Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 6. szám

Schöpflin Aladár: Illyés Gyula, a költő [+]

Tegnap tettem le a könyvet. Még forr, sistereg, röpköd, zeng bennem minden, szavak, sorok, rímek, képek, szólamok és dallamok, arcok, tájak, jegenyefák, állatok, utak, vizek kavarognak az agyamban, mint a kaleidoszkóp színes üvegcséi, még csak benyomásokról, egyes kis megfigyelésekről, villanásokról számolhatok be; kérdések vetődnek fel, melyekre még nem tudom a pontos feleletet, arcvonások tünnek fel, de még nem látom tisztán és teljesen az egész arcot. Még érni kell bennem mindannak, amit a könyvben olvastam, nem jutottam még el az ítéletig, nem válogathattam ki, mi megfigyeléseimben a fontos, mi a mellékes. Bizonyos csak abban vagyok, hogy a könyvet, melyet tegnap tettem le, még sokszor elő fogom venni és abban, hogy költője, Illyés Gyula rendkívüli jelenség. Még beljebb, mélyebbre kell leszállni belém annak, amit olvastam, gondolataimnak formálódni, kiegyenlítődni, a tanulmány ideje még nem jött el, legfeljebb hirtelen, szakadozott feljegyzéseké.

*

Váltig hű ember és költő Illyés. Hű azokhoz, akiktől származott; szüleihez, a fajtájához, a tájhoz, amelyben gyermekéveit töltötte, a tájban minden részlethez, a nagy udvarhoz, ahol ökrök, lovak járnak, gazdasági eszközök hevernek, béresasszonyok perlekednek vagy mosnak, a mezőhöz, ahol verejtékezve törli homlokát, nehéz munkáját egy pillanatra félbehagyva a béres, a présházhoz a szőlőben, az úthoz, amely dombon át, síkon át idevezet, a jegenyefákhoz, melyek mint elmozdíthatatlan őrök állnak az út mellett, a kis kutyához, mely jártában-keltében követi. Legmélyebben, oldhatatlanul hű a néphez, amelyből kiemelkedett, de nem szakadt ki egy pillanatra sem, az uradalmi cselédek, béresek, kocsisok, pásztorok, summások rongyos, ágrólszakadt, sovány és fáradt hadához. Lélekben szüntelenül köztük, velük él, mint egy közülük. Lényegében egy színvonalon érzi magát velük, érzi, meg újra érzi keserűségüket, haragjukat, bánatukat és örömüket, fárad a fáradókkal, szégyenkezik a szégyenkezőkkel, ha az ispán megüt egy cselédet, ő benne forr fel a düh, ha valami kicsiny jó éri valamelyiküket, vele ujjong.

Szolidáris a fajtájával, amelyből származott? Ez nem mond eleget. Ma is tagja, sohasem vált ki belőle. Igazán jól, bizalmasan csak ott érzi magát, igazi barátai, akiknek lelke minden rezzenését, azt is, amit ők maguk nem is éreznek világosan, biztosan megérti, szavak nélkül is tud velük beszélni, mert érti arcuk minden változását, minden nevetésüket, apró ravaszkodásaikat. Ha távol van tőlük, akkor is köztük van, az emlékezete, a képzelete, a szíve tele van velük, az «aljnéppel». Budapesten él, csak időnkint tesz közéjük rövid kirándulást, életformái a városban élő középosztályi emberéi, külső magatartásában olyan, mint ennek bármely jobb tagja, de nem érzi odatartozónak magát, nem érzi magát jól benne, magatartása iránta hűvös és gyanakvó - ősi gyanakvások és sértődések, fajtájának évszázados gyanakvásai és sértődései élnek tovább benne. Verseiben alig mond róla jó szót - ha néha egy-egy költő-társáról - legjobb esetben hűvösen áll vele szemben. Lelkiismereti furdalásai vannak a saját életmódja miatt, amely a mi szemünkben egyszerű, cseppet sem dús, egy íróember életmódja, akit nem kapott fel a nagy tömegek kedvezése, amely azonban a fajtájabelieknek elérhetetlen fényűzés, elképzelni se tudnák. Minduntalan párhuzamokat von: a fogaskerekű vasút jegyének az ára egy pásztorgyerek egynapi munkájának bére, amit egy nyári vendéglőben egy este elköltenek, abból mit lehetne építeni? Az úri szalónban, szmokingba öltözötten, a kandallónak dőlve arra gondol, hogy mi volna, ha ide betelepedne például egy kanász. Az életforma különbségén azonban nyer is, a nyomorból, elnyomottságból kivergődött, de épen ezért jobban is érzi, mint akik benne élnek, mást nem is ismernek, másra már komolyan vágyni is alig tudnak, mert arról a másról nincsenek is határozott képzeteik. Az érzi a rossz levegőt, aki tiszta levegőhöz szokva, kívülről lép a bűzös lakásba. Ebből fakad érzékenysége, felfokozva érzi népe minden sérelmét. S ez az érzékenység az a forrás, amelyből költészetének vezérszólama ered. Egészen ártatlan verseiben is, ha szerelemről, természetről szól, minduntalan felfakad; a szép tájképbe hirtelen képzettársítással beleállít egy rongyos bérest.

Szociális költő? Ezt arra szokták mondani, aki valamely - rendszerint alsó, elnyomott - népréteg érdekeinek védelmére állítja be költészetét. Ebben az értelemben Illyést nem lehet szociális költőnek nevezni, - több annál. Benne maga a nép szólal meg, a magas költészet szavaival, de a maga közvetlenségével és hitelességével, a maga különleges lírájában feloldva. Ez a költészet nem népies, mert a népiesség csak forma, utánozható és megtanulható, nem is «népi», ahogy ma mondani szokták, mert ennek a szónak politikai rezonanciája van. Illyés pedig nem politikus költő, sőt semmi sincs távolabb érzésétől és rokonszenvétől, mint a politika játékai. A politikának csak egy formájával tudna rokonszenvezni: a forradalommal. Költészetének azonban nincs propagatív mellékíze, általában nincs semmilyen mellékíze, egyszerűen költészet ez, érzések és öntudatok, eszmények és gondolatok költői kifejezése, egy változhatatlan magatartás lerögzítése.

Mások is feljutottak az alsó néposztályból a műveltség felsőbb fokába, a művelt ember életmódjának lehetőségei közé. Ezek közül a nagyobb rész, a silányabb, magatartásával, gondolkodásmódjával igyekszik feledtetni alanti származását, a kisebb, a jobb rész megőrzött valami, rendszerint passzív és halvány rokonszenvet, talán egy kis nosztalgiát is, de lélekben ez is elszakadt onnan, ahonnan kinőtt s beleolvadt a felsőbb rétegbe. Egészen új jelenség a magyar életben az a még nagyon ritka típus, melynek Illyés a legtökéletesebb kifejezője: az az ember, aki született tehetségével, szerzett műveltségével, elért pozíciójával lelkileg hiánytalanul benne maradt származása rétegében.

*

Benne maradt a tájban is, amelyből jött. A városból, amelyben él, nem érez semmit, hacsak nem haragot valami csunyasága miatt. A tolnai tájban él, a tolnai ég az ege, a tolnai fák neki a fák, a tolnai nyelv a nyelve. Verseiben mint a méhkasban rajzanak a természeti képek, az évszakok változásai, az ég felhői és csillagai, a látomás, gondolat, benyomás mindig természeti képpel asszociálódik benne, néha olyan hirtelenül és váratlanul, hogy szinte megdöbben az ember. S ezen a képen majdnem mindig érezni a tolnai bélyeget. Ha dombról beszél, az egy bizonyos domb ott Ozorán vagy környékén, a fa egy bizonyos ismeretes fa, még a csillagok is a tolnai ég csillagai. Képei mindig konkrét valóságot fejeznek ki, soha általánosságot. Minden képe élmény. Ez a képes beszéd nem természeti típusokkal dolgozik, hanem átélt valóságokkal. S ez a hűség, a tájhoz: akárhol van, mindig az otthoni tájban él, azt hordozza mindenüvé magában, álmában is ezt látja. Mindenütt másutt csak van, ebben a tájban él. Petőfi tudott így benne élni az alföldi tájban, más magyar költő nem.

Van egy fordított módja is képalkotásának, ritkább, de nagyon érdekes: amikor természeti jelenséget asszociál valami műveltségi képpel. Ilyenkor lehet legjobban megfigyelni asszociációi merész és meglepő röptét, amely hirtelen és mégis meggyőzőn össze tud kapni egymástól messzeeső dolgokat.

*

Nem jókedvű költő. Költészete sértődésekből lett, elégedetlenségből, helyzete természetellenességének érzéséből, lelki válságokból, haragokból, sötét indulatokból. Inkább haragos és lázadozó, mint szelíd és édesszavú. De elragadóan gyöngéd is. Igazi férfi-gyöngédség ez, amely szentimentalizmus nélkül el tud lágyulni egy jelenségre, egy emberre. Milyen gyöngédség, mennyi fínom tapintat van például a Három öreg-ben, abban a halk mosolyban, amellyel nagyszülőiről beszél. Alapjában komor dolgokat mond el, ebben a három arcképben is benne van a cseléd-sors keserűsége, de a szeretetből fakadó humorral aranyozva. A nővel szemben való magatartása is férfi-gyöngédségből fakad, férfimódra hajlik le a nőhöz szerelmi verseiben, érzékien, de durvaság nélkül, hódolva és birtokba véve, fölényét érezve, de nem éreztetve. Szerelmi lírája tiszta férfi-líra.

*

Amikor kezdte, a szabad vers volt a divat s ő is beleállt az áramlatba. Csakhamar aztán mintegy véletlenül rímek, asszociációk csendültek meg rímtelen verseiben, s a hosszú sorokban meg-megzendült a mérték, még pedig mind gyakrabban klasszikus mérték-elemek, hexaméteri, alkajosi s más görög szerkezetekhez hasonló sorok. (Néztem az asztalon elaludt kezeket, a búvó szemeket - ó, ez a szegénység! vagy - Föl-föl a dallal, a dallal, a dallal! - a tenger - árad a borban úszó vén asztalon.) Néha mintha horatiusi intonálást hallanánk: (Látod, hogy gőzölög vén Mecsekünk már - Habokban csapódik lábához az őszi - Köd árja! stb.) A Három öreg első szakasza még rímtelen, de a másodikban és harmadikban belecsendülnek az ő rímelését mindvégig jellemző asszonáncok s ettől fogva egyre gyakoribb, majd általános lesz a rímes vers, a sok szabadsággal használt jambus, a magyar ritmusos forma. Ez utóbbi később mind sűrűbb lesz s amit már Ady megkezdett, ő végleg kiszabadítja a magyar ritmusú lírai verset az addig kötelező naivitásból, olyan mondanivalókhoz, képekhez hajlítja, melyeket elképzelhetetlennek hitt volna régi költő. Különösen szereti használni a magyar Sándor-verset, egészben vagy felébe tördelten, végleg megtisztítva mindennemű rigmus-szerűségtől és népieskedéstől. Érdekesen használ minden népköltészeti mellékhang nélkül népdali formát is. Az ő verstechnikájának nagy jelentősége lehet a magyar versre: nagy lépéssel viszi közelebb a magyar ritmusú verset a magas költői kifejezés szférájához.

*

Illyésről többször hallottam vitát írótársak közt: mi benne az értékesebb, a versköltő vagy a prózaíró. Ártatlan társasjáték ez. A prózai írás nála szorosan összekapcsolódik a verssel. A népével érzett benső együttérzés diktálta épúgy verseit, mint A puszták népé-t, forradalmi tűzű szabadságvágya nemcsak verseiben kap hangot, hanem Petőfi-könyvében is, a magyarság sorsáról tünődő keserű verseit okolják meg a Magyarok fejtegetései. Prózájánál gyökeresebb, tömörebb, ösztönösebb és tisztább magyar prózát vajjon ír-e ma valaki? De az időt legjobban mégis versei fogják állni.

 

[+] Illyés Gyula Összegyüjtött Versei - Nyugat.