Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 2. szám · / · ŐRJÁRAT

JOÓ TIBOR: A BÚSMAGYAR

A nemezetkarakterológia - divatos szóval élve egzisztenciális tudománya korunknak. Amilyen buzgalommal vetették magukat valaha az erények, a főjó vagy az abszolútum mibenlétének kérdéseire, olyan buzgalommal igyekeznek ma kialakítani plasztikus képet nemzetük és más nemzetek szellemi alkatáról, jelleméről, lelkületéről. Valaha azt kergette a mohó emberi értelem, ami egyetemes és minden embert összekötő, ma pedig azt, ami különös és szétválasztó. Ma minden nemzet maga értékrendszer, etika és metafizika: abszolútum. Annál különösebb, hogy az önmegismerésnek ez a lázas hajszája alig jutott tovább, mint ahol mintegy száz éve, romantikus kezdeteinek korában állott. Szép és hatásos nemzetportrék állanak a közvélemény előtt, dús drapírozással körülövezett hősies alakok, egészen a múlt századi romantika modorában, s épp oly kevés élethűséggel. A nemzetek történeti képződmények, szellemük, jellemük állandó fejlődésben jelenik meg a valóságban. Megismerése, s főként arcképének megformálása tehát aligha sikerülhet azzal a szemlélettel, mely kialakult, kész és állandóan ugyanazon alakként látja végigvonulni történetének változatos útján. Pedig a nemzetkarakterológia nagy általánosságban ezzel a szemlélettel dolgozik. Megfest egy képet s azt mondja, hogy ez volt a nemzet múltjában, jelenében s ez is marad. S a magyar nemzetről megalkotott kép elsősorban azokat a körvonalakat használja és azokkal a színekkel dolgozik ma is, melyeket a száz év előtti nemzeti romantika vont meg bátor határozottsággal és kevert ki palettáján. A "búsmagyar" képe ez, s merész s előkelő arcélét nemes méltatlankodásban és dacos bánatban izzó tekintetét mindnyájan ismerjük.

A különös azonban az, hogy éppen azok, vagy legalábbis a kritikusabb elmék közöttük, akiknek vázlatai nyomán ez a kép kialakult, nagyon is tudatában voltak annak, hogy ezek a vonások egyáltalában nem örök és lényeges elemei a magyar szellemnek, hanem csak egy történelmi korszakban rászakadt események váltották ki belőle, történeti magatartás hát ez, a történet változásával tűnt fel s azzal el is múlhat.

A mai szemléletnek is egyik fő forrása Kölcsey. S íme mit olvasunk remek történetfilozófiai tanulmányában, a Nemzeti hagyományok-ban! A képet vizsgálja, melyet a kor romantikája festett a "búsmagyarról", s kérdi: "Azonban ki fogja megbizonyítani, hogy e többektől észrevételbe hozott nemzeti busongás eredeti érzés a magyarban nem pedig később az általunk ismert balesetek hosszú sorában magzott fel?" Azokra a jellemzésekre hivatkozik, melyeket a honfoglaló magyarságról őriztek meg az egykor források, s folytatja a kérdést: "A Leo császár büszke tüzes, de magába zárkózott, kevés beszédű magyarja komoly volt bizonyosan, de ha bús-e azt ki merné meghatározólag állítani? Az időkről melyeket közelebb érünk, - folytatja - jól tudjuk minő körülmények közül maradt reánk a vissza- és előreérzés bánata, s az ezt tökéletesen kizengő szegény bujdosó magyar nevezet. De nem ajkainkon forog-e - hangzik ismét a kérdés - a dicső nemzet cím is? Tedd a kettőt egymásnak ellenében, repülj végig a hír és balszerencse váltólag következett századain lelkedben, - zárja le a gondolatok körét, - s látni fogod mi fény s homály az, melyek nemzeti érzésünkben fájdalmas vegyülettel ölelkeznek. Ki nem látja, hogy ilyen vegyület nem szülhetett mást, mint szentimentalizmust?"

Ez, a korszerű nemzetkép létrejöttének ilyen világos felismerése, alkatának történelmi megértése és magyarázata, ez a nemzetkarakterológiának egyetlen célravezető módszere. Csak így derülhet ki, hogy a sajátos magyar szentimentalizmus, a "búsmagyar"-érzület nem eredeti lényege nemzetünk szellemének, hanem történeti szintézis. Ettől tehát a magyar meg is szabadulhat. S a szabadulást nemcsak a változó történeti fejlődés hozhatja meg, hanem öntudatos elszántság is, mellyel a nemzet szelleme lerázza magáról a nyomasztó érzést. Az öntudatosítás a felszabadítás módja is, nemcsak a megismerésé.

Ám e pár sornyi idézet Kölcsey nagysága mellett is ékes bizonyíték. Kölcsey egyike volt e nemzeti szentimentalizmus legnagyobb hatású kialakítóinak. Az ő Zrínyije dalaiban igazán a "szegény bujdosó magyar". S mi más a Himnusz, mint e "nemzeti búsongás" panasza? Képeinek során a magyar bujdosik végig, szegény, történetén, közben dicső múltjára gondolva. Micsoda értelmi erő kellett hozzá, hogy e hangulatnak nemcsak alkatával, de hangulat-voltával is tisztába jöjjön, s teljes öntudatossággal állapítsa meg, hogy ez a szentimentalizmus - amint nevezi - két egymásra következett, s oly eltérő jellegű állapot szintézise. Egy egész lelkivilágán uralkodó nagy érzés hideg analízise ez. A romantikának és racionalizmusnak oly ritka párosulása, hogy alig lelünk rá másik példát. S hogy mindjárt mi is beletévedjünk a közkeletű nemezetkarakterológia, emlékezzünk meg arról a véleményről, mely szerint a magyar szellem egyik jellemvonása, hogy erős racionalizmus és mélyen romantikus kedély párosul benne. S akkor Kölcsey zsenialitását "faji" vonásként általánosíthatjuk. Nagy nemzet bizonnyal, amely Kölcsey-ket szül. De nem a Kölcsey-ek emelik-e naggyá a nemzetet? Kínában a fiúk érdeme nemesítette meg az atyákat.