Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 5. szám · / · Rónay György: Forradalom vagy klasszicizmus
A regénynek - hányszor hallhattuk már! - a közelmultban volt egy «forradalma» s e forradalomnak volt egy szigorúan intellektüel romantikája. Hogy miben állt e forradalom, köztudomású; hogy miben állt a romantikája? - azokban az elméletekben, amelyek a forradalom formai elemeiből rótták egybe többnyire igen szellemesen «a modern regény esztétikáját». Elmés dogmatikák csontosodtak ötletes esszékké egy-egy rejtelmes varázsszó: - arction gratuite, csoda, álom, emlékezés és a többi körül. És megjelent, egyre mítikusabb félistenné párolva, Gide, Giraudoux, Virginia Woolf, és Proust és Huxley és a mondabeli őslények lomposságával Yoyce, a tudat ismeretlen óceánjainak vakuló hajósa.
De a forma már csak következmény: következménye egy szinte metafizikai mélységű változásnak, amelyben ember és valóság viszonya alapvetően megváltozott. S e változás nem egyszerre történt, mint egy csoda: fejlődés volt ez is, lassú és következetes fejlődése a léleknek és a kifejezésnek. A bölcső, a melengető tűzhely a paradoxonaiban csodálatos tizenkilencedik század, amely mintha csak azért fogalmazta volna meg materializmusa sivár törvénykönyvét, hogy a lélek ráeszmélhessen arra, ami immateriális. Töviről-hegyire föltárta és megismerte a világot, s akkor egyszerre fölfedezte, hogy nem ismer semmit s legföllebb ha civilizált partjáig jutott az Ismeretlen Földrésznek. Minek folytatnunk e közhelyeket? Az irodalom mindenesetre megtanulta, hogy a racionalizmus eszközei fogyatékosak s a lélek megsejtette, hogy a világ megismeréséhez kevés a logika, a távolságok fölméréséhez nem elég a trigonometria. S a paradoxon: azt, hogy az élet álom, Schopenhauer mondta ki, s a darwinizmus végső szava a szörnyű létharcról ez volt: hátha csak rémlátás, hátha nem is igaz az egész. Schopenhauer pesszimizmusából egy Vajda János született meg: «Hátha minden e világon, - Földi életem, halálom - Csak mese, csalódás, álom?...»
Igen: a valóság imádata oda vezetett, hogy megszünt a valóság, föloldódott az idő, föllazult a tér; az ember ott állt magában e teremtéskori zűrzavarban, tele sejtelmekkel és sugallatokkal; újból költőket idézzünk? - Apollinairet:
Ím, a mágia ideje
Visszatér, várjatok tehát
A csodák millióira,
Mikből nem nőtt legenda, mert nem
Képzelte őket senki el -
vagy a