Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 1. szám

ORTUTAY GYULA: MAGYAROK
Illyés Gyula kétkötetes könyve - Nyugat

Egyhelyütt a magyar irodalom sajátos pesszimizmusáról írja a következőket Illyés: "Ez a riadt lüktetés - a különböző idők korszerű dalaiban annyira meglepő hasonlósággal tér vissza, hogy valóban elfogadhatjuk egy olyan időfölötti lény élettünetének, amilyen egy nemzet." A pedáns történetfilozófus e mondatban kizárólag alkalmas vitaanyagot látna s kifejtené, hogy a történet változó sodrába ágyazott nemzet semmiképp sem lehet időfölötti lény. Nem lenne igaza. Ha magyarságunkat, nemzeti létünket Illyés hevével és élményeivel tudná tekinteni, azzal a váddal és vággyal, mely utánozhatatlan sajátja s a térképabroszt is lelkes állattá varázsolja, nyomban elröstellné kicsinyességét. De az idézett mondat nemcsak a nemzetéhez való viszonyát leplezi le Illyésnek, hanem a könyvét magát is. Egész könyvét ez a "riadt lüktetés", a kétségbeesésnek és elszánt reménykedésnek riadt ritmusa élteti. Ez hálózza át a könyv fejezeteit s mint egy bonyolult dallamnak fájdalmas és mégis szép motívumai újra s újra felhangzanak az ítélet és magyarázat szavai a magyarság lényegéről s a magyarság sebeiről. Ez a ritmus átüt a naplószerkesztés korlátain, sőt a szerkezet maga is Illyést a költőt idézi: erre a vakmerő szerkesztési módra két köteten keresztül csak nagy költő vállalkozhatott. Ez a ritmikus hullámzás ismétlődő vezérmotívumaival akár eldobhatta volna a napló időbeli igazolásait, nemcsak a dátumok és a történet igazolja az újra előkerülő témát, de a mindegyre gazdagabb hang és a magasabbra lendítő erő.

Különben a szerkezet megtévesztheti a jámborabb olvasót: Huxleyre emlékeztet. Szabad változásaival, a helyszín, idő, probléma cserélgetése, a témák néha szándékosnak tetsző váltogatása (s az írói alkotás mélyebb lélektani értelemben szándékos is bizonnyal) könnyen megtéveszthet. Pedig minden téma egy központ felé fut, mint egymást metsző vonalak mind egyetlen középpontban találkoznak. Akár édesanyja ingében áll a betlehemesek között s kántálja az érthetetlen rigmusokat, akár az egyke pusztításait számlálgatja plébániák anyakönyvei fölé hajolva, akár Kannisto professzor beszédében figyeli a magyar nyelv különböző korszakait, különböző tájait, vagy az erdélyi lány Párizsban hallott ly hangjáról ír gyengéd szeretettel, akár a magyar pesszimizmus történeti okairól vitatkozik - egyetlen élmény hajtja, egyetlen vágy tüzeli: a magyarság. Mint hatalmas versben a strófák, itt is minden fejezet az alaphangot erősíti. Ha a látszat egy pillanatra Huxleyt idézte a fontoskodók elé, Illyés tehet erről a legkevésbé. Semmi köze Huxleynek száraz, engesztelhetetlen intellektualizmusához, ahol a bonyolult szerkezethálózat is mintegy meddő intellektuális játékká, fölényes virtuozitássá válik csupán. Illyés könyvének szerkezete csupa felcsapó, fenyegető láng, a szenvedély megújuló lökéseitől remeg, mint összecsapó, kérlelhetetlen kardpengék váltakozása, úgy váltakoznak a fejezetek.

*

De nem önkényes lírai napló lapjait forgatjuk. Már a Puszták népének is érdeme és múlhatatlan varázsa, hogy Illyés életét belevonta ugyan népének, a pusztai cselédségnek élettörténetébe, de ezzel csak jobban kiemelte visszatérő hűségét s ha családja genealógiáját bogozgatta is, népe sorsáról szólt. Új könyvében még magasabbra lép, egész nemzete sorsát tekinti, de módszeréhez hű maradt: a személyi vonatkozások is a magyarság egyetemes problémáit világítják meg. Megszégyenítő és intő példa így ez a könyv: amíg mások egyéni sérelmeikből, hisztériás érzékenységükből állítják elénk a nemzet főkérdéseit elképesztő önzéssel, addig Illyést életének fordulatai is csak annyiban érdeklik, amennyiben közvetlenebbül értesülhet belőlük magyarságáról, létének alapvető költői, emberi élményéről.

Mert könyvének első és egyetlen hőse a magyarság, a magyar élet. Nincs ma író, aki több jót és büszkébben szeretne írni magyarságáról, mint Illyés, szinte minden sorából kihallik az esengés a nemzet felé: tégy valami nagyot, emberit, hogy ujjongva magasztalhassalak! A fiatal, lángarcú Petőfi ujjongását szeretné elkiáltani újra s mindjobban érzi, hogy ez a vágyódás reménytelen. Ez a kettőség feszül minden sorában s ez a paradox helyzet, a vágy és remény kibékíthetetlensége, adja a könyv lírai alaptónusát. Bár úgy tetszik, hogy könyve a reménykedés irányába halad: az egyke elkeseredett, szinte vigasztalan dél-dunántúli terjeszkedése az intonálás s a Párizsból hazatérő írónak, mint az utolsó oldalakon olvashatjuk, önkéntelenül is verssorok jutnak eszébe. Ilyenek:

"Milyen boldogság, - most alakul csak az én hazám!
A többi nép elkészítette már övét, - be rosszul készítette el!
Nem mondom el hibájuk, - de lakhatatlan majd mindannyia -
Ám itt a kő, a mész, a vas: még mind a tág telken hever
S a régi lakból némi törmelék -
Mily munka várhat ránk, barátaim!"

Egy ízben maga is figyelmeztet erre a kettősségre, mikor szinte szégyenlős kapkodással elmeséli, hogy elítéltetése után hogy kellett rohannia s egy érdeklődő angolnak magyarázni a magyarság önigazoló szempontjait a vádoló Nyugat előtt. Ebben a magatartásban lepleződik le leginkább az avatatlan előtt, ha eddig nem sejtette meg vergődését s legmélyebb fájdalmát. Idézzük, amit Aranyról ír; sorai Arany legmélyebb megértéséről tanúskodnak:

"... visszahúzódik a magyar múltba, mely amennyire korlátoz, annyira véd is a környezettől és ott dalolni kezd, mint a megvakított madár, részegülten, önmagának, és betölti a magányt. Ha ez nem sikerül, ha megakad a hosszú légvételű dal, gyötrődő, kétségbeeső fogoly és nemcsak költői, de emberi mivoltában is."

Gyönyörű sorok s már csak azért is érdemes volt újraidézni, mert éppen ellentétes Illyés magatartásával. Illyés nem menekül részegítő énekekhez: állandóan a józanító és rémítő jelenre szögezi tekintetét, ihletét a szöges magyar élettől kapja. Szenvedélyes fájdalma a legnagyobb magyar tragikusokéval rokon, Széchenyiével, Kölcseyével, Adyéval. S mégis, mégis - Arannyal ellentétben - e tragikus alapélmény ellenére, a magyar élet cáfolhatatlanul elkeserítő tényei ellenére is könyvében állandóan a büszkeség, a szeretet és a rettegő reménység eltitkolhatatlan hangjaira lehetünk figyelmesek. Ha úgy tetszik: ez Illyés Gyula költői, írói - emberi alkatának legbensőbb dilemmája, az a végső feszültség, ami az alkotás szülőoka.

Milyen kár, hogy a magyarságára annyira büszke Illyés (emlékezzünk lelkendező szeretetére, ahogy távoli rokonainkat felfedezte Oroszországban s én emlékezem egy beszélgetésünkre: elhatározta, hogy e sivár magyar jelenből a vogulok közé menekül népmesét gyűjteni!) csak fájdalomnak és tétova reménynek hangjait szólaltathatja meg. Örömének, gőgjének szárnyát szegi a valóság.

*

Mert a kép, ami a Magyarokból előtűnik, megbénít, megdermeszt, oly kérlelhetetlen és leverő. Valóban Vörösmarty szavait halljuk: nincsen remény, nincsen remény... A csillogó, lágyan hullámzó, bájjal, ruganyossággal s erővel teli mondatokból egyre sötétebb, nehezebb, mozdíthatatlan tragikus magyarság bontakozik ki. Egykéző magyarok, városlakó ember számára érzékelhetetlen pusztai cselédnyomor, a paraszti fatalizmus halálos terjedése a magyaroknál, növő szerzési vágy s öntudat a németeknél, magatudatlan, magyarsága parancsait nem ismerő magasabb társadalmi osztályok, a nyelv belső romlása: ez a kép. Ehhez kapcsolódik nemzeti karakterológiánk kitűnő elemzése s a magyar pesszimizmus és a magyar "csakazértis" szembeállítása. (Persze tartalom elmondására ki sem vállalkozhatik ennél a könyvnél: Petőfi, Arany, Kölcsey, Fazekas portréi, a francia út, melynek minden mozzanata a magyarság kérdéseit bolygatja, a népköltészetről, népi kultúráról való fejtegetések s annyi más.) Az egymást váltó, bővítő motívumokból így alakul szemünk láttára a magyarság bűneinek lajstroma, szenvedéseink, szinte behozhatatlan mulasztásaink (egyben kötelességeink) tömkelege s közben mint marasztaló magyarázat és vigasztaló reménység a szaporodó vonásokból magyarságunk örök ismertetőjegyeire, a magyar alkat vonásaira is ráismerhetünk.

Könyvének egyik főmotívuma az egyke kérdése. Még egyetemi hallgató koromban olvastam a Magyarok első fejezeteit a Nyugatban. Magam akkoriban állandóan Szabolcs megyét jártam mesék és balladák után s ami feltűnt ott, inkább a sok és vérszegény, rosszul táplált gyermek volt s a nagy gyermekhalandóság (úgy tudom, Szabolcs ma is az elsők között van e szomorú statisztikában), s a folklorista felületességével igen egyszerűen megoldhatónak véltem az örökösödési jog szabályozásával a kérdést. Ma már tudom, hogy még ez a puszta jogi változtatás is milyen konzekvenciákat rejt magában, de azt is tudom, hogy önmagában a kérdés megoldásában mit sem jelent. Azóta magam is jártam Baranyában s kószálva a gyermektelen, néma faluban, áttaposva az elgazosodott kerten, elakadó lélegzettel néztem be a beszögezett ablakokon az üres házba. Megértettem, mit jelent szembe nézni a halállal. Dél-Dunántúlon egész faluk néznek így szembe, mereven és keményen a halállal, maguk mondották ki az ítéletet ártatlan fejükre. Mert ártatlanok voltak, jól tudjuk s könnyelmű áthárítás a nép erkölcstelenségéről beszélni. A szó jelentéstartalmának igazi értelmében mondhatjuk erre: demagógia a nép erkölcstelenségéről beszélni. Illyés cikke nagy port kavart s a heves vitában Babitsnak s neki volt egyedül végső következtetéseiben is támadhatatlan álláspontja, ez az álláspont egyben a helyes gyógyítás módszerét adja: kívánatossá kell tenni mind az egyes, mind a társadalom számára az életet. Ez azonban a mai szerkezete mellett a magyar társadalomnak olyan áldozatokkal és átalakulási készséggel járna, hogy a megoldás elől, mint Illyés írja keserűen, mindenki hátrahőköl. Könyvében ennek a vitának hullámai gyűrűznek s olvasás közben újra átélhetjük az elmúl évek lehangoló eredményű, de erkölcsileg oly értékes "falukutató" küzdelmeit. Ennek a küzdelemnek irodalmilag is minden bizonnyal Illyés Gyula írta meg a legmaradandóbb alkotásait s tételeit sem tudományos csűrés-csavarás, sem a politika gáncsvetései meg nem másíthatják. Valóban tragédiája a magyar nemzeti tudatnak, hogy létünk főkérdéseit újra meg újra fel kell fedezni. Hiszen igaz, az egyke kérdését jól látta már minden következésével Beksics is, Buday is s még sokan mások, aminthogy parasztságunk egyéb kérdései is megvilágosodtak már a XVIII. sz.-ban Tessedik Sámuel, majd utána Berzeviczy Gergely előtt. Kölcsey, Széchenyi, a reformkor vezérei, Petőfi, a századforduló magányos, gondolkozói, Ady: mind jól látták hová torkollnak ezek a problémák. Erdély elvesztésére még Beksicsék előtt figyelmeztet egy derék, ma nem emlegetett református prédikátor, Hetényi János, ha nem változtatunk földbirtokviszonyainkon. Illyés munkásságával ebbe a sorba állott be, ha felébred mégis nemzete, abban nem kis része van e könyvnek.

Az egyke kérdéséhez kapcsolódik, de a könyvben másutt is föl-fölbukkan a magyarságnak és germánságnak egymáshoz való viszonya. A pusztuló magyar faluk láttán Illyésnek mindegyre eszébe jutnak a német parasztok gyarapodó falvai s a magyar falukba beszivárgó szorgos németség, Isbert kegyetlen, ék alakban előrenyomuló germán terjeszkedési térképe, az országunkat járó német falukutatók. (Bár ugyanannyi magyar falukutató gyalogolna országútjainkon!) A magyar és német kapcsolat előadásában világosodhatik meg bárki előtt is (szinte jobban, mint a párizsi naplórészekben), hogy Illyés nem "népies" a szónak ismert elfogult és lenéző értelmezésben: érdeklődése, embersége európai, igénye egyetemes. Ingerülten utasítja vissza még csak látszatát is, hogy bizonyos "urbánusok" népiesnek nevezhessék: "Népiesség annyi, - írja a maga vállalt magatartásáról - mint magyarság. Az a magyarság, melynek álomképe a legjobbjaink képzeletében élt, akik közben a legjobb európaiak is voltak. Oly nehéz ezt megérteni?" Másutt is figyelmeztet még több ízben, hogy a személyeskedő mai viták az urbanitásról és népiességről senkit meg ne tévesszenek. De nemcsak a támadók felé vág, sokkal őszintébb: a népieseket Jeszenyin példájával riasztja. Mégis humanitása s magyarsága tán a német kérdés leírásakor a legszembeszökőbb. Jól tudjuk, hogy a német nemzetiség itthoni gyarapodása s terjeszkedése önmagában is mily veszélyeket rejthet magába, akkor is, ha a német parasztgyerek magasabb társadalmi osztályainkban asszimilálódik s a világpolitikából is megtanulhattuk, hogy az idegen nemzetben élő germánság minő fegyver lehet a terjeszkedő nagyhatalom kezében. Amellett a magyarság számára ettől függetlenül akaratlanul is az egyik legnagyobb szellemi veszedelmet jelentheti a hatalmas germán tömb közelsége, hiszen kis nemzet vagyunk, ebbe már bele kell törődnünk. Illyés rebbenéstelen tekintettel vizsgálja ezt a kérdést: a gyűlöletnek vagy gyávaságnak árnyéka anélkül. Annál súlyosabb minden szava, annál keményebb ítélete önmagunk felé: ha nem segítünk a Dunántúlon, magunk áruljuk el hazánkat.

A germánság démonikus hatása ellen egyszerű fegyvert talál: rámutat arra s minden lekicsinylés nélkül, hogy a magyar szellem alakulására a német hatás volt a legkisebb s ha közvetített is hatásokat, a franciát és angolt közvetítette. Elemzi a magyar és francia alkat rokonságát s rámutat, hogy a magyartól mindig is idegen volt a germán alkat. Valóban a francia hibák és erények egyre a magyar párjukat idézik, ahogy szinte örvendve olvassa fejünkre. (Eckhardt Sándor kitűnő könyvéből szintén ez derül ki: a francia jellem történeti alakulását vizsgálja s könnyű lenne a magyar rokonpárokat kikeresni.) Ez a helyzet joggal bizakodással tölthetne el bennünket, ha parasztságunk társadalmi, gazdasági és kulturális helyzete nem mutatná a súlyos tüneteket, a meghátrálás biológiai jeleit, az egykézést. a germán szellemiségtől nincs mit félnünk, ma már tudósaink javarészét sem kell féltenünk. Ha arra gondolunk, hogy a rokontalan magyar a francia szellemben, az angol alkotmányban, a latinság szellemében, olasz kapcsolataiban kereste a maga európai igazolását és szellemi rokonait, de a germánban alig, megnyugodhatunk. A lengyel pátosz és cifraság tetszett s a világháború előtt a szerb férfiasság, hősiesség is: a germánság valóban meglévő nagy tulajdonságaiból talán egyet sem kívánt a magyarság példának állítani önmaga elé. A néprajzi kutató is megállapíthatja, hogy a magyarság a környező népek közül épp ettől a germánságtól vette át a legkevesebbet. Ha az etnikai kapcsolatokat tekintjük: egy szlovák és magyar, egy román és magyar, egy délszláv és magyar etnikai csoport között mindig sokkal könnyebb és közvetlenebb volt a hatások útja, mint a magyarok és németek között. A magyar paraszt a német hatások javarészét elutasította magától. Mindez nem tekinthető puszta véletlennek s magában a történeti-politikai szembeállásunk sem magyarázza: mélyebb alkati elkülönülés van a két etnikum között. Illyés ereje és fölénye, hogy ezeket a különbségeket nem élezi ki kicsinyes hányavetiséggel: magatartása nyugodt, szinte méltóságteljes, pedig népe fogyása a legnagyobb nemzeti fájdalommal és félelemmel tölti el. Felkiált, hogy a Vörösmarty tájképzeletét alakító gyönyörű Völgység teljesen német már s ebben a felkiáltásban nemcsak az író sajnálkozása, de a magyar megrettenése is benne van. Kevesen mutattak rá a magyar veszedelemre félelmesebben, mint Illyés: elegáns, hűvös soraiban adózva a germán terjeszkedés tehetségének és szorgos, önmegtagadó igyekvésének. A legsúlyosabb magyar tanítást olvashatjuk ma ezeken a lapokon.

*

Mint mondtam, nem lehet tartalmi beszámolót adni erről a könyvről s közben állandóan kísért a vágy, hogy a szövegmagyarázók buzgalmával fejezetről-fejezetre vegyem Illyés könyvét, nem azért, hogy a magam magyarázataival odatolakodjam a világos tételek elé, hanem hogy a figyelmet felhívjam rájuk. Ilyen a magyar pesszimizmusról leírt vitája, a magyar csodáról: az utolsó pillanatban feltámadó és helytálló magyarságról írt fejtegetése, a bűntudatot hordozó magyar karakterológiája s egészében a Magyarok második felében adott nemzetkarakterológia. Amíg a különböző német és németesre szabott magyar karakterológiák telve belső ellentmondásokkal és önkényes általánosításokkal, Illyés megjegyzései, még az önmagukkal vitatkozók is, teli a világosság fényével, a valóságtól kapták erejüket és szavahihetőségüket: minden sora után magunkra, magyarságunkra ismerhetünk. Úgy olvassuk a magyarságról adott jellemzését, mintha kedves regényhősünkben mindegyre magunkra ismernénk. Aki ezután a magyarság lényegéről gondolkozik s állítani akar valamit, Illyés könyvét kell először fellapoznia.

Valamit azért szeretnék hozzáfűzni fejtegetéseihez. Egy adalékot csupán, hogy a tanulmányok nyelvén fejezzem ki magam. A magyar pesszimizmust fejtegetve vitatársa nemzeti traumára gondol, melyet a közösség tudata alá nyomott ugyan, de pesszimizmus formájában elválhatatlan társa lett. Ez az átvitt freudi tan, mely az egyénlélektanban sem vitathatatlan, nem tetszik Illyésnek. Pedig az egyszer tán valami igazság van benne, ha nem is a freudizmus értelmezése szerint. A finnugor eredetű magyarság beszerveződik az uralaltáji lovasnomád kultúrák rendjébe s a harcias nomád turk törzsek módján kell tovább élnie, rohannia.

Talán az eredet és a megszervezés ellentétéből származhattak az első közösségi traumák, szorongások, amit csak növeltek a következő évszázadok. Hiszen a honfoglalás előtti idők s a honfoglalás maga nemcsak hódítás és diadal volt. A magyarságnak menekülnie kellett a továbbnyomuló újabb nomád törzsek elől. (Igaz, egy részüket aztán bosszúból s a turk törzsek módján magába olvasztotta.) Ez az élet bármely közösséget páni félelemmel, szolgavággyal tölthetne el századokra. A magyar nem gyáva s nem is szolga. De állandóan fenyegetett léte, ez a fenyegetettség megtelepedése után egyenesen atmoszférája lett, eltölthette az örökös halálra készülődés pesszimizmusával és a halálra szántság vad "csakazértis", "egye fene" öntudatával. Ez a kétféle magatartás szorosan összefügg s ellentétük ugyanegy alaphelyzetből következik. Ez lenne az én hozzáfűzésem. Tán igazolja ezt a hipotézist egy másik feltevés: a székelység eredetkérdése. Azoké a székelyeké, akiket Illyés éppen cáfolatul felhoz mondván, hogy a legjobban szorongatott székelyek nem pesszimisták. Igen, de az újabb történeti feltevések szerint a székelyek a hun vagy az avar foglalás után nem is hagyták el Erdélyt s már a magyarok előtt itt élt rokon törzs volt, a székely a hódítóknak átadta a hun-magyar azonosság tudatát és beolvadt törzsi szervezetébe. Tehát a honfoglalás előtti nagy megrázkódtatásokon nem esett át. Igaz, aztán mint gyepűvédő katonaság s mint Erdély határvidéke eleget szenvedhetett, hogy magáévá tegye pesszimizmusunkat. Mindez azonban csak feltevés, vitaanyag.

De hiszen Illyés könyvének az elmondottakon túl éppen az a nagy érdeme, hogy nem hagyja nyugton olvasóját, felkavarja lelkiismeretét, cselekvésre készteti, megváltoztatja világképét s ráébreszti magyarsága lényegére. Nyugtalan könyv s olvasóját sem hagyja az utolsó oldal után elégedetten megpihenni: a szenvedés és öröm szinte ezután kezdődik. Kevés könyvet kell nyomban az elolvasása után még annyit forgatni, vitázni vele és fogadkozni megjobbulásunkon. Ilyen módon minden fejezet kényszerítene, hogy ismertessem. Nemcsak egy-egy történeti hipotézis kedvéért, de bátran mondhatom: egyenesen magyarságunk lelki üdvéért.

*

Komikus és méltatlan lenne befejezésül dicsérő jelzőkkel elhalmozni Illyés könyvét, s a dicsérő bírálatok módján minden elképzelhető jót mondani róla. Eddig sem arra törekedtem, még ha dicsértem is. Inkább jellemezni akartam könyvét, bár csak igen vázlatosan. De tekintet nélkül bármire, a legőszintébb tárgyilagosság hangján mondhatom, hogy könyve a legfontosabb magyar vallomások közé tartozik, a legfontosabb magyar alkotások közé. Irodalmi mérték már különben is keveset mondhat könyvéről: a nemzet tanítása a Magyarok. Riadt és fenyegető kiáltás, ne adja Isten, hogy utolsó okulásunk legyen.