Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 3. szám

Illyés Gyula: Bikarét

Ülnek, költenek, száz meg száz, ezer
burgonyabokor ül, feszeng, figyel,
az útig el és föl a házfalig
százezer kotlós költi fiait.

Micsoda rend és milyen buzgalom,
milyen nyugalom a tojásokon
és bizalom az ólban s a magas
udvarban s benned égi szép kakas!

Repülő zug, nem rebben egy se fel,
a kutya is csak félfüllel jelel.
Fickándozik az ember untalan,
De megkomolyszik, kinek dolga van.

De bátor az, csak zümmög bútalan,
kinek kezében biztos munka van.
Mint testén át a fű, viz édesen
áramlik rajta békés értelem.

Munkál a disznó, hizik, úgy serény,
munkál buzgón a dombon a tehén.
Mint magzatok, már meg-megmozdulók,
serénykednek a földben a gumók.

Munkál, mert tiszta és nyugodt az ég,
minden bokor egy fia-takarék,
nem pénz a pénzt, nem gyilkos, gyilkosát,
az élet szüli százszor meg magát.

Vagy vedd ugy, hogy vad izzással tele
a láng napon, mind bomba fészke, de
- midőn az ember ráteszi kezét -
bár minden bomba így robbanna szét.

Vagy mindegyik az ember mostoha
sorsán töprengő tudós-koponya;
kisütnek rendre valamit, tudom,
halkan lépdelek köztük az uton.

Rángjon a tenger gyors púpjaival,
engem te ringass, lágyhabu talaj.
Ezernyi kislány ülne igy, ha itt
ülne le éppen kötni egy kicsit.

Fénylik, lobog a mulandó levél,
azért lobog, mert nem sokáig él.
Munkálok én is, a szavak alatt
magától érik gond és gondolat.

Dagadó öklök, elhull, elfeledt
ősök öklei, emelkedjetek,
példázzátok, mit markolna ma még,
mivel fizet, ha feltámad a nép.

Igy forr a föld, ó milljó buborék!
a mi erőnk igy adná ki hevét.
A mi tüzünk ily vésszel törne ki,
rajtatok, isten kis kráterei!

Folyik az élet, az én földem ez.
Az erdőben a déli csend neszez.
Kilép gyanútlan, elszalad az őz,
de visszanéz, mint régi ismerős.