Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 4. szám · / · Figyelő · / · Rejtelmes irodalom · / · Turóczi-Trostler József: Katona Bánk bánja németül
Nem tudom, szerencsés és termékeny ösztön vagy tudatos program vezette-e Mohácsi Jenőt abban, hogy nem a történeti időrend egymásutánjában fordította le a magyar irodalom három «legnagyobb» drámáját, hanem hogy
Modern szemmel, mai távlattapasztalattal és távlatkészséggel Madách közelíthető meg a legtermészetesebben. Az ő fordítása elsősorban nem nyelvi-formai probléma, hanem történetfilozófiai tapintat, belső «élmény» és belső forma kérdése. Külsőségekben neki van a legkevesebb, belső gazdagságban neki van a legtöbb félteni - és vesztenivalója. A fordító őt értheti félre, hamisíthatja meg a legkevésbbé, föltéve, hogy megtalálta a kulcsot magyar és európai «ideogram»-jának megértéséhez.
Aki a
Katonát fordítani a legsúlyosabb és legveszélyesebb feladat: - hirtelenében nem találok rá megfelelőbb szót - belső «atmoszféra» kérdése. Ez az atmoszféra siket és vak minden iránt, ami külső környezet és természet. Csak az emberért van, benne, vele él, ott kezdődik és ott végződik, ahol az emberi szenvedély. Tárgy, időpont, történeti evokáció, idegengyűlölet és rajongás, a Szent korona mitosza, Napoleoni háborúk, Katona áttüzesedett értelme, Shakespeare-rokonsága, személyi és nemzeti izgalmai -, mindez valahogyan hozzátartozik, anyagul szolgál neki, táplálja, fokozza erejét azokban a kulcshelyzetekben és leleplező jelenetekben, amikor az az érzésünk, mintha a megmásíthatatlan végzet hangja szakadna ki a pártütő, a jobbágy, a nagyúr, a királyi fenség torkából, amikor az emberek valóban úgy mutatkoznak meztelenül és félreérthetetlenül, mintha «a reszketve engedő chaos az alkotó szavára csak most bocsátotta volna» ki őket magából, - mindennek része van benne, de nem meríti ki a fogalmát. Az ember érzi és egyszerűen tudomásul veszi, hogy van. Ezen a ponton csődöt mond a legszellemesebb analógiakeresés és a legkonokabb forráskutatás. Ez az atmoszféra avatja Katonát a XIX. század egyetlen igazi politikai-történeti drámaírójává (csak Heinrich von Kleist fogható hozzá), a
Az atmoszférát érzi vagy sejti az ember, a szöveget érti. Ezzel adva van a jó fordítás két lényeges feltétele.
A fordító két lehetőség: az archaizálás és modernizálás között választhat. Az egyik a költőnek és időpontjának, a másik a fordítónak és közönségének tesz engedményt. Mind a kettő jóvátehetetlen távlattévedésekkel járhat. Mohácsi a két veszedelmes véglet között egy kevésbbé veszedelmes, harmadik megoldással próbálkozik. Lélekben, érzületben együtt él Katonával, ahogy nyelvileg együtt élt Vörösmartyval, együtt gondolkozott Madáchcsal. Feltétlen tiszteletben tartja a dráma «szakrális» szövegét. Közvetíteni a mai élő, beszélt nyelven közvetíti, de ezen a nyelven rajta van az emelkedettebb német jambushagyomány pátosza, színe, «nemes rozsdája». Ez az egyetlen mód arra, hogy elfogadtassa s megértesse új, választott közönségével azt, ami különben érthetetlen maradna a számára: a Bánk-eset hátterét, magyar-emberi és nemzeti tragikumát (Grillparzer mindennek csak a paródiáját látta és mutatta meg!). Mohácsi a főcél kedvéért feláldozott egy sereg «külsőséget», amelyek nélkül mi már el sem tudjuk képzelni a