Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 7. szám

Schöpflin Aladár: Asszonyok költőkre emlékeznek [+]

A már számon is alig tartható sok férfi után, akik mind szükségesnek látták a nyilvánosság előtt eldicsekedni Ady Endrével való ismeretségükkel vagy kapcsolataikkal, most megszólal a nő is, hogy világ elé tárja a költő változatos szerelmi életének egy epizódját, amelynek ő volt a hősnője. Dénes Zsófia elég terjedelmes könyvben elmondja nekünk szerelmét Adyval, menyasszonyságát s a jegyesség felbomlását. Elmondja olyan leplezetlenséggel, amilyet csak megtűr a nyomtatott betű s nem egészen eltitkolt büszkeséggel. Úgy néz vissza erre az élményére majd egy negyedszázad távlatából, mint életének kivételesen szép szakaszára.

A kis szerelmi novella - regénynek alig nevezhető, arra nem foglalt elég tért Ady életében - sokban jellemző az akkori pesti nők egy bizonyos részére s viszonyukra a költőhöz. Ady a hűvösvölgyi penzióban töltött egy telet, egyedül egy nagy házban, rajta kívül csak a szakácsnő és egy kis inas-fiú lakott ott. Itt mutatta be Zsófiát egy férfi-ismerőse Adynak. Ebben nem volt semmi szokatlan, a költőt sűrűn látogatták a legkülönfélébb nők, fiatal asszonyok, lányok; mint a legyeket a cukor, vonzotta őket a költő hírneve és hirhedtsége s különös ízek, különös élmények várása. Adyról annyi mindenfélét tudott a pletyka szerelmi vonatkozásban!

Zsófiát azonban, mint könyvéből látjuk, több vonzotta, mint ezeket a kis kalandornőket: őszinte és komoly rajongás a költőért. Irodalommal inficiált fiatal asszony volt, jó polgári környezetéből elvágyott az írók és művészek világába, melyről addig inkább csak illúziókon át volt képe. Mikor Ady küszöbén átlépett, bizonyára már meg volt vetve benne az ágya a szerelemnek. Ady pedig - hát bizony megkívánt minden nőt, aki a szeme elé került, még a kis csipásszemű nyomdászlányt is, aki a korrekturákat hordozta a lakására. A szerelem aztán magától kigyulladt mindkettőjükben. A fiatal asszonyban volt jócskán idealizáló hajlam, ő a férfit csak a költő glóriáján át tudta látni. Erre szükség is lehetett. Ady a szerelemben nem volt idealista, hűség, felelősségérzés még mint fogalom sem igen szerepelt elgondolásaiban, jogot érzett minden nőre a világon. Inkább szerettette magát, mint szeretett, örült, ha anyáskodtak vele, babusgatták, bajaiban sajnálgatták. Lekötni magát egy nőhöz nem akarta és nem is tudta, egy folyamatban lévő szerelmi kapcsolat nem volt neki akadály a legvadabb tobzódásokra más nőkkel, akár a legalantasabb minőségűekkel is. Erről bizonyító adatokat olvashatnak Dénes Zsófia könyvében azok, akik a költőt nem ismerték. Barátai már ekkor is tudták ezt, mert ő nem volt diszkrét, szeretett női ügyeivel eldicsekedni, olyanokkal is, amiket jobb lett volna elhallgatni. Ebben bizony cinikus is volt.

Hamarosan eljegyezték egymást. Zsófiában élt annyi polgári érzés, hogy ragaszkodott a házasság formáihoz. Tudta, megtanulta, mit vállal, mégis akarta a házasságot, fiatal önbizalma, szerelme, optimizmusa valami védőangyal szerepet jelölt ki neki Ady mellett. A házasságot az asszonyka anyja akadályozta meg erélyes fellépéssel. Ezt nem is lehet tőle rossz néven venni. Amit Ady betegségéről, alkoholizmusáról, életmódjáról hallott, az teljesen elég volt egy jócsaládbeli anyának. Hogy Ady akarta-e komolyan a házasságot? A legvalószínűbb az, hogy hol akarta, hol nem akarta. Kívánta is, félt is tőle, mint minden kötöttségtől. Levelei, melyeket Dénes Zsófia közöl, tele vannak szerelemmel, de ilyen leveleket másoknak is írt - az ő levelezésében, ha barátságról, szerelemről írt, gyakran volt világosan érezhető túlzottság. Szerette Zsófiát, de a maga módján s ez a mód nem volt azonos egy normális vőlegényével. Tudatosan csak a könyvben elmondott tényekre támaszkodom, de ezekből is láthatjuk, hogy nem nagyon sürgette a házasságot, alig tett valamit az akadályok elhárítására s halogatta a szanatóriumba való vonulást, amit Zsófia - nagyon okosan - az esküvő előfeltételéül követelt. A jegyesség felbontását elég egykedvűen fogadta. Ez a magatartás nagyon jellemző a világban és önmagában bizonytalan lényére, a benne élő örökös belső ellentmondásokra. Emberileg nézve Zsófia jól járt a házassági terv meghiúsulásával. A szerelemből lassankint jóbarátság lett s ez ő rá nézve jobb volt, mint egy házasság, amely talán kielégítette volna hiúságát, de bizonnyal boldogtalan lett volna. Így az egész élmény megmaradhatott szép emléknek, amely mint könyvéből látjuk - ma is szép neki.

A könyvben mindig érezhető a tárgyilagos igazmondás szándéka s amit elmond, azt föltétlenül el lehet hinni. Bőven dokumentálva is van Ady leveleivel. De valahogy nem egészen érzem a hangulati hitelét. Szemmelláthatóan azért, mert Dénes Zsófia többet akar, mint a megtörtént dolgok hű elmondását, írói hatásra törekszik. Ezzel egy kis szentimentális mellékzönge elegyedik írásába s ami még nagyobb baj, túlságosan irodalmiasítja a dolgokat. Az egész olyan, mint egy szerelmi novella, a szereplők valóságos regényhősök, vagy talán inkább színpadi alakok. Való igazság, ami velük történik, de nincsenek egészen a valóság síkjára állítva. Inkább az irodaloméra. Emberi hitelük megvan, de írói hitelük nem tökéletes. Zsófia ma is úgy áll az elmondott dolgokkal szemben, mint annak idején, vagy huszonöt év előtt, nem nézi őket távlatból - ez is fínom, de észrevehető elrajzolásokra vezet.

A szerelem tehát mint jóbarátság folytatódott s ebbe nemsokára belekapcsolódott egy harmadik partner: Csinszka, Ady fiatal felesége. A barátkozást Csinszka kezdte még menyasszony korában egy levéllel és Zsófia, a költő rajongója örült, hogy legalább ennyi megmaradt neki Adyból. Igyekszik tárgyilagos lenni, hangsulyozza és levelekkel dokumentálja a barátságot, de akarata ellenére is érezni, hogy a két asszony - az elmult és a meglevő - mindig en garde állott egymással szemben, kölcsönös magatartásukban maradt valami feloldatlan. Asszonyok voltak. Zsófia csak akkor ítél keményen Csinszkáról, mikor arról beszél, hogy gyűlölte anyósát, Ady édesanyját. Ez bizony így volt. Anyós és menye között a családokban nem szokatlan az ilyen rossz viszony. Lélektani alapja ebben az esetben is a kölcsönös féltékenység volt. Az Ady-család nagyobb részre tartott számot Adyból, mint amennyit a fiatal feleség hajlandó volt átadni. Senki sem mondhatja, aki érintkezésben volt a szereplőkkel, hogy az Adyak, ha a költő kedvéért igyekeztek is fenntartani a jóviszony külsőségeit, szerették Csinszkát. Ez persze, sajnálatos volt, a költő nem egy régi barátját kínos helyzetbe hozta és legalább is akkora része volt a hagyaték körüli keserves perek előidézésében, mint az anyagi érdeknek. Voltak, akik próbáltak közvetíteni, köztük egy ideig magam is, de olyan elmérgesedett szenvedélyekkel kerültem szembe, hogy minden jóindulatú békeszerzés kilátástalannak mutatkozott s nem lehetett mást ajánlani, minthogy a bíróságra bízzák a dolgot. Ami a dolog anyagi aspektusát illeti, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy Boncza Miklóstól igen tekintélyes készpénz-örökség maradt leányára, Csinszkára és ez rövid idő alatt elúszott. Csinszka is költött belőle, lakást rendezett be, kiruházkodott, de nem lehet mondani, hogy túlzott fényűzéssel. Legnagyobb részét Ady úsztatta el tőzsdén, szerencsétlen spekulációkkal. Az özveggyé vált Csinszkának a gazdag örökségből nem maradt egyebe, mint a semmit sem jövedelmező, csak kiadásokba kerülő Csucsa.

Ezek azonban elmúlt dolgok és magánügyek, nem tartoznak az irodalomra. Ép úgy, ahogy Lédához is csak addig van köze az irodalomnak, amíg szerelmi viszonya Adyval még élt. Az asszonyi kíváncsiság az ő közelébe is elvitte a könyv íróját. A kép, amit az Ady utáni Lédáról ad, megrendítő. Zsófia nem nagyon palástolja ellenszenvét, Adytól is sok rosszat hallhatott Lédáról. Én Lédát nem ismertem, sohasem láttam, de biztosnak érzem, hogy a Zsófiától kapott arckép a hű és nem Révész Béla biedermeyer-stílű arcképe. De ha a szakítás ilyen rombolást végzett ezen az asszonyon, akkor annak a szerelemnek mégis csak gyökerekig érően mélynek kellett lenni. Ez nem tudott szép megadóan átalakulni kedves jóbarátsággá, a szakítás után csak gyűlölet maradhatott belőle. Akármilyen volt az Ady utáni Léda, megcsúnyult, megrokkant, durva, gonosz - és mi minden még? - szánni kell, nem elítélni. A nagy szerelmi csatában ő volt a vesztes, megveretett, megaláztatott, kifosztatott. Bizonyára voltak lelki értékei, ezekből nem maradt, csak a boldogtalanság. Bőven megfizetett azért, hogy Adyval szerették egymást. Nem szabad követ dobni a sírjára.

*

Mindez azonban súlytalannak, csaknem pletyka-anyagnak tűnik fel, amivel talán kár is volt ilyen hosszasan foglalkozni, ha utána elolvassuk József Jolán könyvét, öccsének, József Attilának életrajzát. Ebben is költőről van szó, a mai kor egyik legnagyobb magyar költői tehetségéről, de milyen más dolgairól! Nincs itt szerelmi játék, de sors van, emberi sors, a legmélyebben megrendítő, amiről valaha is tudomást szerezhettünk. És nincs szó irodalmi beállításokról, hangulati hatásokról, írói szépelgésekről sem. József Jolán nem akar mint író bemutatkozni, semmi mást nem akar, mint elmondani, a tényekhez híven ragaszkodva, azt az életet, melyet öccse, Attila vele együtt élt, azokat a környezeti hatásokat, amelyek között a fiatal költő formálódott, azokat a szenvedéseket, amelyek előidézték vagy sietteték katasztrófáját, a magyar irodalomnak bizonyára legsötétebb személyi végzetét.

A Ferencváros külső részének proletár-házai, sötét, nyirkos udvaraikkal, rosszul világított bűzös hátsó lépcsőikkel, zsúfolt, piszkos szoba-konyhás lakásaikkal és tömegszállásaikkal. Élénkeszű, fantaszta, ipari munkás apa, aki szereti gyermekeit, de egyszer csak, sohase derült ki, miért, otthagyja családját és soha többet hírét sem hallják. Paraszt-cselédlányból lett anya, aki mint élő ember özvegye, egyszerre csak szembekerül egy megoldhatatlan feladattal: neki kell eltartani és felnevelni három apró gyermekét, anélkül, hogy erre valami tudása vagy készsége volna azon kívül, hogy takarítani, mosni, vasalni tud. Konok elszántsággal dolgozik, ami éppen akad s ha semmi sem akad, együtt éhezik gyerekeivel. Egy anya-állat módjára szereti őket, gyöngéd és jó hozzájuk, de néha hisztériás düh fogja el és ilyenkor kicsi okért rettenetesen elveri őket. A két kislány és a kisfiú egymás kezébe kapaszkodnak, az összetartozásnak, a cinkosságnak valami különös érzésével, amely megmarad bennük mindvégig. Szörnyű éhezéseken mennek át, néha, ha anyjuk jobb keresetre tesz szert, kicsit enyhül a nyomoruk, majd újra meg újra visszaesnek, hol van valamennyire rendes lakásuk, hol tömeg-kvártélyokban bújnak meg. A gyerekek az utcán, a Ferenc-téren csavarognak a többi ferencvárosi «srácok» társaságában. Még alig látszanak ki a földből és már segítenek anyjuknak, az utca hulladékaiból felszedik, ami valahogy ehető, a kis Attila télen szeneskocsik után kullog és összeszedi a lehullott széndarabokat. Ezzel fűtenek, vagy valami kerítésről, épülő házról leemelt deszkadarabbal. A kis Attila egyszer-egyszer megállítja az utcán a járókelőket - bácsi, egy kis kenyérre valót. Ahogy mindezt konkrétül, megtörtént jelenetekben elmondva olvassuk, borzadás és szánalom fog el. Nem Dosztojevszkij-képek ezek. Dosztojevszkij mégis csak irodalom, amit elmond, az szimbolizál valamit. József Jolán csak egyszerűen, tárgyszerűen elmondja az eseményeket, nem gondolva másra, mint a történt dolgok pontos és hű reprodukálására. Ezért hatnak olyan erősen.

Ez a megrendült érzés lehet, hogy a bár szegényen, de mégis polgári körülmények között nevelkedett és élt olvasó érzése, aki tudta, hogy vannak ilyen élet-helyzetek, de szemmel nem látta soha és ilyen nyers realitással a nyomor irodalmában sem tárultak elébe. Száz és száz proletár-anya kínlódik így a külvárosokban, ezer meg ezer proletárgyerek kószál így a szegény-negyedek utcáin. Az eset tipikus, nem rendkívüli, mondhatja Akárki úr, és megy tovább.

Mégis rendkívüli eset ez, amiatt, hogy éppen ezekkel a gyerekekkel történik. Ezek a József-gyerekek voltak rendkívüliek. Már az ösztönös, majdnem azt mondanám, állati összetartozásuk is az volt. De valami különös, tudat aló kibúvó, akaratuk nélküli tendencia élt bennük fölfelé, a szellem rejtelmes világa felé. Még talán nem is tudták, hogy ez van, mégis feléje vezetett az útjuk. József Jolán, az életrajz írója talán ma sem látja egész világosan, a dolgok közelsége nem engedi neki, hogy ezt lássa, - legalább is előadása ezt a benyomást kelti. De tény, hogy a gyerekeken s elsősorban Attilán nem fogott a testileg-lelkileg szennyes környezet, a nyomor erkölcsi fertőzete. Nem esett bele soha a legalsóbb proletár-réteg fiainak szinte törvényszerű romlottságába, a lelke nem fásult el, gyermeki vidámságát, játékos kedvét, fantáziáját nem fojtotta el az éhezés, a sok megalázás, tiszta maradt, mindig ő maga. Nagyon sokat szenvedett, szegény kis fiú, de a szenvedés nem torzította el lényét. Az életrajz úgy mondja el, mint valami magyarázatra nem szoruló dolgot, hogy ő maga, a könyv szerzője, egy külvárosi mozi cukorka-árusa, majd jegyszedő-leánya mégis csak elvégezte a négy polgárit és hivatalba került, Attila pedig szintén polgáriba járt s később, mikor az Isten egy kicsit - Attilának nagyon kicsit - felvitte dolgukat, különbözeti vizsgával gimnáziumba került s az érettségit is letette, egyetemre is járt. Az Attila példája a tehetség felfelé haladó erejének bizonyító esete volt. Nem az a fontos, hogy már egészen kis fiú korában rakásszámra írta a verseket, ezt nem egy más gyerek is megteszi, mint valami furcsa játékot. Attila is csak játszott kisfiú korában a versekkel, csakhogy nála ez a játék - sok játékkal van az úgy - életreszóló ügy lett, mert versek írására volt predesztinálva. A fontos az, hogy tűzön-vízen át megőrizte önmagát, a szellemi és erkölcsi integritását. Ezt meg lehet bámulni. Az igazi tehetség erkölcsi megtartó erejének gyönyörű és vigasztaló példája ez.

A gyermekkori élmények József Jolán könyvének legérdekesebb részei. Attila gyermeki képe úgy áll előttünk, mint egy tökéletes arckép. És ebben a képben van valami édesség, egyszerű báj, a kisfiú belejut a szívünkbe és benne marad. Feltűnő, hogy bánatait nem annyira a fizikai nélkülözések okozták; ha éhezett, sírt, akár egész nap, de ha jóllakott, akármivel is, elmult a bánata, visszatért a jókedve, játszott tovább vagy borzongott a kisértet-históriákon, amikkel a házbeli gyerekek a hátsó lépcsőnél összebújva, egymást ijesztgették. De nagyon érzékeny volt a szégyenre, megalázásra, amiben volt része elég. Hogy ezeknek a gyermekkori élményeknek volt-e és mekkora része volt idegrendszere későbbi felbomlásában, az elmekórtani kérdés, Bak dr., az orvosa, egy, a könyvben közölt jelentésében azt mondja, hogy bizonyára volt. Hogy az apai örökség és a szenvedés beléoltott bizonyos csirákat, melyek később katasztrofálisan kifejlődtek, hogy valami praedispositió volt benne talán már embrionális életéből is, azt laikusan is sejteni lehet.

Erre vall későbbi pályája, melyről részletes, bár kevésbé összefogott beszámolót ad testvére. Bizonyos, hogy olyan akadályokkal küzdött, amelyeket majdnem lehetetlen volt lebírni. Bizonyos, hogy sok méltatlanságot szenvedett, olyanok részéről is, akik jót akartak neki, csak nem mindig jól tették a jót. Bántalmak is érték verseiért. Már mint irodalmilag fémjelzett költő is sokat, néha szörnyen nyomorgott, soha hosszabb ideig rendes lakása nem volt, másnak levetett ruháiban járt, ennivalója sem mindig akadt elegendő. A közönséggel érintkezést nem tudott találni. (Most, halála után kereste fel a közönség, verses könyve szépen fogyott, életrajza még szebben - szinte sablon ez már.) Sikertelensége sokszor már önmagában is kételkedővé tette, pedig erősen hitt költő voltában. Mindezek mögött azonban volt egy belső, lényében rejlő meghatározója sorsának: nem volt tájékozódó képessége az élettel, társadalommal, a világgal szemben. Ahogy gyermekkorában lelkileg külön állott proletár-környezetében, nem olvadt bele, úgy nem tudott belekapcsolódni az irodalmi életbe sem. Nem volt meg benne az a fegyelem, amely az életben való boldoguláshoz kell, folyton - praktikus értelemben kell ezt felfogni - hibákat követett el önmagával szemben. Minden gyakorlati dologban az a gyermek maradt, aki egykor a Gát-utcában futkosott, az egész lénye kisfiús volt, kedves, bájos és magával tehetetlen. A tájékozódási érzék e hiányát verseiből is könnyen ki lehetne analizálni. Biztos állás, havi fizetés volt az álma, de mikor bejuttatták egy állásba, hamarosan otthagyta, az életrajzi könyvben olvassuk, olyan indokolással, amely vagy kitérő válasz egy kellemetlen kérdésre, vagy gyermekes naivitás. Nyilván a hivatali fegyelem elől menekült el, ez nem volt nekivaló. Csak versek írására született, semmi másra. Ez pedig a mai élet-berendezés mellett nyomorgást jelent. Valószínű, hogy ebben idegalkatának valami eredendő abnormitása is nyilvánult, az, amiből aztán schizophreniája fejlődött ki. Az eszmék világában való állhatatlan ide-oda kapkodása, sehol megállni nem tudása is itt gyökerezik. Szóval nem életkörülményei tették idegbeteggé, hanem lappangó idegbetegsége alakította életkörülményeit. Ezek persze feltevések, amelyek nem enyhítik a mély elszomorodást, hogy ilyen tehetséget így el hagyott kallódni ez a világ. Mindnyájunknak oka van egy kis lelkifurdalást érezni.

Legszomorúbb része József Jolán könyvének mégis nem a gyermekkor, hanem az utolsó hetek története, azok az apró események, melyek szörnyű halálát megelőzték. A szárszói kis lakásban, ahol Attila a szanatóriumi kezelés után együtt élt két nővérével és az ifjabbiknak gyermekeivel összezsufolva, lelki betegen, ritka világos pillanataiban meg-megmutatva valamit régi kedves lényéből, rémképektől gyötörten vagy mélyen magába roskadva, egy borzalmas tragédia utolsó jelenetei játszódtak le, amelyet csak a testvéri szeretet gyönyörű nyilvánulásai enyhítenek.

József Jolán nyilvánvalóan nem akart szép könyvet írni, nem akart írónővé magasztosulni, nem akart mást, mint híven megírni költő öccséről mindazt, amit tud. Nincs benne semmi dicsekvés, nincs semmi szépítgetése a dolgoknak, nem idealizál és nem rekriminál. Életében ő volt a költőhöz legközelebb s ő tett érte legtöbbet, - ezt is úgy mondja el, szentimentalitás nélkül, mint magától értetődő dolgot. Ezért írt olyan kitűnő könyvet.

 

[+] Dénes Zsófia: Élet helyett órák. Egy fejezet Ady Endre életéből. - Pantheon. - József Jolán: József Attila élete. - Cserépfalvi.

 

Illyés Gyula: EGY MEGJEGYZÉST,