Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 2. szám · / · Figyelő

Nagypál István: Az eltünt magyar színjáték
Hont Ferenc tanulmánya

Ismeretlen területre, váratlan és merőben újnak látszó fölfedezések útjára vezet bennünket Hont Ferenc tanulmánya, s olvasása közben nem hessegethetjük el azt az izgalmat, amely a gazdag kincset lelő archeológusok, szűz területet járó utazók egyik hajtómotorja és egyben jutalma. A tanulmány egy nálunk eleddig alig ismert és még gyermekcipőkben sem járó tudományágnak, a színháztudománynak első jelentkezése. Nemcsak eredményeiben hoz újat és érdekeset, hanem módszerében is; kitágítja a színjátszás eddigi elméletének kereteit, s módszere követelményeinek alapján fölvetíti a színjátszásban megnyilatkozó kort, szellemiséget, társadalmat is.

A színjáték minálunk - egynéhány kezdeti próbálkozástól eltekintve - az irodalomtörténet tárgya volt. Holott a színjátszás az irodalomtól független és más jellemző jegyekkel ellátott művészi megnyilatkozás, amely csak egy ponton: a drámaíró személyében érintkezik az irodalom műfajaival. A mai irodalomtörténeti szemlélet szerint a dráma csak egyik formája az írói alkotásnak; holott mind több művelődéstörténeti adalék bizonyítja, hogy minden bizonnyal előbb volt a színjáték, a megjátszott, vagy énekelt szöveg s ebből ágazott ki a vers, a mese s a többi műfaj. Az összetartozás még a középkorig fönnmaradt; a magyar kódexirodalom is kezdetben hallgatóság részére készült, nem olvasóközönségnek, s mint ilyen, ha akarjuk, a színjátszás alfájának is tekinthető. A teljes szétválás és újraosztályozás már a modern irodalomtörténet eredménye.

Ez az egyoldalú irodalomtörténeti nézőpont okozta, hogy a magyar színjátszás a köztudatban, mint multtalan, gyökértelen, idegenből átplántált művészet szerepel még ma is; igaz, hogy külső körülmények is támogatják ezt a látszatot. Irott drámakincsünk minimális, klasszikus drámaírónk csak kettő van, s ők is egy egy művel élnek csak. A modern magyar dráma pedig felföljebb jó átlagot képvisel az európai irodalomban. De megváltozik a kép, ha kitágítjuk a színjátszás körét, ideszámítjuk a népi színjátszást, a gyermekjátékok kétségtelen drámai formáit, a monodrámát (egyedül, egy vagy több szerepben játszott színjáték), szóval a javarészt íratlan magyar színjáték gazdag változatait.

Mivel nagyjából új tudományról van szó, új módszerrel is kell vizsgálni a tárgyául választott jelenséget. Hont Ferenc könyvének első fele módszertani alapvetés, amely egyrészt a színjáték fogalmi körének meghatározására törekszik, másrészt - s ez a könyv legszellemesebb s egyben legérdekesebb része - a rendelkezésre álló adatok alapján az iratlan magyar színjáték formáinak és tartalmának rekonstrukcióját kísérli meg.

Módszerének lényege az a fölismerés, hogy minden adott drámai mű egység, amelynek összetevői zárt és meghatározott összefüggésrendszert alkotnak. Egyes elemek megváltozása átalakítja a viszony rendszert s végső fokon az egész drámai formát. Másrészt ezt a dráma-egységet nem kiszakítva vizsgálja, hanem funkciójának megfelelően; a színjátékra mindig jellemző (és viszont), hogy milyen szerepet tölt be korában és társadalmában. Mert az adott társadalmi rendszer éppúgy meghatározza a drámai művet, mint fordítva s a színjátékszerkezet a társadalmi rendszer függvénye.

Ez a módszer, amely mozgásában: kialakulásában, társadalmi funkciójában, alakulásában szemléli a színjátékot, kénytelen a legkülönbözőbb segédtudományok eredményeit fölhasználni. Hangsulyozottan áll ez a magyar dráma multjára, ahol úgyszólván az adatok nagyobbik részét kell az etnográfia, társadalomtudomány, nyelvészet, művelődéstörténet eredményeiből kihámozni. Hont módszere itt mindinkább összehasonlító kutatássá válik s mint ezt forrásmunkáinak könyvtárat kitevő halmaza mutatja, a legkülönbözőbb szakirodalmak eredmény-részleteit használja fel építőkockául. Módszere alapján egy nagyvonalú és szellemes teória bontakozik ki, amely benépesíti a magyar középkort egy ősi hagyományú, fejlett és hol csökkenő, hol gazdagodó színjáték-kultúrával.

Ez a rekonstrukció első pillantásra hasonlít a szellemi kötéltánchoz s kétségtelen, hogy merészsége, erősen elméleti mivolta folytán sok tekintetben vitatható is. Viszont módszertani megalapozása, gazdag adalékainak tömege, közvetett bizonyítékainak tudományos súlya okvetlenül meggondolásra és mérlegelésre indít. Hont felvonultatja a rokonnépek, az ázsiai nomád kultúrák, a magyar népi színjátékhagyományok mult és jelen adalékait s meghatározza a honfoglaláskor hagyományos magyar színjáték típusát: a táltos-játékot. Ez a babonás-vallásos előadásmód a monodrámában nyerte legáltalánosabb kifejezését: a táltos (e névvel a sámán megfelelőjét jelöli Hont) egymaga játszotta el a kultikus cselekményt, nemcsak a különböző szerepeket, hanem még a kellékeket is, epikus részletekkel, mozgásokkal ábrázolva a színhely, az eszközök változását. A kereszténység erőszakos uralomrajutásával a táltosoknak és ősi mesterségüknek el kellett pusztulniok; de hagyományuk tovább élt s új hordozóra talált a hősi énekek előadóiban, a jokulátorokban. E világi énekesek a szó szoros értelmében előadók voltak, azaz hasonló monodrámákat játszottak, mint a táltosok; később a páros és többszemélyes színjátszás is helyet nyert alakításukban, a tárgykör befogadta a nyugat-európai jogleur-művészet és trouvčre-költészet hatásait s mindaddig élt, amíg az ómagyar társadalom differenciálódása, az osztályok kultúrkülönbségekben is megnyilatkozó elkülönülése be nem fejeződött. A jokulátorokkal egyidőben, majd színjátszásuk folytatóiként a diákok vették át szerepüket s meghonosították a vallásos tárgyú liturgikus, majd misztériumjátékot. De ez a nyugati eredetű műfaj is magán viseli a magyar hagyomány s a helyi adottságok alakító erejének hatását.

Módszeréhez híven, de az adottságok kényszere folytán is, Hont egyrészt a színjátszás társadalomlélektani hátterét s magát a színjátékot teremtő magyar társadalmat is elemzés alá fogja. Megállapításai itt is újszerűek és sok tekintetben helytállóak. A lovasnomád társadalom kultúrális szerkezetéről írott fejezete külön figyelmet érdemlő társadalomtudományi tanulmánynak is beillik. S bár adatai, közvetett bizonyításai sokhelyütt a gótikus épületek merész és ingatagnak látszó konstrukciójához hasonlóak, sikerül megjelenítenie a szellemidéző táltos-színjátszók, a főúri udvarokban és a nép közt egyaránt mozgó jokulátorok, az iskolákban, templomok előtt játszó vágáns diákok nyüzsgő középkori világát s mögöttük felrajzolja az egész árpádkori magyar társadalom alakulását. Bizonyításaiban felhasználja a drámai vogul medveénekek típusait, a burjátok ma is élő sámánkultuszát, a magyar balladakincs problematikáját, a gyermekjátékok »lesüllyedt« drámaiságát, Anonymus és Kálti Márk hézagos adatait, az Ómagyar Máriasiralom önként adódó drámai mivoltát, nyelvemlékeink szórványos jeleit, alkalmazza a finnugor és török nyelvtudomány legújabb eredményeit, az archeológiai kutatások leleteit, a szellemtörténeti módszer állításait, a fiatal magyar etnográfia és zenekutatás vívmányait. Mindezt szellemes és megvilágosító módszere, a funkcionális ábrázolás fogja egységbe, nem holt betűk, hanem mozgásában lerögzített jelenségek alapján.

Hont Ferenc könyve - egyébként csak első, alapvető része egy négy kötetre tervezett munkának, amely a magyar színjáték egész történeti fejlődését akarja lerögzíteni - úttörő jelentőségű s mint minden szűz területet bejáró művet, bizonyára szakszerű bírálat fogja mérlegre tenni. Lehet, hogy részleteredményei közül sok nem bizonyul helytállónak, de kétségtelen, hogy az az egységes kép, amit megalkot, időálló marad s módszere útmutató lesz a magyar színjátéktudomány további fejlődésében.