Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 10. szám · / · Illyés Gyula: Betegen, ősszel

Illyés Gyula: Betegen, ősszel
3.

Megrántja, mint végvásznat széthasitja
a szél a könnyü kék tavat,
felkapja, rögtön vissza is hajitja,
madár nyomába kap.

A szilva elhullt, már a körte sárgul,
bólong az ág, előre dül.
Hideg sikongás lesz a muzsikából
a vendéglőn kivül.

Még vizreszállnánk, ám a két vitorla
tengerre vágyik, elvadult.
Lázong s megnő a táj, ahogy leszórja,
mit nyögve megtanult.

A dombon medve, égen óriás hal.
És medvék és halak megett
az első jel: csuklással, horkanással
az őszi őrület.

Negyven leszek. Gyerünk. Nem értem én sem.
De nem riaszt, de vállalom.
Követ leszek talán s kezed fehéren
galamb jobb vállamon.

Elválik egykor, ki miért akarta
mindezt, - s ha nem is válik el!
Tanultam igy is: nem várok szavakra,
ha senki sem felel.

Gyors oszlopot gyúr a fél az avarból
s futva a vizre rakja ki.
Felnyulok én is tán, ha összemarkol,
ki ráz most hullani.

Semmi felettem és semmi alattam.
Mint a forgószél, ott a szél
kerengek, merre? Csak te légy karomban,
csak te ne félj.