Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 3. szám · / · Disputa · / · Bóka László: Justh Zsigmond naplója

Illés Endre: Justh Zsigmond naplója [+]

Nemcsak az igazság, a szellem ügye vagy egy jóbarát követelhet tőlünk hűséget, - néha egy könyv is igényt tarthat erre a testvériségre. Egy könyvről szólok, - én is olvastam Justh Zsigmond naplóját, másként olvastam ugyan, mint Bóka László: nem kellett minduntalan Proust-idézetek flakonját szagolgatnom, nem éreztem azt a «tömjénen és gyertyafüstön» átlopakodó «hullaszagot», melyre Bóka panaszkodik. «Az élmény megavasodott» - írja ő; az élmény - Justh naplójának elevensége - friss, izgalmas, átpirosító volt; a vitatott írás így áradt szét bennem.

A «vitatott írás» - és most vitatkozzunk? Erkölcsösen vitatkozni csak árnyalatokról lehet. Amíg kegyelemként mutatkozik némi remény, hogy a két szembenálló fél meggyőzheti egymást. Azontúl ízetlen összeakaszkodássá válik minden szó és fogás. Annyira mást hiszek Justhról és könyveiről, mint Bóka, hogy hitünk között csábítóbb és mélyebb a szakadék, semhogy vitatkozhatnánk egymással. Milyen meddő és szomorú erőfeszítés különben is egy magános könyv felett csatázó disputa, - ki döntheti el végül, milyen érzékeny orr jogán: «hullaszagú»-e az a könyv, vagy egy életmű «legjobb, legelevenebb» darabja. Könyvet - vagy könyveket - cibáló disputa helyett egy ember, egy műfaj és egy életforma védelmét vállalom.

*

1. Az emberről... Honnan fú ez a fintorgó türelmetlenség, mellyel Bóka oly mohón elbuktatja Justhot emberségből, ízlésből s annyi másból. A fiatalsághoz tartozik, hogy kritikája hideg és élesrefent legyen. De a hideg kritika is lehet igazságos, Bóka torzít. «Coppée, Jean Berge, Dumas Fils», ilyen írókkal találkozott Justh Párisban, - rettenetes, gúnyolódik Bóka; ilyen «írók»! Barátaimért felelősségre vonhatnak, ezt tudtam; de véletlen szalonismerősök is ízlésemet terhelik? ez az értelmetlen szigorúság meglep. Ha azonban Bóka névsorral érvel, miért feledkezik meg Taineről és Lemaîtreről? Justh mindkettőről hosszan ír. Illem dolga, hogy megemlítsük ezt a két szellemet, ha valakit alantas társasága miatt megrovunk. Másutt «teljesen érthetetlennek» tartja Bóka, hogyan érthette és becsülhette Justh Mednyánszkyt, a festőt. «Talán mert báró» - ez a gúnyos szemvillanású mondat jelzi, hogy a kritikus hajlékony pengéje most kócba szúrt. Feleletül Márait idézem, aki tanulmányában Justhot, a naplóírót s a dandyt így jellemzi: «Művészi, irodalmi ítéletei nem túlságosan mélyenszántók, de minden művészi, szellemi jelenség előtt áhítattal tudott megállani. Tudja, hogy a világban csak a jellem és a tehetség számítanak. Hercegekről mellékmondatokban ír, Taine előtt féltérdre ereszkedik». De Bóka azt hiszi, hogy Mednyánszky előtt azért ereszkedik féltérdre, mert báró. Hallgassuk azonban tovább Bókát; Párisban Faubourg St. Germain - Pesten Múzeum ucca, a Szajna mellett cigány, a Duna mellett is cigány, sehol emelkedettség, nemesség, színvonal, mindíg ugyanaz a fordulat: «a nagyon ellenszenves Péterfy Jenőt feledteti Szana Tamás társasága», majd később Szabolcska Mihály és Pekár Gyula. Megidézhetjük Justhot, a vádlottat is? Péterfyről Justh sehol nem írja: «nagyon ellenszenves», (nem osztja Péterfy éles Jókai-kritikáját). Szabolcska Mihályról, Pekár Gyuláról egyáltalában nem ír a Naplóban, Szana Tamásról, a feledtető Szanáról pedig így ír: «Nálam még Szana Tamás is, a gömbölyű Szana, a jó Szana... Szana különben a megtestesült tokás ember, meg - középszerűség. Se nem dícsér, se nem gáncsol nagyon, se nem meleg az emberrel, se nem hideg... Gömbölyű kezek, lábak, gömbölyű mozdulatok, bonhommia híján». - És még jósokáig ugyanígy, ezen a gúnyos, semmibevevő hangon.

Ahány vonást húz Bóka Justh-portréjához, annyi szeretetlen torzítás kerül a rajzba, - mondjuk meg nyiltan: ez a Justh-portré torz.

Nem volt szánalmas szolga, nemcsak tüdőbaj és társasági pletykák égtek benne, nem olvasta fel boldog-boldogtalannak regényeit, magyarságára nemcsak érzelmes-vad cigányozásban tudott rádöbbenni, - ez a fiatal férfi meglátott valamit, megborzongott osztálya belső korhadásától, romantika és üzlet nélkül szerette parasztjait, tornyai birtokán nyilvános könyvtárt állított nekik, megváltó életformának érezte az «egyszerűséget», földrajzilag és szellemileg messze távolodott «nyájától», írtózott osztálya tudatlanságától és felelőtlenségétől, kitört ebből az osztályból, vitakört szervez, hogy fiatal mágnásbarátait, a nagy kérdések felett szavazó, jövendő főrendeket megismertesse a kor valóban izgalmas problémáival; a «Nikik és Stapszik» között, kiket Bóka oly gúnnyal említ, ott találjuk Keglevich Imrét, ezt a töprengő, Marxot olvasó fiatalembert, aki birtokot bérel Albániában, magyar parasztokat telepít oda, hogy egy mintafarmon megvalósíthassa gazdasági és szociális terveit, - «magyar álmodók» voltak, így nevezi Halász Gábor egy izgalmas, nemes tanulmányában a forrongó és tétova kört; nem olyan tüzes és racionális álmodók, mint Széchenyi, de nem is üresek, hitványak, széllel béleltek. Justh hisz abban, hogy az élre került osztályokban kellett egykor erős, nemes élettani és szellemi jótulajdonságoknak is lenni, izgatja, érdekli a lefelé csukló mágnásság, kíméletlen kritikával nézi egyes tagjait, a rokonszenvesebbjét őszintén szereti is; hisz azután egy szellemi arisztokráciában, s nem hisz a pénz felemelő, átformáló erejében, a sokszázholdas tudatlan, agarászó, nősző, ívó, vadászó, hangos és hangadó figurákban.

Mindez itt él és itt villog a Naplóban, (ha Justh naplója nem is ettől a sokízű, sokféle motívumtól lesz érdekes, izgalmas olvasmány). Aki ezt a Naplót írta: fiatal volt, néha érzelmeskedésekben elolvadó, tüdejében megtámadott és érzékeny, szenvedő és néha talán szenvelgő is, - elismerem, mind-mind gyengeségek és hibák. De mégis meg kell védeni a forrongó, fiatal férfit; legalább annyit adjunk meg neki, hogy nem hallgatjuk el jóirányú erőfeszítéseit.

És sznob is volt. Ne tagadjuk, sznob is volt. Nem azzal a buzgó, soklábú, rovarszorgalommal, mely kemény és erős lesz a fáradtságtól, ha felfelé kapaszkodhatott; nem is a potrohos kishitűséggel, mely egyre duzzadtabb, minél magasabb régiókba jut. Neki nem volt szüksége erre. Úr volt, egyszerűen és természetesen volt az, a csontjában, a mértéktartásban, a jó s rossz ízlésében. Ahol megfordult, s nagyon sokfelé fordult meg, oda nem kellett «bejutnia». Ahová pedig nem juthatott volna el, azt a küszöböt egyszerűen nem látta, az kívülesett életén, - s talán éppen ezért volt sznob. Mérsékelten és szelíden szerette a cousineok vihánc nyáját, önzetlenül gyönyörködött öregasszonyokban, - ezek is gyanus jelek. A sznob szót így használta: snobish, - ez majdnem döntő bizonyíték. Viszont nem vadászott, s ezt talán még késő kritikusai is javára írják.

De milyen viszonylagos és ingadozó rang - sznobnak lenni! Justh Zsigmond sznob naplójában nem olvasunk olyan duzzadt öntudatú, lefelé fitymáló mondatot, amilyent Bóka László ír kritikájában. Ismét a párisiakról esik szó... «Sully-Prudhomme, Coppée, Huysmans, Haraucourt, Jean Berge, Dumas Fils, - rettenetes! Talán csak Barbey d'Aurevillyvel tudtam volna szóbaállni» - írja Bóka. Talán csak Barbey d'Aurevillyvel. Pedig Bókát csak nem gyanusíthatjuk sznobsággal?

2. Justh Zsigmond naplót írt. Bóka László húzódozik az anyagtól: mennyi viszony, válás, új házasság, emberszólás, emberi gyengeség, tévedés és tévesen megítélt esemény, mennyi jelentéktelen, szétfolyó epizód hemzseg ezeken a lapokon. Milyen nagy homokzátony, - de ha a napló egy napnak, tíz napnak, negyedévnek bizonyos hűséggel lefirkantott története, mi lehetne más, mint ilyen ijesztő homokzátony. A napló nem megejtő és nem magasigényű műfaj; olyan, mint a frissen levetett alsónemű, intím ráncokat és idegen meleget őriz. Még a remekmű is óriás szemétdomb ezen a tájon; Saint Simon feljegyzéseire gondolok. Justh egyszerűbben ír naplót: a naptárra, a véletlenre és meghívásaira bízza magát és olvasóit. Avas íze, mult szaga volna ennek az anyagnak? Én inkább felfedező útnak, kalandnak érzem. Amit emberekről és emberek kapcsolatairól feljegyeztek, a megbízható értesítést, a lényeget és a részletet - azt hiszem: sokadmagammal - mindíg szívesen fogadtam. Proust nagy anyagában izgalommal olvastam Odette selyemmel bélelt, gazdag ruháinak leírását, s Justhnál megfogott Batthyányék vagy Sarah szalónjának berendezése.

Mi volna halott Justh anyagában? Az embereket, a kort, ha jó betűk anyagába öntötték őket, nem porlasztja szét az elmúlt vagy múló idő, - fölöttünk élnek ők. Justh naplóját úgy olvastam, mintha egy nagy kosár most fogott rákot borítottak volna ki előttem: a zöld csalánlevélhalomból éppen a százfelé nyüzsgő, eleven akarat és igyekezet fogott meg.

3. Ha portrét rajzolnék Justhról, nem a sznobot ragadnám meg benne, nem is a nemes «álmodót», - a példát: úgy élt, ahogyan egy regényírónak (minden regényírónak) élnie kellene. Azt hiszem: éppen ezt nem értette meg Bóka. Az életformát. Hogy mindíg sietett, figyelt, jegyzett, jellemeket, hibákat, vitákat, korhadó és keményedő állapotokat tapogatott, - hogy telhetetlen volt. Nem szeretném, ha bárki félreértene. Nem úgy élt, mint egy újságíró, - nem ezt mondom. A riporter lohol, ő nyugtalan volt. És ebben a nyugtalanságban égett el.

Naplójának második része, a hazai oldalak: a legérdekesebb magyar társadalmi regény nyersanyaga. A hiányzó regényé, amely a magyar vezető osztályokat mutatná be. Amíg csak jegyzeteket ír ehhez a regényhez, addig Justh izgalmas ígéret: jegyzetei úgy lobognak, olyan kétségbeesett, vad, összeeső piros lánggal, mint a szalmatűz. De a regény másfajta lobogás: nagy, kemény bükkhasábok pattogó, kényelmes, elnyúló lángolása. Ez az erő és ez a tűz teljesen hiányzott Justhból. Amikor Naplója és élete figuráiból meg akarta írni azt a bizonyos döntő, hiányzó regényt, nem végzett magasabb és nemesebb munkát, mint bepomádézta és síma hajviseletbe nyalta borzas jegyzeteit. Milyen borzasak ezek a jegyzetek! Szegény Justh Zsigmond, magyarul sem tudott annyira, hogy komoly regényt írhatott volna: milyen száraz, hideg, összeforrott izületű, ízetlen és nedvtelen minden mondata, ha regényt ír. A Fuimusban, a «nagy opuszban» így áradozik a magyar földről: «Ez a föld adja azokat az istenáldta termékeket, ennek a népnek szívében fakad a magyar nóta, ennek a népnek aczélos karjai víttak meg annyiszor a hazáért, ez őrizte meg drága kincsünket: - magyar nyelvünket. Erre építsünk, ebben bízzunk!» Írtak-e ennél keservesebb emelkedettséggel vezércikket vagy elemiiskolai tankönyvet?

Naplója a boldog kócosság, a kifésültség előtti paradicsomi állapot. Ha egyéb érdeme nem volna, egyetlenegy tulajdonságáért: nyelvi hitelességéért feltétlenül becsülnünk kellene. Justh naplója kísérteties elevenen őrzi, mindörökre széles áradással hömpölyögteti arisztokráciánk keverék nyelvét: a franciát, angolt, németet s a beléhabart kevés magyar szót.

*

Naplójával egyidőben jelent meg ismeretlen, ifjúkori regénye, az Ádám. Önképzőköri stílusgyakorlat. Írója nem is volt még távol az önképzőkörtől, mindössze három évvel nyurgult túl rajta. A derék falusi református tiszteletesnek, az érzékiségbe süllyedő, majd onnan kiemelkedő fiatal káplánnak és a lobogó tüzű, vészes örvényű, később «színésznének» elsodródó tiszteletes asszonynak keserves-naív története. Innen, az Ádám felől nézve: utolsó munkái, a Fuimus és a Gányó Julcsa - emelkedettség, magas színt, előkelő írói megjelenés. De az életmű mégis száraz és jelentéktelen. Ha Bóka tételére gondolok (ő a regényeket választja és a Naplót elveti) - a francia négyes egyik figurájára kényszeredem, az ellenkező fordulatot kell választanom.

*

S ha Justh Naplójáról írunk, nem hallgathatunk Halász Gáborról. Ő rendezte sajtó alá a naplót, - évek óta nem bocsátottak közönség elé kéziratot ilyen gondos, komoly munkával, ennyi szerető aggodalmaskodással. A két tanulmány, mely a párisi, majd a hazai részt bevezeti, Halász Gábor legjobb esszéi közül való; eligazító jegyzeteire úgy lapozunk rá, mint szűkszavú, remek detektívjelentésekre; s a kényes szöveget nem lehetett teljesebben és tisztábban megjelentetni, ahogyan ő hozta elénk.

 

[+] Justh Zsigmond naplója. Sajtó alá rendezte, bevezető tanulmányokkal és jegyzetekkel ellátta Halász Gábor. Budapest, 1941. Athenaeum.