Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 1. szám · / · FIGYELŐ

ILLÉS ENDRE: ERDÉLYBEN
Cs. Szabó László könyve

Megállsz az ismeretlen város előtt az utolsó dombon, - még tagolatlan tömeg; jóideig csak a tornyai szúrnak beléd. Cs. Szabó könyveiben ezek a «tornyok» ilyen mondatok: «Váradot olasz kőfaragó és francia szerzetesek rakták a magyaroknak, kora ifjúságában olyan francia-olasz város lehetett, mint Lyon.» Azután: «A török az elejtett városban László sírját kereste és kiforgatta. A király hamvait a szobra is követte, utóljára a világjáró Evlia Cselebi látta Belgrádban, ágyút próbáltak önteni belőle.» Jól idézek? Minden írónak vannak háztetők fölé emelkedő, magasabbra nyúló mondatai, (sokszor nem is a legnemesebbek vagy leghasznosabbak). Cs. Szabó mondatai ilyenek. Mindenkiről, élőről s holtról tud ilyen intimitást, ritkaságot.

Az «Apai örökség», a «Fegyveres Európa» írója azokra az árnyékba húzódó, zárt kapuju firenzei palazzókra emlékeztet (milyen nehezen nyilnak meg!), melyek félig múzeumok, félig magánházak, - és csodálatosan gazdag, furcsa, szeszélyes gyüjteményeket rejtegetnek. A Corsiniban vagy a Bardiniban érkeztem meg végleg Firenzébe. Az emeleten egy-két jó képet lát a betolakodó, nem sokat, egy Sustermans-portrét, egy Filippo Lippit, egy Bronzinot; de a földszinti előcsarnokban már keresztül botlottunk egy kürt-gyüjteményen. A szobákban francia és olasz bútorok, nehéz ruhaládák, egy sarokban kis etruszk bronz-tenyészet. A falakon fakuló gobelin és szőnyeg; a háziak közül két-háromszáz éve valaki Jeruzsálemben járt, egy szobára való ritkaságot és kacatot hozott magával. Két vaskos irattartó: véletlenül szédítő rajzgyüjteménybe lapozunk bele. Az egyik szoba közepén értelmetlenül kifeszített, barnuló aranykötél, mindig új meglepetés, - mit folytassam? Cs. Szabó pontosan ilyen különös, szabálytalan magángyüjteményt hordott össze magában. A bécsi dóm kicsinyített emlékképe mellé odahelyezte a didergő schönbrunni Dianákat, egy Mozart-dallamon átüt Salzburg, az ő kassai dómjának kapuin kilép a középkori magyar királyság, egy Rodin-adomát a vizsolyi biblia áhítatával mond el, idézet-gyüjteménye olyan gazdag, mint egy éremgyüjtő két zsufolt terme, van Páris-gyüjteménye, pesti Ó-Lipótváros gyüjteménye, s lehetne kapukulcs-gyüjteménye, könyveivel új Auerbach pincét nyithatna. Magyar történelem, Erdély, európai polgári öntudat, nemes, eszményi baloldaliság: ezeket szárnyasoltár formájára ácsolta magában össze, s úgy nyitogatja és csukja őket, mint a csíkszentléleki oltár szárnyait váltogathatták húsvét előtt, - folytassuk-e?

Minden írásával elvezet ebbe a gyüjteménybe, mértéktelen és telhetetlen, nem egy novellája és tanulmánya olyan, mintha gyanútlan polgároknak egy egész várost csupa gót katedrálisból épített volna, még a vízműveket is dómba költöztette; ha írni kezd, félteni kell őt, eléri-e kellő időre a felemelkedéshez szükséges sebességet: olyan, mint az óceáni útra kelő repülőgép, telt olajtartályai visszahúzzák a földre. De mindez szín is, csillogás, gazdagság, zenei könnyedség, - néha csak a hellbrunni parkban a vízzel hajtott bábszínház mozgalmassága, de legtöbbször ugyanez a játék átnemesedik a legszebb Mozart-operák lebegéséig.

Ez az új köny, az «Erdélyben», talán első könyve, melyben végre tökéletes az arány: valóság és ritkaság, élet és szembeforduló arca: emlékezet, könnyedség és szorongás, sors és sorsot szelídítő idézet nem billentenek meg egyensúlyt, az ellentétpárok úgy egyesülnek, mint egy férfibarátság kézszorításában két jellem.

Amikor elméleteinket akarjuk igazolni, telhetetlenek vagyunk; még egy rokon-idézet a könyvből. «Jobbról elmarad Bonchida, balról Kendilona, két erdélyi Buenretiro. Zord testükön úgy áll a rokokó kellem, mint páncélon a csipke», - ezt a mondatot csak Cs. Szabó hozhatta Erdélyből. Úgy hozta, hogy egyik felét magával vitte, amikor Erdélybe indult. Van jelentősebb könyve, szebb is; de mind közül ez a legarányosabb, a legegészségesebb. Tartózkodó, szemérmes és férfias.

A kötetben különben egy ujságíró is jár-kél, éber mozgékonysággal, friss kedvvel szerepjátszó határozottsággal. Cs. Szabó bizonyára nem akar bizonyítani semmit, de ha egy író nyersanyagot gyüjt, fogékonysága szándék nélkül is a legkitünőbb ujságírói szemfülesség. A vadász csontokbaivódó szenvedélye ilyen: artériás, keményebb hullámokban lüktető indulat, a magasles elkerülhetetlen vérnyomása. Ebben a szerepben az idő állandóan nógat, s akinek mindig lejtőkön kell lerohannia, az végül már keresi a lejtőket: Várad előtt, a tornyos román őrházból, félnappal a meginduló magyar csapat előtt, az ellenfél közé keveredve rádióközvetítést adni az otthoniaknak a felsejlő városról, - ez a történelembe fricskázó lendület és mohóság is műfaj. Kevesekhez sokfélekép lehet szólni, nagyon sokakhoz már szűkebb változatossággal. Nem lehet finnyáskodni: aki vállalta a műfajt, fusson is neki a célnak. Bőven nyílik azután alkalom nézelődésre is, a figyelő kodak észrevétlenül belecsettenhet kis idillekbe. Bánffyhunyadon poros, bevonuló bakák és hímes lányok táncolnak azonnyomban, az első félórában, ahogy találkoztak, - egyszerre vezényszó harsan, a párok szétválnak, «váljék egészségére» suttogják a lányok. Emberekbe is mindenféleképpen belepillanthat az álruhás író: Kolozsváron szegedi katonák nézik Mátyást, egyikük megszólítja a visszatért bujdosót: «Engedelmet kérek, ki csinálta ezt a szobrot?» Úgy mondom Fadrusz nevét - feleli az író, - hogy azzal már magasztalom is. Megnézi még egyszer. «Ez már igazán szép. Kár, hogy hamis a király kengyele.» Hirtelen eszébe jut valami, összecsapja a bokáját: «Megkövetem, ha az úr kolozsvári.»

Mindez jókedv és egyszeri szerep. A noteszbe hajló buzgóság itt inkább arra jó, hogy elrejtsen egy szorongást. Úgy látszik, hogy Erdélyből könnyű kimenni nyugat felé. Azután akármilyen nehéz az idegen föld, Tündér Ilona országának agyban és emlékező izmokban kilopott súlyát soha nem tudja letenni a vándor. Minél nagyobb ez a szorítás, annál jobban erősít is. De visszamenni nehéz. A csüggedésekből, indulatokból látjuk - nagyon nehéz. Tótfalusi Kis Miklósnak nem sikerült. Apáczainak sem. Mi válik idegenné: az otthon-e, vagy az ember; vagy talán egy ismeretlen összekötő harmadik közeg? Milyen pára futja be sejtfalainkat? Ezt a titkot nem lehet felhasítani... Van, aki haza sem megy többé. Cs. Szabó régi írásai között megbúvik egy szándékosan szikár vázlat, az erdélyi «renegát» vallomása. Elmondja, mint vesztette el Erdélyt. Nem is Erdélyt, csak az erdélyi bujdosó láthatatlan Nansen-útlevelét. «Találkoztam a kenyéradó várossal - írja a vallomásban, - egy életreszóló fegyverszünetet kötöttünk; találkoztam a magyar ifjúsággal, nyugtalan lelkiismeretüket megilletődve figyelem; találkoztam az erdélyi fiatalokkal s megtudtam, hogy az örök erdélyi lelket már máskép viselik...» Milyen forró hullám lehetett ez a vallomás, de az egészen nagy dolgokról csak kevés szóval lehet beszélni. Vagy egész életünkkel mondjuk el őket, vagy megbuktunk, mert csalók voltunk. «Sohasem irthatom ki magamból - mondja - az erdélyi multat: ami bennem ér egy szikrát, Erdélynek köszönöm. De ha Erdély sugallatára s az ő becsületére cselekszem, nem illet meg többé az erdélyi cím».

Szép ez a könyv, mert nagyon izgalmas líra feszíti. A diadalmas út vissza Erdélybe nem diadalmas hazatérés egy férfi számára, - talán nincs is igazi, gyermeki «hazatérés». Csak szomorúan mosolygó, régi tájakat és árnyakat szólongató emlékezés van. Férfivá válni nem azt jelenti, hogy kinövünk valamiből, távol élve az otthontól, komolyabb és kegyetlenebb változást hoz: belenövünk egy új, idegen anyagba; fogcsikorgatva, vagy makacs hallgatással, gyáván, vagy bárhogyan tudomásul kell vennünk: ezentúl már csak fogolyként - máshová kötötten - látogathatunk «haza». A «férfi» földrajzát villantja meg Cs. Szabó ebben az új könyvben: «Hol kezdődik Erdély? - kérdi. - Csak azt tudjuk pontosan, hol végződik. A keleti Kárpátoknál. Ugyanott, ahol Magyarország».

Erdély után a balatoni, a dunántúli őszbe néz: «Ez is hazám; tizenöt éve dédelget. Az erdélyi kálvinistából egy kicsit dunántúli magyar lett. Ez is hazám, a hajófüst Komárom előtt, a Bakony száraz erdeje, Vörösmarty és Vajda vadona, a sümegi szőlőhegy, a délsomogyi Síkság, a lila hegysor a Badacsonytól az Örshegyig, ahová sok esztendeje az alvilág bejáratát képzeltem».

A nagy téma ez a könyv, - az író felállította a céltáblát, s úgy érzem, itt az idő, hogy belelőjje nyilát a mondanivalóba, amely eddig a szén konokságával keményedett és formálódott benne. Az «Apai örökség» legszebb darabjai mutatják az irányt: a nagyívű feladat, a regény felé.