Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 3. szám · / · Figyelő · / · Keresztury Dezső: Két északi regény

Farkas Zoltán: Képzőművészeti szemle
Kiállítások

Az Iparművészeti Társulat idegenforgalmi plakátkiállítása gazdag gyüjteményt mutatott be magyar és külföldi plakáttervezők műveiből. Meggyőzhetett arról, hogy a mi grafikusaink egyáltalában nem maradnak el a külföldiek mögött, ötletesek és a plakát technikai követelményein is biztosan uralkodnak. Egynéhány harsogó színfolttal készítik el a hírverés fontos eszközét, mindenképpen alkalmasan arra, hogy a nyilvános helyeken megfordulók figyelmét műveikre irányítsák. A plakát célszerűségi kívánalmait ügyesen oldják meg és a művészieket is gondosan figyelembe veszik. Mégis nem hallgatjuk el, hogy a kiállítás egyhangú volt, a járókelő meghökkenését mindenfelől ugyanazok a rikító kékek, sárgák, vörösek, ugyanazok a rajzbeli leegyszerűsítések iparkodtak elérni. De egyéb kétségeink is támadtak, inkább gyakorlatiak, mint művészetiek. Eszünkbe jutottak a francia vasutak remek plakátjai - nálunk is láthatók voltak ezek -, amelyek a francia tájak és városok szépségeit nagyszerű fényképekkel közlik. Lemondtak tehát a mai plakáttervezés harsogó eszközeiről, amelyek jól felhívják magukra a figyelmet, de a kíváncsiságot egyáltalában nem elégítik ki. Franciaországban - a modern grafika szülőhazájában - lemondtak a csupán érdeklődést keltő eszközökről és áttértek a tárgyilagos bemutatásra. Vajjon Erdély vagy a Kárpátalja csodaszép tájainak ismertetésére ez a mód nem volna-e alkalmasabb, mint a bemutatott, különben legtöbbnyire művészi érzéstől irányított, de a tájak szépségét alig sejttető plakátok?

*

Osztatlan elismeréssel fogadta úgyszólván mindenki a Nemzeti Szalonban Az én múzeumom címmel rendezett kiállítást, mely Reuter Ágoston festőművésztanárnak volt köszönhető. Köztudomású, hogy közönségünk képzőművészeti érdeklődése meglehetősen elmaradt az irodalmival és zeneivel szemben. Sokféle útat, módot ajánlottak már arra, hogy ezen az állapoton miképpen kellene segíteni. Reuternek támadt az az ötlete, hogy a középiskolákat látogató gyermekek gyüjtőszenvedélyét képzőművészeti ismeretek terjesztésének szolgálatába állítsa. Tanítványai reprodukciókat gyüjtenek és csereberélnek egymással. Napilapok képes mellékletei, képeslapok, árjegyzékek, katalógusok, levelezőlapok adják a gyüjtés anyagát.

A gyermekek így játszva ismerik meg az építészet, a festészet és szobrászat termékeit úgy, hogy néhány év alatt túltesznek szülőiken. Megismerkednek a képzőművészet nagyjaival, meg tudják különböztetni az egyes stílusokat. Bizonyos, hogy a csereberélők között sokan lesznek, akiknek a művészet éppen úgy szívügyévé válik, mint az irodalom, kifejlődik bennük az a vizuális kultúra, melyet középiskolai oktatásunk eddig jóformán teljesen elhanyagolt. A Reuter indította mozgalom elterjedése azonban még nem csekély nehézségekbe ütközik. Középiskolai tanárképzésünk eddig keveset tett abban az irányban, hogy a tanárok képzőművészeti vonatkozásokban is tanítói legyenek az ifjúságnak. A történelmi oktatás röviden kiterjeszkedik ugyan némely képzőművészeti vonatkozásra, különösen a felsőbb osztályokban, de ez az oktatás sajnos, legtöbbnyire csak üres nevek közlésében áll, hiszen a tanárok túlnyomó része sem rendelkezik átélt képzőművészeti ismeretekkel. Reuter ötlete tehát csak akkor számíthat térfoglalásra, ha megfelelő számú tanult tanárembert kapcsol belé a gyermekek irányításába. Volna egy másik aggodalmunk is. Annak a tanárnak, aki ilyen gyűjtő- és cseremozgalmat szervez meg, nem szabad megállnia a reprodukciók gyüjtésére irányuló buzdításnál. Még a legjobb reprodukció sem adja azt, amit az eredeti. Fel kell kelteni a múzeumok iránt is az érdeklődést, melyet viszont vidéken aligha lehet kielégíteni. Fontos kérdés ez ma, amikor zene helyett a hallgatók óriási többsége csak gépzenét élvez, színpadi játék helyett mozgófényképeket lát. Fennforog a veszélye annak, hogy a csupán reprodukciók útján szerzett képzőművészeti műveltség sablónossá, egyoldalúvá válik, különösen, ha meggondoljuk azt, hogy a reprodukciókból a térbeliség jórészben, a színek pedig teljesen hiányoznak. Ezeken a hiányokon kell a jó és lelkes tanárnak segíteni, hogy Reuter ötlete valóban azzal az eredménnyel járjon, amelyet tőle várnak.

*

A Tamás-galériában egy eddig teljesen ismeretlen szobrászművész mutatkozott be, Borsos Miklós, aki elképzelései megvalósításából teljesen kikapcsolja az agyagban való mintázást, ezt a kényelmes eszközt, mely annyi kisiklásra csábítja a művészeket. Fába, gránitba, bazaltba, márványba farag, vagy rézlapból kalapálja ki domborműveit. Mindig azok között a határok között, melyeket a választott anyag előír. Már ez is különleges vonzóerőt kölcsönöz alkotásainak. De ezen az anyagszerűségen túl is vannak igen értékes művészi tulajdonságai. Tisztára szobrászati elgondolásait nem csekély kifejező erővel adja elő, egyszerűen, őszintén és néha még a kis méretekben is monumentálisan. Nem csekély érdeklődéssel nézünk működése elé.

*

Az egyházművészeti tanács rendezte, első Egyházművészeti kiállítás a Nemzeti Szalonban igen örvendetes változásról tanuskodott. A katolikus egyház belékapcsolódását jelenti a mai magyar művészetbe. Valamikor az egyház a művészetnek egyik legfontosabb támogatója volt. Tudjuk, hogy ez a helyzet mennyire megváltozott, a művészet helyébe a gyáripar lépett és lélektelen utánzásokkal tömte meg a templomokat. A templomépítészet a történelmiséghez menekült, egymásután keletkeztek az álromán, álgótikus, álrenaissance, álbarok templomok, csak éppen az új építészeti elgondolások nem érvényesülhettek. A ma lelkéből sarjadzott szoborművek, vagy festmények nem nyertek bebocsátást templomainkba, de legyünk őszinték, művészetünk sem igen keresett egyházi téren érvényesülést. Más eszmények szolgálatában állott, bár fényes eredménnyel. Az optikai gyönyörködtetésben szinte csökönyösen került minden egyéb vonatkozást, irtózott minden egyéb lelki tartalomtól. Ma egészen más a helyzet, művészetünk elérkezett arra a pontra, hogy találkozni tud a vallásos élményekkel is. A táj- és tárgyfestés majdnem teljes kizárólagossága megszünt, az emberi alakábrázolás a festészetben ismét érvényesült, ami nélkül egyházi festészet el sem volna képzelhető. Szobrászatunk is örvendetes átalakuláson esett át. A mi időnk lelkéből akar monumentalitáshoz jutni, anélkül, hogy elmúlt világok formanyelvével kendőzné magát. Az időpont tehát ma az egyház művészi szükségleteinek kielégítésére jóval kedvezőbb, mint az utolsó évtizedekben volt. Amit még leginkább nélkülözünk az egyház felé orientálódó művészeink munkásságában, az maga a vallásos élmény s így meggyőződésünk szerint ez is egy, szinte elengedhetetlen előfeltétele annak, hogy az új magyar egyházi művészet akkora átütő erővel rendelkezzék, mint például a tájképfestés, melyet a természetben való gyönyörködés tölt meg lélekkel.

De éppen, mert egy nagy jövőjű és szükséges fejlődés első megnyilvánulásáról van szó, nem szabad erre a kiállításra a legvégső mértékeket alkalmazni. A kezdet kezdetén vagyunk, amikor a szándékot is meg kell becsülnünk. Különösen akkor, ha e jószándék mellett minden viszonylagosságtól függetlenül sikerült eredményekről is beszámolhatunk. Ezek közé tartoznak a deáki oltár, melyet Goszleth Lajos, Madarassy Walter és Komáromy Viktor együttes iparkodása hozott létre, Hollósné-Mattioni Eszter hímes kőből tervezett szószéke Árkay Bertalan templominterieurje, Árkayné-Stehlo Lili ragyogó üvegablakai. Figyelemreméltóak Boldogfai-Farkas Sándor, Madarassy Walter, Ohmann Béla szoborművei is. Az iparművészeti tárgyak között szintén akad olyan szép munka, mely jóval rokonszenvesebb a gyári utánzásoknál. A legkevésbé kielégítő a kiállítás festészeti része. De kisebb elképzelésekben itt is volt jó munka, míg a nagy méretekhez valamiképpen még hiányzik a kifejező erő, melyet egyoldalú archaizálással aligha lehet pótolni.