Nyugat · / · 1940 · / · 1940. 4. szám · / · FIGYELŐ

Vas István: Búvópatak
Szemlér Ferenc versei

Szemlér Ferenc verseire évek óta több kíváncsisággal figyeltem. Ennek az erdélyi költőnek szelleméhez és költői vonalához sok tekintetben közelebb éreztem magamat, mint azokhoz a kortársaimhoz, akikhez a személyes szereteten kívül ízlésem nosztalgiája is vonzott. Szemlér verseiben rokonnak elsősorban azt éreztem, hogy olyan tárgyakat és érzelmeket is versbe szorított, melyeket a mi ú. n. nemzedékünk legjellemzőbb esztétikája illetlennek vagy legalább is költőietlennek tartott. Azután meg azt is, hogy ehhez, a fiataloknál szokatlan társadalmi lelkiismerethez hozzájárult valami szintén nem gyakori, simaságában bizarr díszítőkedv a rímek keresett találkozásában, többszótagúságában, az anapestusok dekadens ütemeiben. Ember és táj c. verskötetét is azért szerettem meg, mert ennek a kemény, érdes humanizmusnak meg valami fanyar virtuozításnak szerencsés találkozása tájleírásainak emberi meghittséget, szerelmes verseinek komoly távlatot, lázongásainak hitelt, a kényes idegzet fintorainak nemességet adott.

Annál kiábrándultabb meglepetéssel olvastam először új könyvét. Nem igen láttam még valódi költőt ily önkéntesen elszegényedni. S hogy kincseit önként és tudatosan dobta el, meggondolkoztatott, de nem győzött meg. Újabb költészetünk különben is hajlamos bizonyos léha puritanizmusra. A nagy példák csak nagy tehetségeket termékenyítenek s például Babits lírájának döntő fordulata, kápráztató leegyszerűsödése olyan erőpróba, melyet csak a legerősebbek állnak meg. (Úgy emlékszem, Osváttal kapcsolatban hallottam ezt a tréfás kérdést: «Ön mire olyan szerény, fiatalember?») A költészet díszeit elvetni, ahogy Vörösmarty, Babits vagy Tóth Árpád tették, csábító gesztus, de ehhez olyan cicomára kell szert tenni, amelyet érdemes legyen elvetni és olyan, minden dísznél gazdagabb egyszerűségre, amelyért érdemes lemondani a csillogásról.

De itt mindjárt visszakoznom is kell. Szemlért nem sorolom a divatból-egyszerűek közé. Sőt nála, úgylátszik, az érzelmek túláradása mosta el a színeket, idegéletének zavaros zsarnoksága szabta verseire ezt a lemondó poétikát. Mint ahogy ő maga oly megdöbbentően és élesen fogalmazta meg a Tengerfenék-ben, a kötet kezdő és mintegy irányversében, ahol, irodalmunkban többször használt allegóriával a költőt búvárhoz hasonlítja. De ellentétben Márai bravuros búvárjával, ez oly búvár, aki nem is kincsekért bukik a mélybe és nem is akar onnan újra a felszínre merülni:

Ha voltál más: feledd el! Renyhe emlék
ne zavarja meg mélyi életed!
Tengerfenéken élsz, már nem mint vendég,
de honos! a mély így egész, veled!
Körülölel a bársony végtelenség,
szörnyek között magad is szörnyeteg!

A Tengerfenék kitünő vers; saját maga alámerülését a szörny-világba itt még a tiszta költészet és értelem fényénél látja. A kötet nagyobb részében azonban valami természetellenes naivitással engedi át verssorait az idegzet diktálásának. Mint póruljárt szerelmes átkozza hütlen szeretőjét, oly görcsösen igyekszik lehántani a világról mindazt a szépséget, ami előző verseinek zenéjét édesítette.

Persze minden élményből lehet szép vers és van költői sívárság is. S nem is az a baj, hogy költői díszeit lehántja, hogy latin és angol verskultúrájáról látszólag olyan könnyen tud lemondani. Inkább az a meghökkentő, hogy ilyen ízig-vérig költő semmibe veszi magának a költészetnek legfőbb lényegét, azt a sokak előtt léhának tűnő zengést, mely nélkül legmélyebb élményeink is felületesek maradnak, a rendszert, amely dallamba foglalja a halálhörgést, a játékot amely egyedül képes arra, hogy az életet komolynak tüntesse fel. József Attila utolsó verseiben az őrület megfoghatatlan sötétségét ez nemesíti és emeli az értelem és költészet diadalmas világába; Szemlér viszont igyekszik megszabadulni ettől az egyénfeletti szépségtől s ez teszi, nem is az érzelmek zavara, némely versét oly prózaian homályossá.

Pedig líráját végső fokon mégsem az idegzet túltengése tette kopárrá és stílusának kulcsát nem ebben a kötetben kell keresnünk, hanem Más csillagon c. prózai művében, amely önéletrajz formájában Erdélyről szól. Nem ismerek magyar költőt, akinek a kisebbségi sors fájóbb és döntőbb problémája lett volna, mint Szemlérnek. S gondolom, ez a keserűség szégyenítette le verseiről a költőiség csillogását. Amikor azután a zaklatott idegzet és puritán líra ezzel a hatalmas élménnyel találkozik, valóban nagy versek jönnek létre, mit a Kárpáti erdő, a Nagyküküllő és Búvópatak.

Így történt, hogy amikor másodszor olvastam el e kötetet, máris szívemhez nőtt, legalább úgy, mint az Ember és táj. Észrevettem, hogy verskultúrája sem veszett el végkép. Ritkán ragyog elő, de akkor annál megkapóbban. Az ilyen helyek, s egy-egy vers kemény tökéletessége bíztatnak, hogy Szemlér új korszaka után ép úgy meg fogja találni a feloldó szépséget, mint kislánya a Búvópatak-ban azt a magyar szót, mely minden szorongásnak és sötétségnek véget vet.

Búvópatak - nagyon találó címe ennek a kötetnek, lírai korszaknak. S mi szívesen követjük ezt a búvópatakot sötét és zökkenős útján, kíváncsian, vajjon milyen tájon bukkan újra napfényre, nagyobb mélységei fölött még szélesebb és ragyogóbb tükörrel, mint azelőtt.