Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 10. szám · / · Figyelő

Végh Hanna: Les hommes de bonne volonté
Jules Romains regényének X—XIV. kötete [+]

Jules Romains hatalmas munkájának legutóbb megjelent négy kötetéről lehetetlen összefoglaló ítéletet mondani. A XIV. kötet a világháború kitörésével végződik, de ez sem befejezés, sőt újabb, szinte beláthatatlan lehetőségek nyílnak meg a továbbépítésre. E négy kötet úgy irányzatában, mint minőségben nagyon eltérő és külön-külön részletes elbírálást kíván meg.

Vissza szeretnék nyúlni egyrészt arra a megállapításra, hogy Jules Romains francia nemzeti karaktereket alkotott; másrészt arra, hogy a szerző az "alázatosakat" írja le különös megértéssel és szeretettel. A mű folytatásában azonban mindig több nemzetközi jelentőségű személyiség is akad (nemcsak francia, hanem olasz, német és orosz típusok). Történelmi személyekkel is találkozunk; de ez nem csökkenti a mű értékét, mert a természet után készült arcképek úgy szuggesztív erőben, mint valószínűségben egyenrangúak a képzelet-alkotta karakterekkel. Az "alázatosak" iránti vonzódás változatlanul tart, a szerzőt azonban mindjobban érdeklik a világ nagyjai is.

A legelső két kötet (Le 6 Octobre, Crime de Quinette) menetét filmstílusnak neveztem. A Recours l'Abîme (Folyamodás az Alvilághoz) bizonyos analógiát mutat a fentiekkel és a munka kevésbé sikerült részei közé számítható; a VIII. és IX. kötethez hasonlítva pedig kétségtelenül hanyatlást jelent. Főalakja George Allory, a hiú, tehetségtelen regényíró és kritikus. Életének legforróbb vágya, hogy mint francia akadémia tagja a Halhatatlanok sorába léphessen. Kudarcot vall; a csalódás letépi róla az önámítás vértjét. Kétségbeesésében rövid időre túlszárnyalja saját középszerűségét — nem mint író ugyan, hanem mint gátlásaitól felszabadult élvező.

Az alvilágban, az érzéki mámor elfajult formáiban keres s talál menekülést attól a szörnyű állapottól, amikor az élet teljesen megszűnt "szeretni önmagát".

A pszichoanalízis, vagy inkább az, ami tanaiból mint destruktív elem ment át a köztudatba, érezteti hatását; de a kötet gyengéje elsősorban az, hogy Allory alakja eredetileg nagyon érdektelennek van beállítva. Későbbi tragikus lelki összeomlása és a bepillantások, melyeket akkor saját egyéni alvilágába tesz, nincsenek egészen arányban jellemével. Az író itt kihasználja hősét, részben mély és érdekes gondolatok kedvéért úgy, mint egyes Jallez-Jephanion párbeszédekben is. Ha ezt hibának kell tekintenünk, úgy bő kárpótlást nyújtanak a kitűnő mellékalakok és környezet-leírások. A szerző bravúros lendülettel eleveníti meg a párizsi apacs-világot, annak típusai a Romuald Guyard és Isabelle-pár. Mesterségük ezer mérföldre sodorta őket minden társadalmi és erkölcsi kötöttségtől — mégsem tudta végképp kiölni belőlük a francia nép forma-érzékét; a kis nyárspolgár erkölcsi megbotránkozása váratlan komikummal tör ki bennük, mikor néhány "dilettáns" szemmelláthatólag túltesz ezeken a mestereken a romlottságban s az apacs-pár szerint valóban illetlenül viselkedik! Nem kevésbé humoros alak Madame Raymonde, a kerítőnő: Jules Romains — véletlen, vagy szándékos iróniával? — őreá ruházza Allory esetében a pszichoanalitikus orvos szerepét, a gátlások feloldását. A züllött Bergamot-t pedig biztosan mindnyájan felismernénk, ha az utcán felénk jönne, kidülledt üveges félszemével. A befejezés, Allory öngyilkosság-kísérlete, erősen színpadias.

A Recours l'Abîme-be is több olyan epizód van beleszőve, mely nincsen ugyan közvetlen összefüggésben az alaptémával, de szükséges mint ellentét vagy mint a mese továbbfűzése. Érdekes többek között Jallez találkozása azzal, amit hol törzsnek, hol polypnak nevez: a szinte félelmetesen összetartó és nagyon anyagias francia kispolgári családdal. Jallez ebben a szokkarú, őskorból fennmaradt. szörnyetegben fojtogató veszélyt lát a társadalom számára. — Mellékes szerep jut ezenkívül a X. kötetben néhány finoman megrajzolt nőalaknak is. A nagyipar egyik hatalmasa, Champcenais pedig egy képviselőt veszteget meg, hogy a fegyverkezés mellett foglaljon állást.

A XI. kötet (Les Créateurs, Az Alkotók) alapgondolata sokkal elvontabb. Lényege két igen különböző stílusú felfedező lángész — a tudós Viaur és a költő Strigelius — szembeállítása. Viaur-t, a fiatal orvost, egy véletlen tereli a nagy felfedezők útjára. Ha következtetései helyesek, úgy ez korszakalkotó újítást jelentene. Viaur kísérletei a tudatos akaraterő (nem hipnózis) lehetőségeit célozzák és azoknak felhasználását a gyógyításban. Jules Romains egyúttal megkísérli az alkotó lángész közelebbi meghatározását, a tudományos kutató munka folyamatának és a felfedezés lelki mozzanatainak elemzését. Hangsúlyozza a hit szerepét: az igazi tudós alázatos, és érzi, hogy minden diadala csak egy kis lépést jelent a haladás útján — de feltétlen hisz ebben a haladásban. "Kell, hogy a hadsereg előre nyomuljon." A lángész egyik főerénye a szervező tehetség. Fent a "megkísérli" kifejezést használtam. Miután precíz tényekről és következtetésekről van szó, önkéntelenül is felmerül néhány kétely és ellenvetés: elég alapos tudással rendelkezik-e a regényíró? Van-e más, mint naiv mese-értéke annak, amit olyan meggyőzően tár elénk? S nem lép-e túl azon a határvonalon, melyet minden lelkiismeretes művésznek tisztelnie kell? Még akkor is, ha a mondottakat tényleg alapos ismeretekre támasztja, lehetséges-e ennyire népszerűsíteni durva hamisítás nélkül? Fenntartásokkal kell tehát élnünk, annál is inkább, mert Julesz Romains éppen itt szédítően virtuóz. (Érdekes volna ezekről a fejezetekről egy orvos-biológus véleményét hallani.)

A Les Créateurs másik főalakját, Strigelius-t már ismerjük mint költő-filozófust és téplelődő lelket. Világnézete majdnem kétségbeesett, s merő ellentéte az egyszerű, hívőn előretörő Viaur beállításának Strigelius nem képes hinni abban az állandósult sikerben, melyet — minden katasztrófa és visszaesés ellenére — "az emberiség misztikusai haladásnak neveznek." Strigelius is felfedező lesz: módszert talál arra, hogyan lehet ihlet nélkül, vagyis inkább az ihlet szeszélyeit és zsarnokságát kijátszva, értékeset alkotni. Amikor ezt a folyamatot leírta, Jules Romains Paul Valéry "matematikus" költészetét tarthatta szem előtt. Viaur — Strigelius: ellentét vagy analógia? Ezek a gondolatok könnyen megtévesztő homályba visznek és a szerző egyedül a Les Créateurs-ben tért el túl merészen attól a talpraesett realizmustól, mely munkáját eddig kitüntette.

Strigelius nézetei közvetve átmenetet képeznek a XIII. és XIV. kötet aktualitásaihoz is. A jövő szerinte pax germanica-t, katonai diktatúrát fog hozni, mert Európa mindinkább távolodik attól a nemzetiségi közönytől, mely a pax romana előfeltétele volt. Elfogulatlan éleslátása Jallez világszemlésére emlékeztet: mindkettőre illik a ma sokat ócsárolt Weltbürgertum fogalom. Európaiak, antinacionalisták; (ami egyáltalán nem zárja ki az igazi, mély nemzeti kötöttséget.)

A Les Créateurs epizódjai között éppen a fentiekre vonatkozólag fontos Jallez rajnavidéki útja, állásfoglalása az Alsace—Lorraine kérdésben. Jules Romains megértő szimpátiája a németek iránt, mellyel már foglalkoztam, újra kifejezésre jut, míg az utolsó kötetekben mindinkább észlelhető ellenszenve Oroszország iránt. — Allory is szerepel újra: visszaesik a köznapiba, a középszerűségbe, honnan az önérzetén ejtett seb egyszer (és valljuk meg: elég ízléstelen formában) kizökkentette.

Az utolsó két kötetben legtöbb a történelmi esemény és történelmi személyek kerülnek mindinkább előtérbe. Mission Rome (Küldetés Rómába) mint különálló regény is a legjobbak közé tartozik. Felépítése végig tömör; hiányzik belőle minden kétes misztika és elvont elmélet, ami a Les Créateurs-ben zavarólag hatott. Mionnet abbé-t Gurau és Poincaré titkos megbízással Rómába küldik, hogy ott kifürkéssze Merry del Val államtitkár-kardinális állítólagos franciaellenes politikáját. Mionnet volt a Province főszereplője. Tetterős, becsvágyó, számító eszű ember, aki egyaránt távol áll úgy a hipokrízistól, mint túlzottan lelkiismeretes töprengésektől. Karakterét ez a római megbízás fejleszti ki egészen. Megvan benne mindaz, ami az egykori nagy egyházfejedelmeket jellemezte. Elsősorban diplomata-tehetség; de kész merész tettek felelősségét vállalni — esetleg egyházi hatalmasokkal szemben is — bár sohasem az egyház érdeke ellen, mellyel azonosítja magát. Hisz ennek az egyháznak uralkodói hivatásában és az arisztokratikus világnézet megvalósulását látja benne. Igaz, hogy Mionnet inkább a renaissance Vatikánjára gondol: felsismeri a választott nemesség nagy előnyeit az átöröklött ranggal szemben; teljes mértékben értékeli mindazt a művészi pompát s életörömöt, melyet ezek a nagyurak ápoltak s élveztek, s melynek emlékeivel még ma is lépten-nyomon találkozunk az Örök Városban. Mionnet szemében a pápák politikai hatalmának s az általuk teremtett kultúra minőségének csak előnyére válhatott, hogy a nők ebben az udvarban sohasem gyakorolhattak közvetlen befolyást; bár a "nagy" korokban bőven jutott nekik szerep, a Vatikán politikája végeredményben mindig férfipolitika maradt, ellentétben a világi udvarokkal. Mionne-t római tapasztalatai végül megerősítik abban, hogy a renaissance-szellem mégsem halt ki egészen. Ilyen igazi egyházi főúr maga Merry del Val, kiben a nagyratörő fiatal pap rokonlelket sejt. Flig öntudatlanul melléje áll; a hatalmas diplomata megnyerte ellenfelét és Mionnet lemond az aljas eszközről, melyet a véletlen kezébe játszott s amelyet a francia kormány Merry del Val megbuktatására használhatott volna fel. Jules Romains a Mission Rome-ban kidomborítja a gallikán s ultramontán katolikusok ellentétét; igen találóan hatásozza meg a háború előtti Olaszország ingadozó politikáját s végül egész sorozat kivétel nélkül élethű, színes római típust hoz színpadára, mely színpad maga az Örök Város, soha ki nem aknázható varázsával.

Epizódoknak aránylag kevés tér jut ebben a kötetben. Jules Romains mégis újra gazdagítja egy mesteri vonással Párizs képét, amikor az Action Française kissé operetszerű tevékenységét festi. Új szereplő a balt újságíró, Maykosen — Vilmos császár kémje és szmélyes jóbarátja. Maykosen jelentésében érdekes, habár meglehetősen romantikus híreket hallunk a Monarchia belügyeiről. Végül még Ortegal festő alakjára szeretném az olvasó figyelmét felhívni, akit a szerző a Les Créateurs-ben mutatott be először. Ez a fejezet az "érthetetlen" modern festészet titka körül forog. Végignézzük egy ilyen kép keletkezését; Jules Romains azt a feltevést kockáztatja meg, hogy ez az irányzat egy tehetséges művész felmagasztalt, divattá vált szeszélyéből keletkezik. De ebben az esetben is számon kell tartanunk a megfoghatatlan elemeket: korunk valami rejtett étvágya nyer kielégülést a modern művészetben, öntudatlan alkotók keze által és néha szélsőséges divat-szeszélyek álarcában.

Le Drapeau Noir (A Fekete Zászló) a Mionnet-eset folytatását és számos rövidebb eseményt tartalmaz. Egyetlen nyugodt, epikai jelenség itt a francia paraszt, Jean de Lherm típusa. Ez a rész a nagy orosz elbeszélők legszebb alkotásaihoz méltó s visszatükrözi a szerző mély szeretetét hazájának földje s népe iránt. A csendes falusi képet epizódok sűrű, szaggatott egymásutánja követi; a szereplők sokasága még fokozza a nyugtalanságot.

Gurau és a francia belpolitika fordulatai; Germaine a jósnőnél; Marie de Champcenais vallásos révedezései; Sammécaud, majd Champcenais elég ritka ízű szerelmi kalandjai; Quinette legújabb gyilkosság-terve; jerphanion házassága, beilleszkedése a polgár szűken körülhatárolt életformájába — mindez kíséret; a melódiát ismét Jallez meglátásában találjuk, ismét az ő magas figyelőjéről tekintünk szét. Őt nem vonzza a polgári jólép barátságos biztonsága, hű marad szabadság-ideáljához. A vándort útja Londonba viszi s a sokféle benyomásból egyszerre csak fekete zászlóként emelkedik ki egy különös, aggasztó felfedezés: Európa unatkozik. Jallez ezentúl a mogorva unottság jelét véli felismerni minden homlokon. Európa unatkozik: játszik érzéki mámorral, merész tervekkel és a haladás romantikájával... szeszélyes; képzelődik, álmodik — halált és összeomlást is. Talán túlsoká tartott a jólét s ezért kavarja fel frivolitás, fojtott békétlenség a lelkeket. Senki sem merészeli nyiltan kívánni a háborút; mégis mindnyájan ébresztik a romboló erőket s már-már felszabadulást remélnek találni az úgynevezett "történelmi események" sodrában.

"Könyvtárak embere; unalmas fanatikus, ki elméleteken nyargal" — ez Maykosen gúnyos véleménye arról a kis mongolarcú tanárféle emberről, kit Lengyelországban intervjúol és akiről az hírlik, hogy a világforradalom szakembere. A kis tanárféle ember nem más, mint Lenin. Jules Romains könnyen ér el itt drámai hatást: ki tudna ellentállni mindannak, amit ez a név, vagy inkább a személyiség, akármennyire regényszerű, leírása felidéz? Az események sorrendje és beállítása azonban nagyjában megfelel a valóságnak; az Hommes de Bonne Volonté nem tartozik ahhoz a megtévesztő regényfajhoz, mely minden alapos indokolás nélkül "történelmi"-nek nevezi magát. Ez a munka korrajznak számíthat hasonló értelemben, mint például Tolsztoj Háború és béké-je. A XIV. kötetben többek között II. Vilmos császár, Jaurčs, Poincaré is szerepel. Halljuk a visszhangot, melyet Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának híre keltett a nyugati országokban. A Le Drapeau Noir Franciaországnak nagyszerű lendülettel megírt bemutatásával fejeződik be 1914 nyarán, midőn ez a nagy s mindig kalandra kész nemzet újra "belépett a történelembe" (naív, homályos lelkesedésében valami kereszteshadjáratról álmodozott újból): — amikor megkondult "a mozgósítás halálharangja".

 

[+] Az előbbi kötetek ismertetését lásd a Nyugat 1934 áprilisi, 1935 februári és 1936 áprilisi számaiban.