Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 11. szám

Mohácsi Jenő: EGY MEG NEM TARTOTT BÁNK BÁN ELŐADÁS

Elmondom egy kudarcom történetét.

Mostanában Bánk bánt fordítom. A remekmű két német átköltését ismerem. A második, Vészi Józsefé megjelent Berlinben 1911-ben; színre is került Reinhardt rendezésében, 1911 április 30-án a budapesti Vígszínházban, ugyanazon év május 24-én a berlini Deutsches Theaterben. (Németh Antal: Bánk bán száz éve a színpadon, 163-173. lap.) Az első fordítás Dux Adolfnak, a Kisfaludy Társaság előbb levelező, később rendes tagjának műve. 1858-ban jelent meg F. A. Brockhausnál, Lipcsében. Amikor ezt a művet az Akadémia könyvtárában forgattam, a bevezetés tizenötödik lapján ez ötlött szemembe:

- Azok közül az előadások közül, amelyeket drámánkból régebben vándorszínész csapatok rendeztek, a legfényesebb mindenesetre az volt, amelyet 1834-ben Kismartonban tartottak meg, és amelyet épp ezért külön is megemlítünk. Ekkor iktatták be Esterházy herceget Sopron főispánjának, és sok más e beiktatás megünneplésére rendezett ünnepség között előadták Katona Bánk bánját egy óriási sátorban, amelybe egy szemtanúnak, mégpedig az ünnepi rendezőnek magának tanúsága szerint háromezer személy fért, akik között Metternich herceg, és a hercegi főispán sok más magas vendége is volt. Hogy ezek megértették volna azt a nyelvet, amelyen előadták előttük a darabot, ez nehezen gondolható el; hogy azonban, ha tolmács volt mellettük, már alkalmuk lehetett arra, hogy összehasonlítsák Katona Bánk bánját Grillparzernek ugyanezt a tárgyat felölelő darabjával, Urának hű szolgájával, ez bizonyos; mert utóbbi szomorújáték akkoriban már bizonyára ismert volt, mivel 1830-ban jelent meg.

Dux Adolfnak ez a megjegyzése megkapott. Bánk bán előadása 1834-ben Kismartonban, egy óriási sátorban, Metternich herceg jelenlétében! Hirtelen megjelent lelki szemem előtt Kismarton, ez a bűbájos kis város, ahogy hirtelen kitárul az utazó előtt, amikor a sopron-bécsi kisvonaton vagy autóbuszon ül. Reggel van rendszerint, az enyhén párás tájban kirajzolódik a dombok előtt a távolban, és mégis szinte kézzelfogható közelségben az Esterházyak négytornyos kastélya. Igen, ott, a kastély előtti nagy téren, amelyen annyiszor haladt át Haydn és néhányszor Beethoven is, azon a téren állt az az óriási sátor, abban dörögte Gertrudis királyné szemébe Bánk bán az igazságot, és ott látta a finom, de veszedelmes Metternich herceg a királyné megöletését!

Még ott helyben, a könyvtárban megállapítottam azt, hogy erről az előadásról a Bánk bán színpadi pályafutásáról szóló irodalom eddig semmit nem tud. Bánk bán legelső előadása tudvalevőleg Kassán volt, pénteken, 1833 február 15-én, Udvarhelyi Miklós jutalomjátékául. A Nemzeti Dal- és Színjászó Társaság játszotta az itt még soha nem adott nagy nemzeti drámát 5 felvonásban. A második előadás 1834 augusztus 30-án volt Kolozsvárott, Egressy Gábor jutalomjátékául. A harmadik eddig ismert előadás volt a Bánk bán első fővárosi előadása, amelyet a Nemzeti Játékszínben, szabad királyi nemes Buda fővárosa színházában pénteken, februárius 27-én, 1835-ben adtak először Kántorné jutalomjátékául. A kismartoni előadás azonban már 1834-ben volt, vagyis ez volt a remekmű igazi harmadik előadása!

Tehát Metternich a Bánk bán előadásán! Szinte hihetetlen. Metternich egy magyar főispán beiktatásán, egy magyar megyének, az alkotmány védőbástyájának ünnepén! Talán mégis, gondoltam, ha ez a főispán Esterházy herceg volt. Az Esterházyak már másfél századdal azelőtt hatalmas urak voltak. Esterházy Pál Antal herceg, akinek főispáni beiktatását 1834-ben ünnepelték, a ragyogó család egyik méltó sarja. Fia fényes Miklós hercegnek, Haydn és Beethoven protektorának, ennek a modern arisztokratának, aki 1803-ban Londonban személyesen gőzgépet vásárolt, és Kismartonba hozatta (ez volt a Habsburg-államok első gőzgépe), aki kastélyában kis világa csodájára felvonót építtetett, aki képcsarnokot alapított, aki megmintáztatta Canovával leányát, és végül nagy adósság hátrahagyásával halt meg 1833-ban. Pál Antal herceg 1786-ban született, 1810-ben lett drezdai követ, később ostriai angol nagykövet. 1830-tól 1838-ig a londoni konferencia tagja. 1842-ben lemond követi állásáról. 1848 márciusában magyar külügyminiszter. Meghalt 1866-ban. Annyira független, és annyira nagy úr, hogy 1832-ben lerakja saját kezűleg az uradalom kismartoni területén épült zsidó negyed templomának alapkövét (erről nyomtatott emlékirat tanúskodik). Londonban és Kismartonban lakik, osztrák nagykövet és magyar főispán. Mennyi távlat, mennyi szín, mennyi fantázia a régi magyar főúri világ e személyiségének változatos és hosszú, bár a történelemtől alig számontartott életében! Talán nem is olyan lehetetlen, hogy Metternich eleget tett a hatalmas főúr meghívásának, és megjelent a kismartoni beiktatáson. Ott aztán nem is maradhatott el arról a díszelőadásról, amelyet házigazdája tiszteletére tartottak. Ennek az előadásnak és Metternich jelenlétének tanúja az ünnepi rendező, akire Dux Adolf hivatkozik, és aki huszonnégy év után még jól emlékezhetett a fontos eseményekre; ahogyan ma sokan vagyunk, akik számot tudnának adni az 1915. esztendő olyan nagy történéseiről, amelyeken jelen voltunk, ha meg sem rendeztük őket.

Felfedezésemet elmondottam Voinovich Gézának, aki fontosnak mondotta a Bánk bán színpadi történetének ezt az új adatát, persze ha be tudom bizonyítani hitelességét.

Most már elfogadott az irodalmi kocavadász szenvedélye. Sopronba utaztam, Esterházy vármegyéjének székhelyére, hogy utánanézzek ennek a Bánk bán-ügynek.

A városi levéltárban, Magyarország egyik legérdekesebb okmány-kincsesházában, vitéz Házi Jenő levéltáros szívesen fogadott. Ebbe a levéltárba, mely a gyönyörű Sopron stílustalan városházának első emeletén van, nem azért mentem, hogy ott derítsem fel a kismartoni Bánk bán-előadásnak minden titkát. Itt inkább csak a főispáni beiktatás hangulatát kerestem. Forgattam a régi papírosokat, élveztem a halvány írásokat, ízleltem a magyar és német nyelvű iratok ódon stílusát. Nagy levelezés folyt a Nemes Vármegye és a Nemes Szabad Királyi Város között. Leírtam magamnak a Vármegye első felszólítását a városhoz, mely költ Sopronban Szent Jakab Hava 4-én, 1834, a Város kész köteles Szolgája Konkoly Alispán aláírásával; ebben Őseinktől általvett ezen Nemzeti Inneplésnek díszesítése céljából "a' Nemes Város Hivatalbéli legillendőbb buzgósággal megkérni szerentsém vagyon, hogy Megyénknek ezen díszes Czéljára nézveset szabad ajánlásból mintegy 8000 pengő forintokra menő Költésgekhez járolni, 's e' Tárgyban teendő szabad Adományra eránt e' folyó Szent Jakab Hava 18dikán e' Tárgyban tartandó Köz-Gyűlés idejéig Engem tudóséttatni méltóztasson". A város először 100 forint pengő pénzt ajánl fel (1834 július 7-én), de már július 18-áról megtudjuk, hogy a "a' Nemes Vármegye házához fizetett pengő pénzben f. 666 k. 40-et; annak duplája váltóban meghatároztatván: Meghatározott módon fizetett f. 1333 k. 20-at". Tehát Sopron városának is sok pénzébe került ez a beiktatás, amelyen részt vett a kék egyenruhájú polgári milícia 153 embere, Georg Gottfried Eypeltauer főparancsnok vezetése alatt. A Herren Bürger Husaren közül 31-en akartak megjelenni lovon, uniformisban, köztük Samuel Gottlieb Pferdesatz első őrmester és Christian Halwachs trombitás. Sopron városának Szenátusa tudományul vette, magyar nyelven, 1834 szeptember 9-én ezen béiktatási Inneplésre s Város részérül a Kisküldöttség kineveztetését, a Savoyai herceg dragonyos ezrede négy lovának élelmezéséről szóló számadásokat, egy küldönc alkalmazását városi költségen, amelynek az volt a tiszte, hogy Sopron városát értesítse a nagyméltóságú herceg kismartoni megérkezéséről és tartózkodásáról.

Néhány óra múlva átmentem hazánk egyik legszebb terén a Vármegyeházára, mely olyasforma, mint a pesti, a 19. század elejéről való empíres, ódon és finom. Hátul az udvarban van a feljárat a levéltárba, amelynek termei a barna, mennyezetig érő faliszekrényekkel példás rendről és előkelő kultúráltságról tanúskodnak.

Sümeghy Dezső levéltáros, a múltak e birodalmának őrzője odahozta a legnagyobb terem egyik asztalára az 1834-es jegyzőkönyvek óriási bőrkötetét. Aztán egyedül hagyott a könyvvel, amelynek ékesen megrajzolt betűiből a nemesi, polgári és jobbágy élet izzott, sokfajta fénnyel. Alig tudtam elszakadni a százesztendős ügyes-bajos dolgoktól. De aztán fellobogott a szívem, amikor a két részre osztott lapok egyikének a bal oldalán 2428. szám alatt a következőket olvastam:

- A' Dunán tulli Magyar színjádzó Társaságnak a legközelebb múlt köz gyűlése bé adott abbéli kérelme következésében, hogy tudniillik a Fő Ispányi Béiktatás Inneplése napjaira számokra Kis Marton városában hely rendeltessen, a' folyamodók ebbéli könyörgése újabban Indítványban vétetvén, a' Gyűlésen jelen volt Herczegi Urodalmi kormányozó T. Lukinich László Úr ki nyilatkoztatta, hogy Kis Martonban azon helyek, mellyek ezen színjáték előadására alkalmatossak volnának, a' Beiktatásra meg jelenendő vendégek számára oly annyira el vagynak foglalva, hogy az urodalom a' Társaságnak ebbéli könyörgését nem eszközölheti.

Jobboldalt azonban itt volt már a nemes vármegyéhez méltó válasz:

- A' kardok és Rendek, kiknek a' nemzeti Nyelvnek, Ízlésnek pallérosodása mindenkoron szíven feküdt, most, midőn számos külföldiek meg jelenése alkalmával a' Társaság Nemzetünknek e' fenn érintett tulajdonságokban való nevezetes előmentségét leg inkább nyilvánosíthatja, a' folyamodó Színjátzó Társaságnak kétséges helyzetben lévő ügyét közügyökké vállalván el határozták, hogy Ő Nagy Méltóságú Hertzegsége különös Levél által meg kérettessen az eránt, hogy minekutánna a' folyamodók Honnunk távuli részeiből ezen Megye Öröm Napjának díszesítésére és innepi fényének Nagyobbítása végett nagy költséggel fel utaztak, azok Kis Martonyi városában kegyesen helyet rendeltetni méltóztasson.

És íme, már a Szt. Mihály hava 19. napjáról kelt Kis Gyűlés jegyzőkönyvében 2475. szám alatt ezt olvastam:

- Ugyan Esterházy Pál Ő Herczegségének Levele dd. 9. Septembris 834, mellyben a' beiktatási Ünneplés díszesítésére feljövő Budai Magyar Színész Társaság Tagjaira nézve jelentetik, hogy a' megye megkérésére Elöladásaik kivitelére Hely adatott.

Ebbéli Szívessége Ő Herczegségének Éljen kiáltással fogadtatván, ezen Levél a' Jegyzőkönyvhöz mellékeltetni rendeltetik.

Vagyis Esterházy Pál Antal herceg kormányzójának visszautasító rendelkezését megmásította, és helyet adott a színjátszó társaságnak. De nem a kérelmező Dunán tulli Magyar színjádzó társaságnak, hanem a Budai Magyar Színész Társaságnak, amelyről eddig szó sem volt.

Ezután elolvastam az 1834. évi Sz. Mihály Hó 22-én T. N. Sopron vmegyében helyheztetett Fő méltóságú Galanthai Esterházy Herczegi Nemzetségnek ősi várában ugyan Fő Méltóságú Galanthai Esterházy Pál Ő Hertzegségének, mind ezen Megye örökös Fő Ispánnyának, az Angoly Udvarnál lévő Ostriai rendkívüli Nagy Követnek, Fő Ispányi Hivataljában való beiktatása alkalmával Fő Méltóságú Revisnyei Gróf Reviczky Ádám Országunk Cancellárja, Eő Excellentiájának mint ezen béiktatásra rendeltetett Királyi Biztos Úrnak Elnöksége alatt, számos Magyar, és Külső Országi Főbb Méltóságoknak, s több Megyebéli Tábla Bíró Uraknak, a Magyar Királyi Testőrző Ngos seregből négy Tiszt Uraknak, s egyébb Nagy Számmal öszve gyült Uraságok és Ns Uraknak, az egész Tisztikarnak, és végre Szabad Királyi Sopron Kis Marton s Rust Városok követjeiknek jelenlétekben tartatott Köz Gyűlésnek a jegyző Könyvét.

Nagyszerű leírását találtam a gyönyörű ceremóniának, amelynek során: Ő Herzegsége a Fő Ispányi Esköt le tévén, a Béiktató Királyi Biztos Úr fel állott, s kalpagját fel vévén, Ő Felsége nevében és képében ezen Hivatalt minden igazaival, és haszonvételeivel Ő Hertzegségének által adta és eképpen Hivataljában béiktatta, az ujj Fő Ispány Ő Hertzegsége Elődeink által gyakorlott Nemzeti Szokás szerint székestül eggyütt Pásztory István, Potyondy Sándor, Barthodeiszky Josef és Marton György fő Bíró Urak által háromszor fel emeltetvén, a jelen Rendek által majd nem szüntelen éljen! kiáltásokkal fogadtatott. Mellyre Ő Hertzegségre Fő Ispány Úr is Nemzeti Hangon tartott szép és hazafiúi indulattal lelkesétett beszédében ezen Hivatalyra való kineveztetésével nyert ujj kegyelmét Ő Felségének Jobbágyi hálával fogadván - és így tovább.

A színielőadásról azonban a jegyzőkönyvben nem esett szó.

Most átmentünk Sümeghy levéltárossal a szomszédos nagyterembe, amelynek falain ott díszelegnek a régi főispánok és egyéb nevezetes férfiak olajfestményű arcképei. Ott van Esterházy Pál Antal hercegé is. Vékonyszájú, nagyorrú, kékes szemű úr volt az ostriai angoly nagykövet és későbbi magyar külügyminiszter. Csukott szája nem árulta el nekem azt az egyetlen titkot, amely most érdekelt: azt, hogy vajon a Bánk bánt játszották-e főispáni beiktatása ünnepségén, és hogy vajon ott volt-e ezen az előadáson Metternich herceg.

A levéltáros úrral visszamentünk a gyönyörű termekbe. Ott százéves hírlapok és folyóiratok után érdeklődtem. Nemes Sopron vármegye előfizetője volt a kor minden nevezetes újságának és folyóiratának. Így kaptam meg őket hiánytalanul, szép kötésben, így nézhettem át őket Magyarország egyik legfinomabb dolgozótermében.

Nem tudom, a Honművész vagy valamelyik más lap 1834. évfolyamából azt láttam, hogy ebben az esztendőben a Dunántúli Színjátszó Társulat igazgatója Komlósi Ferenc volt. Viszont a Honművész 613. lapján Magyar Játékszín címen a következőket olvastam Budáról:

- Szeptember 21-én »Béla futása« daljáték igen számos közönség előtt adaték, és pedig az új karmester Manner úr igazgatása alatt újonnan betanítva 's némileg javítva olly helyesen, mikép azt még nem hallottuk... Jól sikerültek ma minden énekszámok, és a' betanulásban dicséretes szorgalom felől kezeskedtek.

Ez azt jelenti, hogy a budai színtársulat, amelyet Esterházy herceg beiktatására állítólag Kismartonban engedtek, Budán a beiktatás előtti esten daljátékot adott, ami tehát nem zárta ki azt, hogy a társulat másik fele Kismartonban ugyanakkor Bánk bánt játssza. Igaz, kicsit rejtélyesnek látszott, hogy miképpen győzték elsőrendű tagokkal ezt a két egyidejű előadást!

Ugyancsak a Honművészben, annak 637. lapján, 1834 október 5-ről a következőket olvastam abban a hosszú beszámolóban, amely a szeptember 21-i és 22-i beiktatási ünnepségekről szól:

- Következék most egy pompás ebéd mintegy 200 személyre, mihez nyomtatott magyar meghívójegyek osztattak ki. Rész vettek ebben: a' fő méltóságokon kívül sok honi 's külföldi vendég uraságok, Angolyok, Frantziák, Poroszok, Oroszok, 's a t. (kik közt a' Bécsben lakó idegen hatalmak követei, jelesen Sir Friedrich Lamb angoly nagykövet 's más angoly lordok), különféle honi követségek, 's a banderium tisztjei. A' terem ablakai alatt Gusztav Wáza ezredének Bécsből jött hangász-kara játszott.

Metternich herceg tehát nem volt jelen ezen az ünnepségen. A Honművész ilyen magas személyiség látogatásáról meg nem feledkezett volna. Tovább olvasom:

- Ebéd után a' hertzeg, hertzegné, 's kir. biztos a' küldöttségeket Sopron vmegye tiszthatóságát fogadák el. A' kastély előtt a' megyének különféle vidékeiről egybegyűjtött fiatal legények 's leányok innepies öltözetjeikben (mindenik csapatonként) nemzeti tántzaikat járták késő estig, még világosítás mellett is, az uraságok előtt. Berekeszté a' napot a magyar színész-társaságnak (Horváth igazgatása alatt) előadott mutatványa (Béla futása) a' hertzegi kerben e' czélra különösen felállított sátorban, mellyhez a' Bécsből jött híres Straussnak hangász-kara játszott.

Tehát Béla futása itt is! Ez lehetetlen. A budai színtársulat nem adhatta elő ugyanazon az estén Béla futását úgy Budán, mint Kismartonban! Annyi énekese és énekesnője nem lehetett, még akkor sem, ha énekszóra fogták akkori kényszerűség szerint a legjobb szavalószínészeket is!

Utánanézek a Bécsi Magyar Kurír 29. számában, mely indult: Kedden, October 7-én, 1834. A 231. lapon ez áll:

- Estve a' Horváth igazgatása alatt lévő magyar színészek egy a' hertzegi kertben különösen e' tzélra épített sátorban Béla futását adják, muzsikáját a' Strauss hangász kara vezetvén.

Tehát itt is Béla futása! De vajon Horváth volt-e a budai színésztársulat igazgatója? A kismartoni Béla futását még mindig nem tudom elhinni!

Hátra van még a Jelenkor. Ennek október 4-i számában, a 634. lapon színes leírást találok a főispáni beiktatásról. A közleményben a szeptember 22-i hercegi ebédről, mely a beiktatás után következett, ez áll:

- Pohárköszöntések közt a' nagymélt. igtató kantzellár, a' főispán hg 's hgné 's több méltóság lelkes magyar (mind) áldomás-poharaik után, 's az iktató 's iktatottért 's más fenkarú jelenvolt magas vendégekért, a' távollevők közt Soprony dicső fiáért Széchenyiért is ürült a' csillogó nedvű billikom; leginkább hevíté pedig egy táblánál a' magyar keblűt egyik angol úri vendégnek köv. magyar hangon 's helyesen kiejtett szíves kívánata: »Éljenek a' Magyarok, az Angolok baráti!«, melly rögtön így viszonoztatott: »Éljenek az Angolok, a' Magyarok baráti!«.

Metternich hercegről tehát itt sincsen szó. Nehezen is elképzelhető, hogy Metternich jelen legyen a magyar szimpátiák ilyenféle kitöréseinél. A Jelenkor közleménye különben így folytatódik:

- Ezelőtti estvén a' dunántúli magyar színész társaság egy e' czélra külön emelt sátor alatt »Béla futását« játszá karénekkel és táncczal.

Tehát mégis a dunántúli magyar színésztársaság, mégpedig Horváth igazgatása alatt! Ezért kerülhetett színre ugyanazon az estén Béla futása, az első magyar dalmű, Ruzitskának Kotzebue szövegére írt muzsikájával úgy Budán, mint Kismartonban! Béla futása, nem pedig Bánk bán!

A Dux Adolf bevezetésében említett ünnepi rendező talán azért tévesztette össze huszonnégy esztendő távlatából Béla futását Bánk bánnal, mert mindkét mű az Árpádok korából való, és a királyi család körül forog. IV. Béla király a Kotzebue és Ruzitska Béla futásának főalakja, fia volt Endrének és Gertrudisnak, akik katona József Bánk bánjában szerepelnek.

Így szakadt be egymás után az 1834-i kismartoni Bánk bán-előadás feltevésének minden pillére. Nem Kismartonban volt a Bánk bán harmadik előadása, hanem Budán, 1835 februárius 27-én, a Szabad királyi nemes Buda fővárosa-színházában: a Nemzeti Játékszínben, Kántorné' jutalomjátékául.

Ez kudarcom története.

Mégis meggazdagodva tértem haza a kismartoni meg nem tartott Bánk bán-előadásról. Mert időgépemen visszaszállhattam a régi életbe, ott voltam a főispáni beiktatáson. A régi fóliánsokon keresztül jobbágy voltam, városi polgár voltam, könyörgő szegény zsidó voltam. Belekóstoltam abba a régi korba, minduntalan írói témák dörömböltek öntudatom ajtaján. Egy-egy régi névben egész emberi életet éreztem. Metternich voltam. Meg akart születni valami regényféle, amit végül elvetéltem.

Amikor azonban már biztosan tudtam, hogy Bánk bán nem került színre a kismartoni nagy sátorban, Metternich előtt, akkor megkörnyékezni kezdett egy másik téma. Meg kellene írni, ez jutott eszembe, azt az előadást, mely meg nem történt, Metternich-chel egyetemben, aki ott nem volt. Hogy is magyarázzam ezt a témát? Szinte jobb is, hogy nem tartották meg az előadást, mondja bennem kajánul az író. Ha megtartották volna, Metternich jelenlétében, akkor az e dolgokról szóló regény csak egyszerű megmagyarázása lehetne annak, hogy Bánk bán az osztrák államférfira semmi hatást nem gyakorolt. A regényben, mert hiszen a valóságban is, csak az lehet igaz, hogy minden úgy folyt le, ahogy lefolyt, egészen 1848-ig, és még azon túl is.

De ha holtbizonyos, hogy Metternich nem járt 1834 szeptember 21-én Kismartonban, és nem látta ott a Bánk bán-előadást, akkor felvetődik ez a kérdés:

Mi lett volna akkor, ha Metternich elmegy a főispáni installációra, ott megbarátkozik a magyar urakkal, és este megtekinti mint az ünneplő tömeg egyik tagja Katona József remekművének előadását? Hátha sorsdöntő lett volna ez az esemény, hátha gondolkodásra és némely elképzelése megjavítására bírta volna a hideg herceget? Akkor is úgy folyt le volna minden, ahogy lefolyt, egészen 1848-ig, és még azon túl is? Ha pedig nem úgy, akkor hogyan? Akkor talán nincs 1848, nincs 1849, Petőfi tovább él, Kossuth itthon marad; abszolutizmus nincs; 67-es kiegyezés nincs, nem Andrássy Gyula a miniszterelnök; 1870-ben nem semleges Ausztria-Magyarország; aztán ez nincs, aztán az van...