Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 6. szám

NAGY ISTVÁN: A CSODAGYERMEK

Kúdor Gyula háromnapos apa volt, először életében. Esténként aggódva hajolt az ócska gyerekkocsiban alvó fiacskája fölé s szívdobogva hallgatózott, vajjon szuszog-e a kicsi. Miután meggyőződött, hogy szuszog, felhúzta az ébresztőórát, hogy reggel fél hatkor csöngessen, de apai büszkesége tudatában elnézte a mutatót s fél hat helyett fél tizenkettőre állította. Azután kék papírral beburkolta a villanykörtét, hogy ne bántsa szemüket a világosság s végül aludni tért a felesége mellé. Öcsike kétfelé csapott karral a háromnapos emberek igazi álmát aludta. A kékfényű kis szobában csönd volt és szegénység. Az öreg vekker sántikálva gyalogolt a számlapon körbe-kereken. Vén rugószíve fáradtan ketyegett versenyt az idővel. Fél tizenkettőkor aztán nagyot kattant s veszettül csörömpölni kezdett. Öcsike két karja hirtelen a magasba rándult, szemhéja felpattant, szája elgörbült és sírva fakadt. Az öreg ébresztőóra talán meglepetésében, vagy mert már nem bírta tovább szusszal, egyszerre elhallgatott. Öcsike azonban annál hangosabban gyujtott rá a maga nótájára. Szülei közül elsőnek az anya riadt fel a gyereksírásra. Meztelen karja kivillant a takaró alól, kuszált hajú fejét ijedten emelgette s az óra felé tekingetett, de az már alattomosan odébb sántikált a számlapon s minden felelősséget Öcsike nyakában hagyott az éjféli csendháborításért. Kúdornénak is első gyermeke volt Öcsike. Nem igen tudta, hogy mihez kezdjen most vele. Mostanáig még egyetlenegyszer se sírt. De ösztönösen érezte, hogy nem szabad felkelnie, hiszen minden mozdulatra éles kis nyilalások emlékeztették, hogy három nappal azelőtt csodálatos kis emberke szakadt ki belőle. Megrázta, hát az ura karját. De az jó alvó, fiatal apa volt. Vidám természetű, fáradt ember. Nehezen ébredt, pedig az asszonyka ugyancsak rázta:

- Gyula te, kelj fel, fiam. Öcsike sír...

- Na, na - mozdult meg kábultan a férfi. - Miért rángatsz?

- Nem hallod? Öcsike nyafog.

- Hm - ült fel Gyula s ámulva nézett a gyerekkocsi felé. - Ez aztán derék dolog - ébredezett vele együtt az apai büszkeség is. - Háromnapos és már sírni tud! Hiába, na, fiú ez a talpán...

- Jó, jó, de most mit csináljunk? Biztosan kell valamit csinálni, ha egyszer sír... Mit gondolsz, rosszat álmodott?

- Hogyan - ugrott ki az ágyból Gyula izgatottan. - Még álmodni is tud egy ilyen kicsi? Lehet, hogy inkább éhes. Én azt mondom, add a szájába azt a... izét...

Az asszonyka tanácstalanul nézett maga elé:

- Igen, de a madám azt mondta, hogy éjszaka ne etessem.

- Eh - emelte ki a kocsiból a gyereket az apja -, mit tud egy ilyen bukaresti madám! Vedd csak oda né s tanítsd meg furulyázni. A madám pedig menjen a fenébe. Ebbe a kölyökbe az én természetem szorult. Azt mondják, tán még kéthetüs se lehetettem, mikor már akkora darab zsíros kenyeret nyomtak a kezembe, mint egy kaszásnak. Nehogy megtudjam, hogy éheztetet az én fiamat! Nappal is adj neki, ahányszor csak kér.

És a fiatal asszony megszoptatta Öcsikét. Másnap éjjel ugyanebben az időtájban Öcsike megint felriadt, most már ébresztőóra nélkül. A következő éjjel és az azután következőkön szintén, és a világért sem tiltakozott a didi ellen. Apja a közeli Grivica-út sarkán dolgozott a benzinkútnál s amikor csak tehette, haza loholt s mindannyiszor ráparancsolt a feleségére, hogy etesse meg a kicsit. Öcsike egyre zsimbesebbé vált. Éjszakánként már több ízben is felverte őket. Kúdorné megint eléhozakodott a madámmal. Azt mondja az, hogy Öcsike azért rosszalkodik annyit, mert túl van táplálva.

Kúdor méregbe jött, amint a kocsit döcögtette a hánykolódó Öcsikével.

- Ezt nevezed te tápláléknak! Ezt a löttyöt, amit te fejsz neki? Biztosan valami vastagabb kosztot kíván és azért sír. Emlékszem, mikor engem a katonakórházban négy hétig tejen tartottak, szinte megszöktem, úgy kívántam egy kis tepertyűt. Nézd meg ezt a kis szerecsiát, majd lerágja a kujakját. Esküszöm, hogy húst kíván.

Az asszonyka szörnyülködött:

- Te húst adnál neki? Húst egy nyolchetüs cseppnek? Foga sincs neki.

Kúdor meghökkent, de azért csak nem hagyta nyugton az Öcsike viselkedése. Szüntelen attól rettegett, hogy éhen fog halni. Különben miért sírna annyit. Egyízben, mikor az éjjeli rengetés sora rajta volt s kimerült felesége elaludt, ravaszul mosolyogva kivett a dolgozó kabátja zsebéből egy zsíros papírt, abból meg egy félpár virslit.

- Nesze kis öreg - súgta bizalmasan s megmarkoltatta a gyerekkel -, ez aztán az igazi, fájin cucli. Ehhez még fog sem kell. Csak szíjjad a nemjóját.

Öcsike nézte az apja komikusan mozgó száját, majd megkóstolta a virslit s bohócos fintorokat vágva, kiejtette a kezéből és sírt tovább.

- Hí az anyádat - csóválta fejét az apja -, korán kezded a válogatást te kukac. Hát mi kéne na, mondd meg tátának. Ejsze, hogy únod magad. Biztosan únod. Nem vicc; éjjel-nappal hanyatt fekve nyomorkodni és a plafont nézni. Nó, gyere csak a tátá ölébe, kisöreg - és felvette -, így né, állj vigyázba. Mutatok neked egyet-mást. - Fel s alá járkált vele a szobában. Megmutatta neki az ébresztőóra csengőjét, aztán a falra aggatott fényképeket s egyenként bemutatta Öcsikének a rokonságot, székelyharisnyás nagyapját, réklis nagyanyját és hetykekalapos unokabátyjait. Öcsikének úgylátszott mintha tetszene a dolog, mert a nyakán inogó fej mindegyre előre bukott a fényképek felé, mintha közelebbről is szemügyre akarná venni a rokonságot. Apja biztatta:

- Úgy, úgy, ismerd meg őket jól, nagy zsiványok azok az Estánék. - Végül azonban elővette az álomság s nagyot ásítva korholta Öcsikét. - Gyerünk vissza a bölcsőbe, tekergő. Tátának dologba kell menni reggel.

De ahogy letette, Öcsike elölről kezdte a nyafogást. És sírt kivilágos virradatig. Másnap éjjel aztán Kúdor kioktatta a feleségét. Sétáltassa Öcsikét a szobában. Mutogassa neki a kanalakat az asztal-fiókban, mert únja magát a kölyök. Utóvégre ki kívánhatja egy ilyen kicsi gyermektől, hogy éjjel-nappal aludjék. Úgy éjjelezik a prücsök, mintha pék, vagy pincérvér folyna benne.

És tényleg, Öcsike nappal elég rendesen viselkedett, de az éjjeli alvásról egészen leszokott. Bőgött a kocsiban, bőgött ha felvették, sírt ha letették, akár a lánc. Nem érdekelte már az erdélyi rokonság a fényképeken. Az ébresztő óra csengője se derítette fel.

- Dumálj neki - ébredezett fel az apja minduntalan, hogy a feleségét oktassa. - Szereti a jó szót. Vagy mutasd meg neki a kemenceajtó rézgombját. Azt még nem látta. A kilincset ne mutasd. Én is megvesznék, ha mind a kilincset rázogatnák nekem.

Ilyenmódon Öcsike három és félhónapos korában ismerte már a szobakonyha minden tárgyát, a dugóhúzót, a tésztareszelőt, a forgácshasogató kis baltát, a kormos kemencekarikákat, még az egérlyukat is az ajtó sarkánál. De azért egyre csak sírt, zsimbelt, nyöszörgött. Az apja lábát lelógatta az ágyból s vakarta a fejét éjjelente. Ásítozott és fennhangon tűnődött. Mi az ördögöt mutogathatna még a fiának, hogy az hallgasson.

- Az a baj, hogy elkapattad - mondogatta a felesége ingerülten. - Romitánnénak is van kicsije a szomszédban, de az úgy alszik, mint a tej.

- Igen, mert az egy nyavalyás leányka. És lusta - jött haragba Kúdor az ágyon ülve. - De ez az én fiam másfajta. Valamit akar szegény, azért sír, de mi nem tudjuk kitalálni. Tiszta marhaság, hogy az ilyen kicsikéknek fogvatartják a beszélőkéjét. Tán, mikor így nyegedezik, lehet hogy épp azt akarja mondani nekünk, hogy hányas számú sorsjegyet vegyünk. Aztán a multkor, hogy félre kaszálta az Están bátyám fényképét. Úgy látszik, tudja a kis kukac, hogy ő forgatott ki a jussomból. Csodagyermek lesz ez, meglásd...

A szeplőiből kihámló Kúdorné csóválta a fejét. Kételkedett az Öcsike csodagyermek voltában, hiszen véznácska volt szegény. Sehogy se akart kigömbölyödni a lába. Ámde alig egy hónap mulva, úgy karácsony körül, mikor jó nagy hó esett s a villamosok is elakadtak, az asszony maga is meggyőződött a fiacskájában lappangó rendkívüli képességekről. Kúdort ugyanis elbocsátották a benzinkúttól, ahol eddig a szomjas motorokat itatta. Egyszerűen munkanélkülivé vált, mint annyi sok más munkás azon a télen. Futott ide, futott oda, de sehol sem talált munkát. Fennakadtak a házbérfizetéssel, de egyébként is megkörnyékezte őket az inség. Hogy ne kerüljenek az utcára és hogy legalább a konyhát fűthessék, kihurcolkodtak a konyhába, a szobát meg kiadták egy vasesztergályosnak, aki a grivicai vasúti műhelyekben dolgozott. Egy hónapra előre kifizette a lakbért s ezért cserében mostak rá, estére meg befűtötték a szobát. Tíz nap sem telt el a vasesztergályos beköltözésétől s az egy este vette a kosarát s nagy mérgesen elhurcolkodott. Amint mondá, képtelen aludni az Öcsike éjjeli hangversenyeitől. Bizony a szobába nyíló vékony, üveges ajtón jól behallatszott a bőgés meg az ócska gyerekkocsi nyikorsága. Az előre kifizetett házbért a vasesztergályos Kúdoréknak hagyta, miután látta, hogy úgy is képtelenek visszafizetni.

Kúdorné szörnyen restelte magát. Azonkívül módfelett megijedt. Mi lesz velük a télen, ha a gyerek miatt nem tarthatnak lakót a szobában? Pár nap mulva az esztergályos távozása után ugyanis új szállót kaptak, de az még egy hétig sem bírta ki az Öcsike bőgését. Hagyta odaveszni a félhavi házbért az is s pakolódzott. Szerencsére a közeli vasúti műhelyekben és más gyárakban több ezer munkás dolgozott és sok olyan fiatal és nőtlen szakmunkás keresett szállást, akik mosást is akartak a háziasszonyuktól. Így tehát a Kúdorék ablakába akasztott cédula oda csalta őket. Tíz napnál tovább azonban egy sem bírta ki náluk. Ezért aztán Kúdorék, alig huszonöt nap alatt, kéthónapi házbért vágtak zsebre. A nélkülözéstől mentve voltak.

- Te, asszony, te! - kiáltott fel Kúdor újongva, mikor ráeszmélt a sűrű lakócsere szerencsés eredményére. - Nem megmondtam, hogy Öcsike csodagyerek. Melyik bukaresti munkanélkülinek van még egy ilyen négyhónapos fia, aki eltartja a családot? Öcsinek kenyere a sírás... De azért titokban kell ám tartani, nehogy utánozni kezdjék. Érted Máriskó, nehogy eldicsekedj.

Máriskónak azonban nem volt dicsekvő kedve. Aggodalmaskodva mondogatta:

- Nem éppen becsületes dolog ez.

- Éhen halni talán becsületesebb dolog? - kiáltotta az ura felmérgelődve. - Hiába járom le a lábam nyakig, még se kapok munkát. Most csak arra vigyázz, hogy Öcsike nehogy leszokjék a sírásról időelőtt.

Felesége e szavakra még inkább lehorgasztotta a fejét s a rendőrséget emlegette.

- Micsoda? - háborodott fel az ura. - Hol van az a törvény, amelyik megtilthatja Öcsinek a sírást? Arról meg ki tehet, hogy a lakók nem bírnak aludni egy kis nyávogástól?...

- De legalább adjuk valamivel olcsóbbért a lakást, Gyuszi - aggályoskodott tovább az asszonyka. - Legalább száz lejjel, hogy ne legyen akkora nagy a bűnünk.

Ebbe aztán az ura is beleegyezett, mert arra gondolt, hogy ha olcsóbban adják, egy percig sem fog üresen maradni a szoba. A felesége azonban, lázongó lelkiismeretétől ösztökélve, még odébb ment s kikottyintotta a lakáskeresőknek: azért adják olcsóbban a szobát, mert kisgyerekük van és... és egyszer-egyszer rosszalkodik éjszakánként - fejezte be zavartan az ura mérges pillantásainak a hatása alatt.

- Nem halunk belé egy kis rosszalkodásba - legyintettek könnyelműen a lakásnézők. - Fő az, hogy olcsóbb, mint máshol. - Ámde néhány nap mulva szörnyülködve és káromkodva szedelőzködtek. Ezt a bömbölést nevezi az asszonyság rosszalkodásnak, dohogták magukban. Hangosan azonban nem merték csalásnak nevezni a dolgot, hiszen előre figyelmeztették őket. De még csak azt sem vethették a Kúdorék szemére, hogy nem igyekeztek lecsendesíteni Öcsikét. Le sem húnyták vele a szemüket. Egész éjjel le-fel jártak vele a hideg konyhában. Mutogatták a kölyöknek a kemenceajtó rézgombját, sissegtettek neki, csattogtatták a kétágú tűzpiszkáló vasat. Ijesztgették az ördöggel, az anyja pedig minden percben mellre vette.

Éppen csak azt nem látták, hogy Kúdorék szinte egyhuzamban aludtak a kicsivel reggeltől estik, úgyhogy ha már akartak volna, sem tudtak volna éjjel aludni. Amit eleinte tréfás ízű hamiskodásnak tartottak, az most átalakult verejtékes robottá. Ami pedig robot, azt már rosszkedvűen és lelkiismeretlenül végezi az ember. Így járt Kúdor is. Mókázó kedve elenyészett. Szokva volt a nehéz testi munkához s beléúnt a dajkaságba. Ezenfelül már neki is lúdbőrözött a háta, ha a felesége a rendőrséget emlegette. Néha olyan harag vett rajta erőt, hogy jött, hogy kidobálja a lakásnézőket. De hamarosan lehiggadt, mert hiába nyargalta be szinte naponként a fővárost munka után. A téli hidegben szüneteltek az ősszel abbamaradt építkezések, a gyárakban sem volt munkásfelvétel. Kénytelenek voltak tehát folytatni az éjjelezést. Pedig Öcsike egészsége nagyon kezdte aggasztani őket. Lassan fejlődött. Kicsi szeme alatt kékes karikák képződtek. De rettegtek attól is, hogy egyszer csak nem kapnak új lakót s hogyan telelnek ki akkor. Hogy ne látsszanak önmaguk előtt éppen olyan nagy csalónak, a szoba árát újabb száz lejjel csökkentették. A lakáskereső fiatalemberek most már még sűrűbben adták egymásnak a kilincset. Vonzotta őket az olcsóság, hiszen máshol üres szobát se lehetett kapni azért a pénzért. Egy hónap alatt még négy lakó is veszni hagyta náluk az előre kifizetett lakbért.

Egy ilyen lakócsere idején történt, hogy Öcsike betegeskedni kezdett. Anyjának bőséges és változatos táplálkozást írt elő az orvos. Öcsikének pedig valami kanalasorvosságot rendelt. Most már komolyan nyűgösködött éjjel-nappal. Épp azokban a napokban költözött hozzájuk egy idősebbrendű kazánkovács. Agglegényféle ember volt s hangosan, szinte kiabálva beszélt:

- Mosással együtt hatszáz lei egy hónapra? Mi? Kicsi gyermek? Áhá, sír egy kicsit. Nem baj, azért gyerek, hogy sírjon. Én szeretem az apróságokat.

Dörögte nagy bajusza alól a Kúdorné fülébe, mikor kivette a szobát. Látva, hogy az asszony összerezzen, mentegetődzni kezdett. Nem tehet róla. Megszokta a hangos beszédet. Egész nap úgy csattognak a kazánokon a kovácsok, hogy kiáltaniuk kell, ha meg akarják érteni egymás szavát munka közben.

- Még csak azt akarom mondani, hogy főbizalmi vagyok és azokkal a nagymellényű mérnökökkel nem lehet szúnyoghangon beszélni. Mert rögtön az ember fejére másznak. De maguk ne féljenek tőlem. Jól megférek én a jó emberek között - fogta megint kiáltozóra a hangját s kedvtelve nézett szét a szobában. - Tetszik nekem ez a kis lyuk. És ez a kis család. Árva fiú vagyok én. Szeretem, ha jól bánnak velem.

Sietve kifizette a házbért egy egész hónapra és behurcolkodott. Egyetlen de óriási utazókosárral jött. Telidestele volt az könyvvel. Ezenkívül volt még két váltó fehérneműje, fogkeféje, sárkeféje, ruhakeféje és még vagy öt ismeretlen rendeltetésű kisebb-nagyobb keféje s vagy öt darab különböző színű és formájú, jószagú mosdószappana. Kúdorné szorongva nézte, mint rendezkedik be a szobában, mint rakja ki a könyveket az asztalra, ablakpárkányra s a szekrényre. Arcán meg valami állandó mosolyféle derengett. Elpirult e nagydarab ember derűje láttára. Előre restelte magát, ha elképzelte, hogy milyen bosszúsan fog elkotródni néhány nap mulva. Olyan biztosra vették ezt, hogy a tőle kapott pénzt rögtön elköltötték orvosságra és ennivalóra. Néhány napra el voltak látva tűzifával s gondolták, majd a kovács után következő új lakó házbéréből befizetik a saját házbérüket is. A lázas Öcsike a kovács tiszteletére derekasan bőgött egész éjszaka. Kúdorék azt hitték, hogy amilyen kényes lehet egy ilyen agglegény, már másnap világgá szalad tőlük. De az reggel munkába menet, meglepetésükre jókedvűen jelentette ki, hogy már régen nem aludt ilyen finomul.

- Ahol eddig laktam - dörögte mély basszus hangon -, csípős apróságok szökdöstek a lepedőn. De a maguk ágya, akár az anyám öle.

És mosolyogva elköszönt. Kúdorék meg gyanakodva bámultak utána.

A kovács este hazajött és sokáig mosakodott, kefélődzött, fésülködött, azután pedig nekiült egy vastag könyvnek, éjfélig olvasott. Nem látszott zavartatni magát Öcsikétől. Pedig az ugyancsak kitett magáért, de a kovács reggel még vidámabban búcsúzott, mint azelőtt. Eltelt egy hét, kettő s telt már a harmadik is, de az új lakó ahelyett, hogy megszökött volna, az egyik este kis könyvállványt cipelt haza. Felrakta rá a könyveit s gyönyörködött bennük. Kúdorék közel voltak a kétségbeeséshez. Kifogytak a pénzből, már hitelbe hozták a tűzifát, hogy a kovács szobájában esténként befűthessenek. Zaklatta őket a házigazda is a hátralékos házbérért, de a kovács nem mozdult. Ajkukat rágva találgatták éjszakánként, miféle alvókája lehet ennek a rettenetesen jó embernek, hogy Öcsike nem tud elbánni vele. Hiszen ha rögtön el nem költözik tőlük, akkor katasztrófa szakad rájuk. A boltos már nem hitelezett sem tűzifát, sem mosószappant. Öcsit is orvoshoz kellett volna vinni megint, mert a láza mindegyre kiújult.

- Majd kiugratom én - dühöngött Kúdor fejétvesztve. És másnap éjjel úgy döcögtette a gyerekkocsit, hogy rezgett belé a szoba üvegesajtaja. A lakó oda se neki, meg sem moccant az ágyban. Erre aztán Kúdor cipőt húzott s a konyha cementjén hangos kopogó járással járkált fel s alá a bőgő Öcsikével. Hasgörcse volt szegénykének s fedőt melegítettek rája. Az apja szándékosan leverte a fedőt a kemencéről s az szörnyű csörömpöléssel esett a cementre. A kovács azonban aludt tovább jóízűen. Kúdorné reszketve figyelte az üvegesajtó sarkánál az alvót. Hiába. Az ura végül is haragosan berontott a kovácshoz, az ajtót teljes erejéből bevágta. Lakójuk erre sem mozdult. Jóízűen horkolt. Kúdor már nem bírt magával és durván felrázta:

- Hé, Bársony úr, nem hallja, nagyon rosszul van a gyerek.

- Mi, hogy - emelkedett fel a kovács borzasan.

- Beteg a gyerek, nem hallja, hogy visít...

- Hogy, hogy? - emelte kezét a füléhez a kovács.

- Haldoklik a gyerek...

- Áhá a gyerek... Tudom, jön a foga a gyereknek. Persze az előfordul a gyerekeknél. Egyszer muszáj, hogy kinőjön a foguk. Mi, mit mond?...

És kiugrott az ágyból az elképedt apa elé. Hátára kapta kabátját s kijött a konyhába. Kúdorné ijedten rántotta magára a takarót. S nézte a gyerekkocsi fölé hajló embert. Őszbevegyülő haja szerteszét hullott a homlokán. Öcsike a torzonborz ember láttára elhallgatott s mikor az mókásan azt kérdezte tőle: nó, mi baj te aprólék, Öcsikének kínosan halvány mosoly rándult meg az arcán. A kovács boldogan bömbölte:

- Nincs ennek kutyabaja se...

- Nekünk akarja ezt bebeszélni - fortyant fel Kúdor éppoly hangosan, mint a kovács. - Miért visítja ki akkor a belit is?...

- Hogy, a belit?... Biztosan elrontotta a gyomrát. De várjon csak, az is lehet, hogy kenyérmorzsa került a pólyába. Ahol a multkoriban laktam, ott is volt egy ilyen aprólék. Annak is morzsa került az ágyába. Én fedeztem fel. Szinte lyukat fúrt a fundussába. Bontsák ki ezt is, biztosan kenyérmorzsa lesz.

És visszatért a saját ágyába s aludt, mint a bunda.

Kúdor már azt sem tudta, mit csináljon dühében. - Mondj fel neki - uszította a feleségét. De az asszonyka erőtlennek érezte magát Bársony úrral szemben. Megmagyarázhatatlanul vonzódott ehhez a vénlegényhez. Másnap este irulva-pirulva adta elő a mosolygós kovácsnak, hogy nagyon resteli magát Öcsike rosszalkodása miatt. De tényleg beteg szegény s azért nem hagyja aludni a házat. Pedig ugyebár Bársony úrnak pihenőre van szüksége, nem azért fizet, hogy még aludni se tudjon. És ha ő úgy gondolja, hogy...

Itt aztán elakadt, a kovács olyan megértően figyelte a szájamozgását, hogy képtelen volt folytatni, de meg a kovács közbe is kiáltott:

- Ki mondja, hogy rossz az a gyerek? Én még egyszer se hallottam sírni... Az igaz, hogy én egy kicsit síket vagyok. Az egyik fülemre semmit se hallok, a másik se valami jó...

Kúdorné megtántorodott.

- Mi, hogy, mondott valamit? Mondom, hogy egy kicsit siket vagyok. Azt hittem észrevették már. Nem zavar engem a kicsi. Sose volt ilyen jó szállásom. Kifizetem előre a jövő hónapit is érte...

És a falfehér asszonyka kezébe nyomta a pénzt. Az meg összeszoruló torokkal, szinte megbénultan bámult a siket óriásra. Agyában tótágast állott minden, hiszen teljesen felborulóban volt az egész életük. A kezében tartott pénzzel éppen hogy csak a tűzifát s a mosáshoz szükséges szappant fedezheti. Úgy elöntötte a keserűség és a tehetetlensége felett érzett búbánat, hogy sírva fakadt. Most aztán a kovácson volt a megrőkönyödés sora.

- Mi baj, asszonyság - topogott körülötte megszeppenten. - Ugyebár megint túlhangosan beszéltem. De muszáj, hogy én is halljam, amit mondok, nehogy mást mondjak, mint amit gondolok. Mi, mondott valamit? Á, persze, csak sír... Hagyja félbe, kicsi asszony, inkább mondjon valamit. Ha így kapja az ura, még azt hiszi, hogy bántottam. De mért, hogy bántanám? Én is árva fiú vagyok, tudom én, mit tesz az, ha bántják az embert...

Kúdorné erre aztán még hangosabb sírásra fakadt s apránként kizokogta, hogy mi a baj.

- Igen - szipogta befejezésül. - Csalásból éltünk egész télen és ha maga most el nem költözik, nem tudom mi lesz velünk...

Elkomorult erre a kovács, de nagyon. Nézte a könyvállványát, hát most ő megint tovább hurcolkodjék? Annyit költözött már életében, hogy keserű volt a lelke tőle. Mindig az ilyen jó helyeket kereste, mint ez a mostani. Ilyen barátságos arcú kicsi asszonykával. És milyen szépen mos... Bolha sincs... És olcsóbb, mint máshol, de erre gondolva, elszégyelte magát. Mit lehetne itt tenni, mit? Szép kis főbizalmi vagyok, mondhatom, dohogta. Ezek itt éhen halnak mellettem. Egyszer aztán eszébe jutott valami. Hirtelen megragadta a Kúdorné karját:

- Kicsi asszony. - kiáltotta - százzal többet fizetek ezután! De ez maguknak nem elég, ugyibár? Elég a fenét. De ha betesznek ide még egy ágyat és még egy lakót, az már valami. Mi, hogy, nem szólt semmit? Nem baj. Van nekem egy siketnéma barátom, asztalos. Az is árva fiú. Idecsalom lakni. Attól aztán bőghet az öcskös százegyig...