Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 1. szám · / · ŐRJÁRAT

VERES PÉTER: TÖPRENGÉSEK A PUBLICISZTIKA ÉS AZ ÍRÓ VISZONYA KÖRÜL

A múltkoriban Nagy Lajos az Őrjáratban megrajzolta a tökéletes publicista tökéletes típusát, aki lelkes, okos, meggyőző cikket tud írni bármikor és bármiről ami éppen eszébe jut, vagy ami a szerkesztőjének eszébe jut, és nem úgy, hogy az ő saját meggyőződése, hanem ahogy a lap, vagy a közhangulat kívánja.

Nagy Lajosnak persze, igaza van. De szükségesnek látom kiegészíteni, mert a publicista csak ellenszenves lény, de nem világos, hogy miért.

Legegyszerűbb, ha önmagunkhoz térünk. "Mindenki magáról vergál", mondja mifelénk egy paraszti szólás, és igaza van. Egyáltalán a műveletlen nép sokkal bölcsebb, mint amilyennek kívülről látszik. De ez nem tartozik ide.

Mindnyájunk között ott rejtőzik a népszerűség kígyója. Ez néha-néha egy-egy szerkesztő alakját ölti fel. - Kedves barátom, vagy tisztelt Uram, nagyon megtisztelve éreznénk magunkat, ha erről és erről a kérdésről kifejtené a véleményét. - Avagy egyszerűen csak annyit kér (ó a szerkesztők tisztelik az írói szabadságot!), hogy írjon az író amiről akar, és amennyi neki jól esik.

Az ember "bedűl" és ír-ír. Pénzt is keres - igaz nem sokat -, amellett pedig lépten-nyomon meghallja egy-egy újságolvasótól: "ej, hallja, de jó volt ez a tegnapi cikk!""

Néha azonban felébred az emberben az írói önbecsület és kételkedni kezd, hogy talán nem is ez a munka az, amire ő vállalkozni akart.

Ekkor oda áll az ember háta mögé a népszerűség kígyója és suttogja: - Nézd, mégis csak nagyobb dolog, ha húsz-harmincezer, vagy éppen ötven-százezer ember jegyzi meg a nevedet, mintha csak néhányszáz. Igaz, hogy ennyi névnek sok az alja, de mégis csak sok akadhat köztük, akiben a gondolataid megfogamzanak, az eszméid gyökeret vernek, s végül cselekvéssé válik bennük a hatás. Ne feledd, az igazi nagy publicisták történelmet csinálnak. Miért engeded hát ezt a nagy feladatot, csupa finnyáságból és irodalmár képzelgésből lelkiismeretlen firkászoknak, akik nemcsak gondolkozni nem tudnak, hanem írni sem és így nemcsak a gondolkozását, hanem az ízlését és a nyelvét is megmérgezik a népnek. Végül te ott állsz magas irodalmi kultúráddal és a kutya sem törődik veled. Rajta hát, mutasd meg mit tudsz! Adj példát az újságíróknak és a politikusoknak, hogyan kell nagy kérdésekről méltó módon írni!

El kell ismernünk a nagy kísértő sugdosásában legyőző logika rejlik, hiszen az igazi csábító soha sem a puszta hazugsággal győz, hanem a féligazsággal, amely a legkisebb ellenállás irányába vezeti a gyarló embert.

Ha aztán az emberben erős az írói önbecsület, az így érvel: - Jó, jó, de az az ötvenezer olvasó javarészt nem olyan olvasó, aki nemcsak hogy nem jegyzi meg az író nevét, de el sem olvassa, ki írta azt a jó cikket. Ha tetszik neki az írás, nem azt fogja mondani, hogy mégiscsak nagy író ez a kiféle, meg fogom venni a könyveit, hanem azt, hogy hiába, mégis csak a legjobb újság a Pesti Hírnök, meg fogom rendelni. Legalább lesz egy "rendes" újságom. Három hónap múlva - ha nem előbb - beleun és próbaképpen megvásárol egy másikat. Abban meg egy másik íróval talál egy jó cikket, megtetszik neki és átpártol ahhoz. A szegény író nem nyert semmit, ebben a közegben a szavai füstté, párává vállnak.

De azzal sem ér többet, ha az újságolvasók másik része megjegyzi a nevét és kedvenc írójukká válik. Evés utáni élvezet, emóció lesz belőle, nem cselekvésre lendítő akarat. Élvezettel olvassák lelkiismeret pofozó írásait és eszükbe sem jut, hogy ez nekik is szól.

- Igen, de talán a folyóiratokkal szerencsésebb vagy? - vág közbe a népszerűség-kígyó. - Kiadod a lelked olyan folyóiratokban, amelyeknek van párszáz előfizetője és ugyanannyi potya olvasója és mit gondolsz, mi az eredmény? Ezeknek jó része fel sem vágja az egész lapot, vagy mert nem ér rá olvasni, vagy mert őt csak a kedvenc írója érdekli, aki egyenesen az ő saját egyéni problémájának a boncolgatására született. Másik része fáradt íróféle, aki már nem tud egyebet elolvasni, csak a róla szóló dicséreteket. Végül nem marad más mint harminc-negyven lelkes fiatalember, akinek az egyik feléből dilettáns lesz, a másikból sznob és még jó, ha néhány igazi író is akad közöttük. De ezek meg nem érdemlik meg, hogy kiadd a lelkedet, mert holnap úgyis túllátnak rajtad, kinevetnek és múmiának tekintenek...

- Igen ám, de ez a néhány ember egy ország szellemét, egy nép lelkét jelenti és még akkor is hatok rájuk ha megtagadnak engem. Írásukban és magatartásukban ott leszek én is vagy mint igenlés, vagy mint tagadás - vitázik tovább az írói becsület.

- Hogyne, ha olyat írsz, ami belekerülhet az iskolakönyvekbe és a hivatalos díszkiadásokba. Tanárok és leendő tanárok megjegyzik a nevedet és lelkesednek érted, de a tanulók tömegének ellenszenves tanagyag leszel, a tömegnépszerűséget tehát fordítva érd el: a halálod után, de akkor is ellenszenv formájában és tanári vagy demagóg képmutatás formájában.

- Ha meg nem juthatsz a tankönyvekben, akkor néhány bogarász irodalomtörténész rajtad keresztül próbál érvényesülni; egy bizonyos idő múlva pedig "felfedeznek" és a "tanítványok" elferdítik a gondolataidat és a saját érvényesülésükhöz használják fel örökérvényű igazságaidat...

Így folyik a végeérhetetlen vita. Közben az embernek tényleg van kikívánkozó véleménye vagy ötlete és megírja az újságokat. Máskor meg szeretné lerázni a szerkesztőket, hagyjanak békét, más dolga van, de lakbért vagy adót kell fizetnie esetleg a gyerekeinek cipő vagy télikabát hiányzol. - Eh, mit - gondolja -, megírok egy cikket, 10-15, talán mégy 20 pengőt is kapok érte és kész. Micsoda kicsike dolog egy cikkecske egy nagykabáthoz képest. Kirázom az ujjaimból egy negyedóra alatt, a fejem nem is kell hozzá, mert közben fütyörészek vagy nagy munkámon dolgozom.

Így korrumpálódik az ember észrevétlenül is. Az olcsó dicsőség és az olcsó anyagi siker, a két nagy kerítő, az író ellenségei. (A fojtogató nyomorúságról már nem is beszélek, mert mikor az ember már itt tart, nem lesz belőle jó publicista, a szerencsétlen mindig a saját bajától beszél - kinek kell ez?) Az ember töri magát, hogy a gondolatban és a kifejezésben elérje az áhított tisztaságot s fanyalogva nézi régebbi írásait, micsoda retorika, micsoda papírszónoklatok ezek, mondja magába, nem ez az igazi, tovább kell menni. S aztán jön az utcalánnyá züllött "ihlet", a "hangulat" dudolászva, könnyedén, kalandra és üzleti sikerre csábítva. Az író enged, hajlik, ír, ír, s évek múlva kifáradtan s talán cinikusan legyint: eh, ez nem az igazi, nem ezt akartam még de most már mindegy...

Nos, a publicista olyan ember, aki nem töpreng az ilyesmin, akiben nem vívódik kígyó az önbecsüléssel, vagy ha vívódik is de mindig fölényesen győz, mert a publicista nem igazi alkotó, az irodalom ugyanis nemcsak írástudás, hanem akarat, bátorság, erő és vívódás is. Az írás tudás pedig csak eszköz ehhez...