Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 7. szám · / · Cs. Szabó László: Guillaume Apollinaire

Cs. Szabó László: Guillaume Apollinaire [+]
2.

Guillaume Apolinaire, valódi nevén Kostrowitzky Vilmos 1880 augusztus 26-án született Rómában. Lengyel neve csak a katonai törzslapról derült ki, ezen a néven vérzett Franciaországért, ez áll párisi sírján. A nagy tréfacsináló legendákat költött a származásáról, állítólag egy lengyel tábornok unokája, s egy olasz bíboros fia volt! Gyerekkorában a monacoi jezsuiták nevelték, később Cannesban, s Nizzában él az anyjával. Az ellenőrizhető valóság is olyan, mintha költötte volna. Párisban alkalmi sajtómunkákat vállal; határozott foglalkozás nélkül, szabadon, s anyagi szorongás nélkül él, mint a többi századeleji író, a Nemzeti Könyvtárban sikamlós szerzőket ás ki egy bibliofil kiadónak, műtermi mulatságokat, szajnaparti kirándulásokat szervez. A Montmartre akkor még hamisítatlan művésznegyed volt, a Cook iroda nem törődött vele, a város a rue Ravignan, rue Lepic, s a place du Tertre körül hirtelen elfalusiasodott, a Montparnasse pedig éppenséggel fölfedezetlen vidék volt. Carco, Dorgelés és Yvette Guilbert emlékirataiban megmaradt e háborítatlan, szélmalmos Montmartre emléke, ahová még nem hatolt be a nemzetközi mulattató ipar. Apollinaire ebben az időben egy műteremablakban áll, az alkonyi Páris fölött, s egy kiáltványt fogalmaz, amely észrevétlenül átalakul verssé, vagy verses ugratássá, mert a kövér költő jókedvében folyton új irányokat talál fel művészbarátainak, s még nem lehet tudni, mennyi belőle a hit, s mennyi a tréfa.

Mesés evő volt, tudta, hol bukkan fel először a zöldfejű spárga, hol legjobb a szarvasgomba, s a périgordi pástétom, ha valaki fölfedezett egy halkocsmát a vámnál, vagy a Szajna-völgyben, kiderült, hogy Apollinaire már rég tegeződik a gazdával, egy jó sajtért egésznapos kirándulásra vállalkozott, egyszóval a «flaneur des deux rives», ahogy magát hívta, remekül ismerte a város könyv-, régiség-, konyha- és borföldrajzát. Auteuilben lakott, a párisi Rózsadombon, papucsban, hálóingben, dúdolva költötte a verseit és a kiáltványait, s napjait bölcsen megosztotta az első montparnessei műtermek, a Nemzeti Könyvtár, a hidak, s a különböző Jean bácsik közt.

Hamarosan egy kör lelke. Még sem a körnek, sem törekvéseiknek nincs neve. Apollinaire «esprit nouveau»-nak, új szellemnek hívja. Max Jacob, André Salmon, André Billy, Pablo Picasso, Georges Braque, André Derain, Francis Picabia, Marie Laurencin stb. tartozik hozzá, de Apollinaire az elv kedvéért még a bolondabbakat is megvédi. Önzetlenül tette, hiszen a képkereskedők, s főleg az amerikai vevők csak a világháború után fedezik fel a barátait. Az új festészet 1910 táján megtalálja a nevét, a kortársak szerint éppen Apollinaire a keresztapja. Egy képszerkesztési elvről kubizmusnak hívják, s ez a név a költészetre is átragad. Amiből a háború után vásári divat lett, a költő fiatalságában eleven, jókedvű, önzetlen keresés volt, amelyért a bővérű, harsogó, bőbeszédű, víg és tudós Apollinaire folyton csatába rohant.

Ugrató kedve és képtelen meséi egyszer nagyon meggyüjtötték a baját. Többekkel őt is a Mona Lisa lopásba keverték, s letartóztatták. Barátai egy tekintélyes úrnak telefonáltak segítségért. «Kiszabadítani Apollinairet?» üvöltötte. «Soha. Hogy felkössék? Akármit megteszek.» Szerencsére a vizsgálóbíró értelmesebb és lovagiasabb volt, mint a közéleti tekintély. Apollinaire kiszabadult, de a szörnyű kaland emlékét csak egy sokkal véresebb kaland törölte el. Kitört a háború. Apollinaire önként jelentkezett. A délfranciaországi Nîmesbe került tüzérnek. Roppantul tetszett a katonaélet, úgy látszik, a legendás tábornok nagyapa mégis igaz volt. Nemsokára szállingani kezdtek a kaszárnyából verses levelezőlapjai: Apollinaire, a szenvedélyes, hű barát beszámol összes írótársáról, akiket a kantinban, vagy a kiképző táborban viszontlát. Végre a többi pajtás után ő is kikerül:

Premier cannonier conducteur
Je suis au front et te salue
Non non tu n'as pas la berlue
Cinquante-neuf est mon secteur.

A gyorsabb előmenetelért átment a gyalogsághoz. Egyébként odakünn se változott meg, verselt, olvasott, lelkesedett az irodalomért, leste a párisi híreket. Egyszer a Mercure de France olvasása közben gránátszilánk érte a fején. Nem vette észre, csak akkor hagyta abba az olvasást, amikor a vér a lapra csorgott. A sors rossz tréfája, hogy arra a folyóiratra folyt a vére, amellyel sokáig hadilábon állt. Párisba szállították, s koponyalékeléssel mentették meg a féloldali bénulástól. Ekkor került a fejére a vaspánt, ez a fájdalmas vaskorona, melyet haláláig viselt. Megházasodott, s a katonai cenzurához került. De a hatalmas szervezet örökre megrendült: a hahotázó, régi Apollinaire váratlan, gyanús dührohamokba esik, alig bírják lecsillapítani. A halál titkos repedése lassan tágult, s ha a költő nem is tudott róla, a fejsebéhez írt vers már elárulta:

Et je porte avec moi cette ardente souffrance
Comme le ver luisant tient son corps enflammé
Comme au coeur du soldat il palpite la France
Et comme au coeur du lis le pollen parfumé.

A kegyetlen Muzsa, amely mélabúval, tébollyal, hosszú haldoklással hajtja be véradóját az írókon, a halálba hanyatló Apollinairebe is beleszeretett. Legszebb verseit, legjobb prózáját élete végén írja. Harmincnyolc éves. Ekkor a spanyol nátha pár nap alatt elviszi. Hosszú szenvedés után megtér a francia irodalom háborús halottai: Alain-Fournier, Jean-Marc Bernard, Péguy és Psichari mellé. Picasso áll a halottas ágynál, sápadtan rajzolja legjobb barátját.

Utolsó éveiben a boulevard Saint-Germainen lakott, valószínűtlen magasságban. Az özvegy szívességéből egyszer láttam a lakást, Isten tudja mért, arra a képre emlékeztetett, amelyet a Fratellini testvérek öltözőjéről festettek. Talán csak azért, mert szerette volna ezt a hasonlatot. Szerette a csecsebecséket, a szerény tárgyakat, a csendéletet, a bohócokat, medvetáncoltatókat, mandolinos lányokat, s a Paprika Jancsikat, akik Picasso képein hengerekké, körökké és trapezoidokká változnak.

 

[+] Bevezető Guillaume Apollinaire válogatott verseihez. A sajtó alatt levő kötetet Radnóti Miklós és Vas István fordította.