszönhette: több évszázad lejtőire elszórtan Európa legigényesebb írástudói...

Az utinaplót író, a Mikes stílusában esszét rovó fiatal író úgy borította magára az elbeszélés öklömnyi műfaját, mint egy csonthéjat. Tiltakozás, elkülönülés, kissé példa is lett ez a csonthéj. És szükség volt erre a példára. De most belülről kellett végre felfeszítenie kristályrendszerét, hogy továbbjuthasson.

Új kötetében is találunk ilyen régi példát, a kis gyüjtemény talán legszebb, hibátlan-tiszta darabját: «Az idegen»-t. Olyan forró lüktetésű ez az írás, mint egy nagyon komoly és nemes trapézmutatvány, háló nélkül, nagyon magasban; - minden mondata a levegőben úszó emberi test szépségével és vakmerő fegyelmével kábít, minden újabb pillanata a zuhanás szorongató fenyegetésével riaszt. Hogy sütnek itt a szavak, milyen észrevétlenül pirosodnak át a nyálkahártyák, - ez a feszültség idegekből és velőből lángol: olyan mutatvány, mely cikázva újra s újra lobban, mint a villám. Az író s olvasója belédermed, ha sokáig tart. Egy regény azonban időprobléma, felrobbantott kristályforma, nem hanglemezre lopott dallam, de éppen minden kötöttségből kitörő és az ismerős tájon méltósággal széthömpölygő hullámzás. Ezt az oldottabb hangot, már majdnem a regény hangját ütötte meg. Cs. Szabó új könyve címadó hosszabb novellájában, «A kígyó»-ban.

A régi varázslat most visszájára fordul: a villogó lapokkal és hibátlan élekkel metszett befejezettség - ismét egy közbeeső halmazállapot átugrásával - közvetlenül illó, szárnyas könnyedséggé válik. A kis regény történetének, fordulatainak, hőseinek szövése-szöktetése olyan, ahogyan a márciusi orkánok multával a békésebb tavaszi szelek szöktetik és buktatják egymást: rügy-íze, szél-íze, friss tavasz-íze marad az írásnak. Mintha egy domb tetején, nyitott ablakok és tárt ajtók mögött, egy nyári házban, a zöld fák és az új fű sóhajtásában olvastam volna a kígyó történetét: a nyálkahártyáim, a tüdőm, néhány mély, boldog lélegzetvétel emlékeznek rá. Úgy leng, imbolyog a magasban ez az írás, egybefonódó sorsok szorongató, szép szövedéke, mint egy felröppent sárkány, - érezzük a dél felé húzó vágyat, a magasban halljuk a szél továbbunszoló hívását, s a felszárnyaló fogoly szerelmeseket mégis konok, elszakíthatatlan kötés fűzi a földön járó nehezebb sorshoz, - de ne folytassuk a hasonlatok játékát.

Két ember egyszerű története «A kígyó», két külön csillagon élő emberé, akik egy könnyű házassági alkunál nemesebb szerződéssel társai egymásnak. A férfi nehéz, protestáns alkat, nem tud könnyen, árulón élni, a legszebb kapcsolat is a szenvedés felé hajszolja, a legerősebb, legveszélyesebb méreggel rontja magát: az önkínzó szerelemmel. Kettejük egymástól elhajló, külön útja: igényesen, súlyosan, komolyan élnek, s könnyebben, könnyelműbben, hitványabbul, bátrabban kellene élniök. Mi hát a tanítás? Nem elég férfinak s nőnek egy nemes érzésre szövetkezni, a lélek is, a test is lucskosabb, bonyolultabb viszonyra vágyik; tökéletlenebb, de teljesebb szerelemre. Alig több ez a téma az iszonyú csöndnél, amely egy házasság síma tükre fölött lebeg; néha nagyon magasan megjelenik egy madár, fojtottan rikolt s féloldalra dőlve visszaszáll. Ezt a fojtottságot, szomorúságot Cs. Szabó régóta hangszereli (első kötetében, az «Orpheus és Eurydike»-novellában kezdte), a feloldhatatlan magánynak olyan pátosztalan férfi-titkait ismeri, melyek nem engedik többé áldozatukat, még tovább kell vallania szorításukról. S nem fontos, hogy a nő alakján itt egy finom hasadás fut végig, mintha két darabból illesztették volna össze: az első fejezetek komolyabb, nemesebb tartásából s később egy-egy áruló dialógus és mozdulat olcsóbb villanásából; alig érdemes komoly kifogásként említeni, hogy Cs. Szabó hősei elbeszélésről elbeszélésre s most már elbeszélésről regényre egyre félelmetesebben műveltek lesznek; amiről azonban szólnunk kell: három ember él ebben a «Kígyó» című kisregényben, a harmadik a félelmetes Mozart-opera Don Giovannija, a csábító, akinek a kígyó a követe, s körülöttük Olaszország él, milyen erjedőn, nyugtalanul szikrázik egy velencei alkony, milyen tiszta a Goethe emlékével átitatott felsőolasz tavak tája! Elbeszélésből oldódó, könnyen, tisztán szárnyaló regényhang ez, s Cs. Szabó új kötetéről elsősorban ezt érdemes feljegyeznünk.

Móricz Zsigmond példája nagy volt, órjás áradása megtermékenyítő. De iskolája ellenében kellenek más példák is, köztük Cs. Szabó László Mikest és Kosztolányit folytató, messzi égtájakat ismerő, nemes írásművészete.

Új kötetébe beemelt még egy jókedvű, derűs fintorú, friss utópiát, s néhány komoly szépségű, finom pátoszú metszetet tóról és havasról, - méltó társai a kisregénynek. Amikor tavaly ősszel Erdélyből jött meg, sornyi utikönyve után - mint adósságot - számonkértem tőle a regényt. A kritikus ritka öröme: boldog, ha néha bábáskodhatik is.