Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 11. szám

Molnár Kata: Tűzfolt

A függönyön keresztül freccsent be a tűz fénye a szobába, feketén és vörösen egyszerre, mint valami vastag hússal felhasadt alvilági gyümölcsnek a leve, lefolyt és megalvadt gomolyban lent a falon. Künn egészen sötét volt már a korai, nyugtalan alkonyat; s ahogy a homályban a tapétáról aláimbolyogva lecsúszott, aztán újra fölmerült a feketén szétfolyó, égő narancsfény, körül a szoba mintha tengerfenék mélyévé süllyedt volna.

Mindez egészen valóságos volt, de egyensúlytalan, fullasztóan hullámzásszerű, — az asszony futó érzéssel valami támaszt keresett benne.: — nehéz, ingerült gyomra egyszerre lüktetve megtolakodott.

Az ablakhoz lépett hirtelen. Az aszfaltfőző emberek ott mozogtak az utca túlsó oldalán, maradék munka fakuló kék gőzében, katlanjuk nyitott lángja előtt fekete, fáradt sátáncselédek, görnyedtek és félelmetesek így, törődöttek és elkárhozottak. — Máglya! — gondolta az asszony és nem vette észre, hogy belemarkol a függöny szélébe. — Máglya... — gondolta s forróüveg, merev szemekkel átbámult a bolondmódon virágos fiatal fácskára, amely a szemközti kerítés felől integetett ide terpedt ágakkal a homályból, ragyogva és elmosódón, virágzásának fehér ruhácskáival megrakva vidáman, mint valami messzi, táncos kis szárítókötél.

— Hiszen tavasz van!

Tavasz, — — majdnem hanggal bugyborékolt föl belőle a testi undor egyszerre megtorlódó kínja megint,... — tavasz! Tavasz, — — minek? Kinek? Van még a világban, akinek ilyesmi, ez is hozhat valamit? Van még valami, ami hozhat valamit egyáltalában? Rég el van már intézve — és egészen — ebben az életben minden,... mi jöhet még, ami úgy jönne, hogy valami változást hozzon, — — talán ez, amivel most viaskodik megint, ez a veszni való nyomorúsága az életének, ez az egész... ez a verembe zuhant — ... ez a — —

Rettenetes volt, ahogy most nyelni kezdte a könnyeit megint, — kétségbeesett erőlködéssel rázta magáról, torkáról ezeket a lerázhatatlan ellenségeket, mert fojtogatták; — de a keserűség belülről-tellő tömlőjére csaknem rögeszmés önkínzással tapadt rá egész valója s szívta egyre, újra tele magát belőle — talán soha annyira, mint most! Már hetek óta járt így, gyilkosan letarolt kedvvel, megvolt a maga oka erre; a fogai csikorogtak belé, ha rágondolt.

— Nem elég, ez a fertelmes élet nem elég, ezt hurcolni? Most megint, most egy gyereket megint?

És rá kellett gondolnia, erre, amit magánál tudott, a tudattól nem szabadulhatott egy pillanatra; nem szabadították meg tőle az elzuhant álmú éjszakák, ereinek minden lökésével ez épült csak tovább, szívósan konokul, — pusztíthatatlanul; volt úgy, hogy napközben egy-egy percre mégis, szinte elfelejtette, hogy a következő pillanatban aztán levágódjon rá a valóság, süvítve, mint a parittyakő, — a saját testét tudta volna szétdúlni, hogy csak ne kelljen ráeszmélnie, — ha lehetne — semmire már!

Az ura nyitott be váratlanul, egészen halkan a szobába. Az asszony torka feszes, kövér és izzó lett hirtelen belül, mintha vastag bot nyomult volna benne fölfelé, lefelé egyszerre. Esztelen dühvel, rémülten és mozdulatlanul tapadt az ablakhoz, — csak most — most meg ne lássa ezt az embert!... Hallotta, hogy végiglépked mögötte a szobán, többször, keresgélőn a sötétben, de azt is tudta, hogy csak céltalanul, semmi dolga idebenn; — acsarkodó, dühödt gúny keveredett meg benne, — aztán egyszerre összelappadt üresen, levegőtlenül minden, amit érzett.

— Cudar... — gondolta száraz, epeízű szájjal, de csak mert benne volt már ez a szó, ez marcangolta kiégett gyűlölködését ilyenkor, amikor már csak hallgatni tudott. — Cudar...

Tudta, hogy a férfi most majd megszólal, valamit meg kell mondani, ezért keresgél mögötte csak mintha mást akarna. Nem mozdult; a bizonytalanná halkított, idegenesen tartózkodó hang a hátát érte.

— Berkessy holnap beszól délután a levéltárból, telefonált. Majd légy szíves...

A férfi tudta, hogy az asszony hallotta, amit mondott neki s hogy nem felejti el, amiről szólt, bár az asszony nem felelt; de köztük ez így volt ilyenkor régóta már. Most is hetek óta jártak csak éppen egymás mellett, megint hetek óta, szokássá szikkadt dühüket hallgatag gyűrve, egy-egy muszáj-szóra találkozva csupán, együttélésük muszájából kénytelen-kelletlen kiütköző egy-egy mondatra, — majd légy szíves megmondani lánynak, hogy a fürdőszobát... Kósa telefonálni fog, majd légy szíves...

Így ment ez: tessék, köszönöm, légy szíves; ilyenkor, amikor már itt tartottuk, nem igen bántották egymást. A rettentő szavak ilyenkor már visszahúzódnak bennük, csak sötét ízük marad ott a szájukon, meg kimondottságuk fullánkos szégyenű lappangása a szemükben, ahogy egyszer-egyszer összeakadt egymástkerülő tekintetük mégis. A férfi — titkár a törvényszéken — sietős pontosságba zárkózott ilyenkor a maga dolgaival; ha akarta, jelentékeny és szorgalmas embernek tudott látszani s ezzel a látszattal elfoglalni annyira, hogy tevékenynek érezhette magát, aki nem ér rá feleslegesre. Az asszony valami száraz és fáradt szenvedésbe burkolózva tett-vett némán; a hallgatása riasztóan nagy hallgatás volt ilyenkor; — nem egyszer volt már oka ez a konokul szenvedő hallgatás annak, hogy életük elcsendesedett dühe akkora lobot vetett a férfiban, hogy felszakadt tőle az asszony hallgatása is megint és elömlött rajtuk izzón és pusztítón a gyűlölet újra, akár magát kiokádó láva.

Hát ez volt az életük; ez, így. Rágták, marták, pusztították egymást és nem tudták, miért kell ennek így lennie; nem tudták, miért kellett egyszer összeakaszkodniok, ebben az igában egymáshoz-kötődniök nekik, akiknek nincs atomnyi közük egymáshoz azon kívül, hogy valamikor halálukig egymáséi akartak lenni. Körülöttük ott a három gyerek, kéretlen is sarjadzó hajtások bokorbaverődött életük aljánál; gyökérkéik onnan ágaznak-szövődnek a közös tőről, az ő gyökereik szövedéke közé, szétfejthetetlenül; nem lehet tépni rostnyit csak a magukén, hogy meg ne sínylődjenek belé amazok; nyomorult szabadulás, amelyik örökre egymáshoz-kötöttségében; tudva, hogy így lesz már mindig és ez elől többé nincs menekvés, végig kell csinálni — végig, mindig ezt; míg majd elmállik egyszer az élet valahol, csak belémállik valami pihenéstelen és nem is vágyott semmibe, sívó fövénnyé szikkadva lassan, mint egy gazdátlan part, amelyet elhagyott a tenger — —

Még a férfi volt, az aki jobban tűrte. Felszínesebb természet volt az asszonynál; ha dühe kitombolta magát, meg is tudott nyugodni valamennyire, még sajnálni is tudta a mellette romló másik életet és néha eszébe jutott, hogy talán mégis van valahol segítség; de itt erről gondolkozva hamar elhagyta türelme, csak dühe forrt fel újra, arra meg éppen nem szeretett ráérni, hogy az asszony nehéz hallgatását feszegesse; s a segítség felfedezetlen maradt.

Az asszony — egyre gyakrabban —képzelt öngyilkosságokat élt végig, ez lett a csillapítója. Pihenni szeretett volna; ez volt immár legerősebb vágya. Sokmindentől volt fáradt. Az emlékeitől is; a magukbacsukódott, nosztalgiává titkosodott vágyaitól; s minden absztraktumok mellett éppen eléggé jelen életének a valóságától. A három kéneső-mozgékony gyerektől, az értük-aggódásaitól a gondjaitól az összeszűkült fizetéstől, az olcsó cselédtől, a nem bővíthető lakástól, a kiüresedett létezéstől, a kilátástalanságtól, ami mindezekre rányomta a hitelesítő pecsétet; ennek az egésznek a széptelenségétől, óh, ettől volt fáradt. Nem is a járomtól volt fáradt; a jármot még értelmemmé tudta volna élni a maga számára, ha az ő erejét igazolta volna, teherbíró asszonyi mivoltának valami igazi kiteljesedését. De csak megalázottságát igazolta, szükségességét a háztartás műhelyében, kéznéllévőségét egy törvényesített ágy megalkudott, kényszerű kényelmében. Óh, ez az ágy; illúzióknak mennyi békülésbe-ernyedt elhasználtságát fogadta már magába, párnául párnái közé; sokszor de nagyon tudta vádolni asszonyi tisztességének ezt a cinkosát! Pedig pihentetője volt mégis e tűrt párosság; sivár vagy rettentő nappalok utáni asszonyi valója részesült itt fanyar becsű elégtételekben. A férfi a béküléssel önként jött mindig; anyátlanná szelídülve az ölelés vágyától, jószándékú önzését mint engesztelést hozta, képtelenül az asszonyban mindig felkeseredő kedvtelenség megértésére.

Hol volt már a máglya, amit pedig mégis ők raktak valamikor, tűzfényes éjszakák felcsapó lázában vészes magukat lángként lobogtatva, — hol volt már a máglya! Csak megsűrűsödött üszkös roskadásán a fekete mérgű füst, pedig — s a szörnyű ez volt — még emlékeznek is rá... Bomlott eszméletű, gyönyörű, féktelen tavaszi cédaság — —

— Nem szabad! — markolta a függönyt reszkető gyomrának kínjában az asszony, de eltágult szemét nem tudta levenni a nyitott katlanajtó künn meg-meggomolygó, vastag lángjáról. Mintha itt, körülötte kúszott volna körbe most a künn szárnyatlan füst, verte, csak verte egyre torkára a könnyeket, — a könnyeket, amikkel hetek óta viaskodott, dühödten, hetek óta, negyedik, ötödik,... — hatodik hete már!

— Most megint? Most megint, most egy gyereket megint?...

Ölni tudott volna maga körül, oly cudarul megalázottnak érezte magát, —kijátszottnak, Úristen... Nem tudta kívánni, nem tudta kívánni kihordani ezt az új gyermeket, akinek a benne már készülődését kétségbeesett dühvel érezte, tehetetlenül és akkora maga ellen lázadással, hogy kínjában csak hahotáznia kellett volna már, nevetni, rettenetesen csak nevetni ezen az egészen, e megcsúfolt, torz szörnyűségesen, nevetni! Úristen, nevetni, — ha tudna még!... A dühe, a kínja mögött irtózatos levertség nyomta; egy pórusa nem volt már gyűlölet nélkül, olyan volt, mint egy megfertőzött — most így!... Tisztaság, világosság felé kapaszkodó, állandó, szüntelen fájdalommal, nagyon szerette a gyerekeit, nagyon szét tudta ősztani magát köztük; de elég volt, — elég volt háromszor ugyanígy már, ebből a keresztútból emellett az ember mellett! Segítő gyöngédségre nem számíthatott, — ezt tudta; eddigi terhességeinek kínzó kényelmetlenségei a férfit a kimerülésig untatták és gyötörték, az éjszakai gyermeksírás durvává tudta ingerelni; s a vádakat e kéretlen, sokadik új jövevényért éppen most, a megnehezedett lehetősége idején, maradéktalanul neki kell majd viselnie, az asszony tudta, előre ezt is;... és ezért vállaljon újra —mindent? Teste-lelke életének egészét, vére legutolsó cseppjéig kimeríthető teljességét ezért adja részesül egy rettenetes, könyörtelen munkához, amely őt használva, — akár elhasználva, utolsóig, ha kell, — gyúr egy újat?... Minden következő gyermeke után nehezebben szedte össze magát; asszonyiságának külső, belső anyaga egyaránt megsínylette a nagy átalakulások mindegyikét, csak alig-alig tudta visszanyerni szép, ép asszonyi énjét — és most megint, újra, odaadjon magával mindent, — ezért!?

— Egy szennyes csésze vagyok! — gondolta csikorgó foggal, —neki,... átkozott, cudar... cudar állat, megkímélt, kiszolgált kényúr... átkozott férfi! Mindent kikeverhet bennem, amit akar, kéjt, betegséget, gyönyörűséget, mérget, életet, mindent, — a saját valóm legbensejéhez közöm nem nekem van, a saját testem életéhez künnrekedt cselédnél szolgálóbb vagyok! Ő ölel és nekem egy eleven lény nő ki a véremből, elváltozom kívül-belül, cepelem magam, teherrel megrakottan előtte, a szeme előtt, előtte, míg emberhez sem hasonlítok már, míg elutálkozhat rajtam, azon, amivé ő tett! Aztán feldűlök és üvöltve kettészakadok, vér, hús, szenny, élet, minden kifordul belőlem, aztán ezt is elfelejti a testem és mire elfelejtette, asszony vagyok újra, asszony, — békíthető, —nyűhető, — asszony, —megint!

Óh, — asszonyi testbe befalazott, nyomorultul egyetlen-sorsú asszonyi élet!... Hiszen mindenhez ő kell! A férfinak a természetnek; öleléshez, születéshez; — de csak ezért? Hogy maradék ronggyá prédálódjék benne; ... hogy aztán egy jó szót ne kapjon érte! — Ezért?

Hány hete — több, mint öt hete, a hatodik hete emészti már kiszolgáltatott megcsúfoltságának gyehennás gúnyja — és tud-e róla az ura? Észrevett-e csak annyit is, törődik-e vele, hogy neki valami baja van? Pedig, ha —... hát ki tudjon róla, ha nem az ura, ki vegye észre, — ki vegye át tőle?!... — Ez, ez a legszörnyűbb, hogy közük sincs egymáshoz, nincs annyi közük egymáshoz, amennyinek a látszatát kötelezőnek érzi egymásról érdeklődő két idegen ember — de egy gyereket, egy életet életté kelteni — akinek test kell, mert ide kell megérkeznie, erre a földre,... egy élethez, amelynek majd emberi sorsa lesz — ehhez elég ennyi is, egy gyerekhez ennyi is elég! Egy negyedik gyerekhez, hogy még lerázhatatlanabb legyen a láncuk; — hogy még kevesebb közük legyen egymáshoz!

Még ha — még akinek talán szerelemből kerül mindez...! De — szerelem — — aóóhh! Szerelem! Hát ennél az egynél aztán nem vezethetik többé félre. Legalább ennél az egynél aztán nem szedhetik már rá többé! —... kor kérdése! Az okosodás növekedtén leesik ez is az emberről, akár a himlő... még ha hegedten, gödre halálig bélyeg is marad — viselheti ezt, takarhatja ki-ki, ahogy tudja, — — szerelem — óh! — Szerelem...!

Künn a könnyeden körülereszkedett korasötét mögé húzódott minden; hevült fénykörében most kemencés meleggel piroslott az alvadó lángfolt. Árnyék gomolygott meg görbedten a tűz előtt, ormótlan, felpúposodott fekete gomba, láthatatlanná fényesedett karjának loccsantó mozdulatára vastag szürke gőzzel csapott szét, magasan az eloltott láng sistergő lelke. Az asszonynak egyszerre a torkáig türemlő gyomra meglüktetett, mint egy buggyanóöblű, meleggel teli száj. Megmarkolta az ablak kilincsét, a csikkanó hangba belekapaszkodott száz horgas, megtépett ideggel: — futni! Futni... — futni innen! Futni, kifutni — mindenből, — csak még egyszer lenni egyedül, egyedül, — önnön testével egyedül, egyedül — magával!

— Eszti...

Zökken lélegzettel megmerevedve, kövült ijedtségben hajolt előre, vakon az ablak felé. Óh, hát... hát miért, miért — — Az ura ott állt mögötte. Tán nézte mindeddig, — némán — ezt a rettenetekben vergődő ismeretlenséget, amelynek kínlódó testét a magáénak tudta, — tán nem bírta nézni tovább.

— Eszti.

Az asszony felnyögött, hangosan — torkában hirtelen, tombolva egymásbamarkolt egész robbanó feszítésével a gyűlölet, a düh és a keserűség. A férfi most ott állt mögötte egészen és bátortalan karokkal átölelte a vállát hátulról, alázkodva és gyöngéden, átlátszó áhítozással — és őhozzá-tartozón, — — ahogyan szokta...

— Eszti, ne haragudj — mondta csendesen, e percre... igen, ilyenkor egészen őszintén, magának is, — Eszti... ne haragudj. Ne haragudj... Majd csak jobb lesz egyszer mégis minden. Neked se jó, nekem se, annyit mérgelődsz és hallgatsz, hogy nem lehet már tovább nézni. Eszti... Ne haragudj, Eszti. Én majd megpróbálom,... talán tudok más is lenni,... talán...

Ahogyan szokta; máskor is; — mindig.

Az asszony állt az ölelés alatt, állt mozdulatlanul, dermedten és hallgatott. Szemét behunyta, kezét leengedte. Egyedül... még egyszer. Egyedül. De ne így... Még az állat, még a kutya is vackot kapar össze magának ilyenkor, még azt is befogadják, megértik, mit akar, még az is valahová tartozik — ilyenkor... — Rettentő zsibbadásban érezte, hogy lehullik róla a vadul ágáló sok dac,... csak egy ernyedt sóhajt érzett elfolyni magán, egy lehelletlen szétoldódó semmibe-merülést az ölelés őszinte férfimelegén. Egy csaknem embertelen hőséggel rázuhanó hullámát a vár rokonságának érezte végigömleni magán, — a testében készülődő gyermeket, akiről e percben, most, már tudta, hogy vállalni fogja megint, ezt is, — aztán a szeme megtelt könnyel;... és ekkor, a könnyei mögött — egyszerre irtózatosan felkorbácsolt dührohamban, csaknem eszét vesztve, őrjöngve rohant neki a felnyílt felismerésnek, hogy becsapták.

A férfi ott tartotta most magánál; mit sem tudva, mit sem kutatva, mivel sem vesződve csendesen és békéltetőn megcsókolta, aztán melegen és mindent feledve csókolni kezdte. A asszony tűrte;... ömlöttek a könnyei és tűrte; és a halálosra fáradt mozdulatban, amellyel élettelen karja ottmaradt a férfi vállán, riadt, bágyadt és keserves elbámulással rájött, hogy nemcsak őt csapták be. Őket mind a kettejüket becsapták.