Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 12. szám

Mikes Margit: Édesapám
Emlékezés Mikes Lajosra

Tíz éve halt meg az édesapám. Az idei évfordulón emlékeimből mondok el róla egyet-mást, arról, hogy milyennek láttam őt gond és munka közt, az élet hétköznapjain. Hogy milyen irodalmi, nemzetnevelő és ízlésfejlesztő érdemei voltak, arra már nem egy megemlékezés rámutatott; én, mint aki a lánya, de egyúttal olvasója is voltam, csak éppen megemlítem, hogy velem együtt tizezreket és százezreket vezetett a világirodalom legnemesebb tájain, egész kis világokat tárt föl a magyar olvasók előtt klasszikus és modern prózai és költői remekművekből. - Végig sírtuk Copperfield Dávid ezeroldalas történetét, - mondta egyszer Tóth Árpád sakkozás közben édesapámnak - és nem is tudtuk, hogy ezt a rendkívüli élvezetet magának köszönhetjük, kedves Mikes bácsi!, mert akkor még nagyon fiatalok voltunk, s az író nevét se nagyon néztük meg, nemhogy a fordítóét! - A költőnek igaza volt, a nagyközönség többnyire észre sem veszi, hogy kinek a lelke és írásművészete az a tükör, amely messze országokból és talán messze századokból elébe vetíti az irodalom új és régi csodáit. Abban, hogy édesapám Andersent és Kiplinget, Dickenst, Schopenhauert és Byront, Goethét, Shakespearet és Strindberget, verset és prózát egyforma gazdagságban tett évről-évre a magyar olvasók asztalára, nagy segítségére volt, hogy költőnek indult ő maga is. Fiatalkori verskötete 1895-ben jelent meg. Csak költő lelkesedhetett az irodalomért annyira, ahogy ő tette, mikor nagy és nehéz feladatokat vállalt és oldott meg mintaszerűen oly korban, amelyben a kiadók valósággal kizsákmányolták a fordítót.

Nagy és gazdag életéből, sajnos, szinte nekünk jutott a legkevesebb. Rengeteg munkája úgyszólván mindig elvonta tőlünk. Jóformán csak reggel láttuk, bekapta a reggelijét és szaladt a szerkesztőségbe, a jó Isten tudja, hányféle szerkesztőségbe! Mert rengeteg fordítói munkája mellett rengeteg mindent szerkesztett, ujságot, folyóiratot, szótárt, nyelvtant, kiadványsorozatokat és lexikont. Igazi polihisztor volt. Tulajdonképpen csak késő este lehettünk vele, ilyenkor hallgattuk végig napi beszámolóját a kávéházi, szerkesztőségi, művészetpolitikai vitákról, melyeket napközben folytatott, mindenütt pazarul szórva derűs, néha egy kicsit cinikus, de mindig jóakaratú humorának és józan kritikai bölcsességének kincseit. Vacsora után átment a dolgozószobájába és féléjszaka fordított, de esetleg matematikát tanult, vagy üzleti tervezeteket dolgozott ki, néha magának és nagyon sokszor másoknak. Legjobban persze a magasrendű prózai műfordítás érdekelte, boldogította a nehézségek legyőzése, minden porcikájában átélte, amit tolmácsolt, és úgy gyönyörködött abban, amit éppen megcsinált, hogy sokszor késő éjjel is átjött még hozzánk, írástól gémberedő ujjait dörzsölgetve és azon frissiben felolvasta az új regényfolytatást. Így ment ez tíz éven át, húsz, harminc, majdnem negyven éven át, s hiába figyelmeztették, hogy kímélje magát: újabb cigarettára gyujtott és fölényesen magyarázta, hogy az élet csak annyiban fontos, amennyiben megtettük a kötelességünket. Életében mindössze egyetlenegyszer ment pihenni, beteg szívét gyógyítani, Balatonfüredre, ott aztán meg se nézte a szánsavas fürdőt, tanulmányt írt, s mikor elkészült vele, sietve itthon termett, s a kúrából nem lett semmi.

Könyvtárat kitevő fordításai közül legmeghatottabban a Copperfield Dávidra emlékszem. Mi még Klára nénémmel gyermekek voltunk, én éppen súlyos betegen feküdtem, alig vártam, hogy beesteledjék, mert akkor, apám igérete szerint, mindig odaült az ágyam mellé és felolvasta új fordítását. Én voltam az első magyar közönsége a kis Dávid szomorú életének. Azt hiszem, apám felolvasása többet használt nekem, mint az orvosság. Később is mindig felolvasott valamit, ha ki akarta mutatni a szeretetét. Mikor szegény anyám meghalt, én vezettem a háztartást. Apám délelőtt valahogy otthon volt, s kijött hozzám felolvasni a konyhába. Olyan figyelmesen hallgattam, hogy a leves kifutott. De ez még csak hagyján. Papa rá akart gyujtani és a gyufát hiába kerestük. Később, mikor felemeltem a fedőt, rémülten láttam, hogy benne úszik a gyufaskatulya. A nagy figyelésben só helyett véletlenül azt dobtam a fortyogó levesbe.

Egy este, még békeidőben történt, s én még gyerek voltam, egy nagyszemű, sötéthajú költővel érkezett haza, aki aztán otthonos lett a házunkban. Ady Endre volt. Papa néha könnyezve olvasta a különös új verseket. Sokszor mondta elérzékenyülve Adynak: «Szép volt, nagy költő vagy, de - tette hozzá - Petőfi mégis nagyobb nálad!» Ady érzékenysége ilyenkor neheztelt is egy kicsit. Az Ady-Mikes barátságnak a költő legszebb kuruc versei emelnek elpusztíthatatlan emléket, mert ezek legjobb tudomásom szerint apám hatása alatt születtek.

Mikes Lajos olyan irodalmi műélvező volt, aki nemcsak lelkesedett a tehetségért, hanem áldozott is. Nem tudom, sírjak-e, vagy nevessek rajta, ha elgondolom, hogy zálogba csapta az óráját, hogy tíz koronát kölcsönözhessen X. költőnek. Máskor, még fiatalon, a fehérneműs szekrényünk egész tartalmát eladta egy házalónak, hogy nyaraláshoz segíthessen egy drámaírót, akitől sokat várt. Legnagyobb elfoglaltsága közben is mindig tudott pénzt teremteni valahonnan beteg íróbarátai számára, hosszú, részletes kritikai elemzéseivel pedig a saját munkaidejét rabolta meg mások javára. Elbeszélgette az életét, lehetne mondani, mint ahogy beszélgetés formájában szórta szét hatalmas kritikai és esztétikai tudását. Talán azért írt őmaga olyan kevés eredetit. Babits Mihály írta, kevéssel apám halála után, hogy «Mikesnek hatalom jutott, hogy íróknak teret és komoly keresetet adjon, s ezáltal egész kis írógárdát szervezzen meg, egy új Mohács utáni irodalom csíracsapatát.» Ugyane cikkében másutt a szellemét jellemzi: «Mikes multjából hozott konzervatívizmusa szerencsésen találkozott újabb irodalmunk benső szükségével, mely dekadens túlkomplikáltságok, s kalandos kísérletek után egészséges és biztos stilusbeli reakciót kíván. Így történt, hogy jórészt csakugyan a Mikes táborában rekrutálódott és választódott ki az a «legújabb» nemzedék, melyben ma már bízunk mindannyian, akik figyeljük a magyar szellem sorsát.»

Se vége, se hossza azoknak az anekdótáknak, amelyeket még ma is emlegetnek az írók és apám viszonyáról. «Halló - telefonálta egyszer egy kiváló írónak, akivel egy kicsit éppen feszült viszonyban volt, - halló, kérlek, tudom, hogy mi most haragban vagyunk, de az nem baj, egy igen tehetséges fiatal költő érdekében szeretnélek kérni valamire, aztán, ha akarod, majd tovább folytathatjuk a haragot...» Mindenkit pártolt, akit értéknek tartott, védenceiért hevesen és kitartóan exponálta magát, írói házaspárokat békített össze a tapasztalt és fölényes pszichológus ügyes rendezői tehetségével. Szeretett meghökkentő dolgokat mondani, de azt is mindig olyan kedvesen tette, hogy sohasem haragudtak rá. Nagyon természetesen beszélt, hasonlatai nem egyszer rusztikusak voltak. Egyszer egy öreg költő kereste fel kétségbeesetten, s én is végighallgattam a párbeszédüket. «Kedves, jó doktor úr, - mondta a költő, - az Isten szerelmére, kérem, vegye meg ezt a versemet, egyik lányomnak jövő héten lesz az esküvője, s ezen az egy szál rongyos ruhámon kívül nincs mit felvennem.» - «Nincs? - feleli a szerkesztő, - hát akkor tudja mit? vetkőzzék lenge magyarra, s menjen úgy az esküvőre, hadd lássa mindenki, hogy él egy költő 1923-ban Budapesten!» De a verset megvette... Mikor egy csitri lány tévedt be hozzá sok, sok kézirattal, fejcsóválva így szólt hozzá: «Kisasszony! a nő kötelessége: férjhezmenni, gyereket szülni!» - S azzal kiszólt a folyosóra és behívott valakit a fiatal írók és költők közül, akik sorfalat álltak az ajtaja előtt és így folytatta: «Kisasszony, nem menne férjhez ehhez az úrhoz? Ha összeházasodnának, megszabadulna maguktól az irodalom!»...

Egyszer betegen feküdt egy kórház közös termében. Körötte más betegek nyögtek és hánykolódtak álmatlanul. Papa féléjszakákon át nyugtatta őket, némelyikbe hitet öntött, biztatta a gyógyulás reményével, a haldoklót pedig, valami ügyesen és az illető beteg lelkületéhez alkalmazott schopenhaueri filozófiával igyekezett megbékéltetni a halállal. Sokat beszélt nekem is erről a jelenetről. Ha rágondolok, mindig eszembe jut, hogy apám papnak készült, mint kispap végezte tanulmányait Pozsonyban, s én mindig látom benne a tisztelendőt, akit elsősorban az emberi lélek érdekel, amelyet meg kell menteni.

Ifjú titánok és modern fiatalok sokat gúnyolták egy időben amiatt, hogy Mikes Lajos, a kritikus és szerkesztő, elítélte a szabadverset és akkor is változatlanul rajongott Petőfiért, amikor átmenetileg nem volt túlságosan divatban. Petőfit tartotta a világ egyik legnagyobb lírikusának és mindent rendkívüli érdeklődéssel fogadott, ami kapcsolatban volt vele. Képzelhető, mekkora volt az öröme, amikor rábukkant Szendrey Júlia levelesládájának kincseire: megtalálta a «Feleségek feleségének» naplóját, azt a naplót, melyet jellegzetesen szép írásával Petőfi maga másolt le. Édesapám áhítatosan lapozta az ereklyeszámba menő kéziratköteget. Köztük 32 oldalnyi ismeretlen Petőfi- és Arany-kéziratot. Legjobban azonban az izgatta a fantáziáját, hogy rehabilitálja Júliát a magyar közvélemény előtt. Mert a naplóból kitűnt, hogy Júlia csakugyan az a nő volt, akinek a férje álmodta. Nem akarom részletezni e fontos és érdekes irodalmi lelet tartalmát és történetét, aki akarja, most már nyomtatásban is rég megismerhette, de az biztos, hogy édesapám élete egyik jelentős és nemes munkáját végezte, amikor Szendrey Júlia életét a megtalált napló alapján feldolgozta, illetve feldolgoztatta a nyilvánosság számára. Éjszakánként a szerkesztőségben dolgoztak a fiatal Dernői Kocsis Lászlóval, s mikor a fiatalember már majdnem összeesett a fáradságtól, akkor ő takszin hazavitte, felcsöngette a házmestert, aztán hazahajtatott és otthon még friss erővel nekiült oroszul tanulni, vagy Byront fordítani.

Mindig tanult, ezüstös fejével is örök diák volt. Állandóan foglalkozott az angol, német, francia, svéd, norvég, sőt a latin és görög nyelvvel is. Utolsó útjára, Bécsbe pedig Euler matematikáját vitte magával. Filológiai és filozófiai kedvteléseivel olyan volt, mint egy reneszánsz-humanista tudós. Alig költött pénzt szórakozásra. Pihenése az volt, hogy munkát váltott. Barátai rajongva szerették, még a nála idősebbek is Lajos bácsinak szólították; különben a megszólítása közismerten ez volt: «A doktor úr.» Ő volt az újabb magyar irodalom aktatáskás «doktor ura», akit bizonyos tekintetben az angol literatúra dr. Johnson-jához is hasonlítottak már. Aktatáskája, melyet folyton magával vitt, úgy dagadozott könyvektől és kéziratoktól, mint zsebei a cigarettáktól, melyeket rendszeres napi adagokban osztogatott kedveltjeinek.

Nem szeretett utazni. Utolsó útja mégis külföldre vitte. Feleségéért, kisfiáért és legkisebb lányáért ment Bécsbe, hogy hazakísérje őket a nyaralásukból. Utolsó nap velem ebédelt egy szállodában, nem engedte, hogy kikísérjem. Valami megindító szomorúság vette körül. Még most is látom, amint szokott lassú lépteivel elindult és eltűnt előlem. Bécsben szívszélhüdés érte. Veje, Szabó Lőrinc, odautazott és az alserkirchei halottas kamrában búcsúzott el tőle. Megdöbbenését, mindnyájunk megdöbbenését festi «Húsz óra mulva» című verse. Nemcsak a közvetlen hozzátartozók, hanem egy igen nagy szellemi család döbbent rá egyszerre az árvaságára. Szeretetüket itthon Erdélyi József öntötte újabb búcsúversbe. A fiatal írók kegyelete később emléktáblával jelölte meg a házat, ahol a Bors-utcában lakott. A táblán, melyet Budapest Székesfőváros vett át, ez a felirat áll:

«E házban lakott 1921-től 1930-ig Mikes Lajos író és szerkesztő, a világháború utáni súlyos esztendőkben atyai barátja és első hivatott vezére az induló új magyar irodalom munkásainak.»