Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 10. szám

Schöpflin Aladár: Karinthy

Nehéz embernek lenni ebben a szép húszadik században. Mindenki valami más, mint csak ember: egy foglalkozás űzője, egy pártnak a tagja, egy világnézetnek vallója, egy vallásfelekezetnek híve, egy külön-szolidaritásnak részese. Mindenki visel egy vagy több jelvényt, amely jogává és kötelességévé teszi, hogy más jelvények viselőjétől megkülönböztesse magát, más jelvények viselőit gyűlölje vagy lenézze. Mindenki visel valami egyenruhát, nemcsak a testén, hanem a lelkén és a gondolatain is és gyűlöl, megvet, lenéz mindenkit, aki más egyenruhát visel. Soha annyit nem hirdették a különféle közösségek eszméjét, kivéve egy közösséget: az ember közösségét. Soha annyi és olyan kemény betonból készült válaszfalat nem építettek nemzet és nemzet, faj és faj, osztály és osztály, nézet és nézet között, soha annyi "egyedül üdvözítő" tanítást nem lehetett hallani, amelyek úgy gomolyodnak egymással, mint a számtalan rádióleadók éterhullámai. Csak egy ember egyszerű világos hangját nem hallani. Azt tudjuk, hogy milyen a magatartása a polgárnak, proletárnak, a parasztnak, a katonának, papnak, iparosnak, kereskedőnek, tudósnak és politikusnak, de ezek kénytelen, egyenruhásított magatartások, egy párt, egy foglalkozás, egy életkör magatartásai, nem az emberéi. Valóban nehéz e között a sokféle, belül viselt egyenruha között egyenruha nélkül járni s csak embernek lenni, semmi másnak.

Karinthynak ez a nehéz szerep jutott. Nem bizonyos, hogy saját jószántából. Nem egyszer próbált szabadulni tőle, belebújni valami egyenruhába, olyannak lenni mint mások, mint az olvasói. Szerepének vállalásához hősiesség kellett és ő róla tudjuk, akik ismertük, hogy nem volt hős, nem volt aszkéta, nem is tisztelte a hősiességet és aszkétizmust. És mégis benne kellett élnie a szerepben, mert akarva sem tudott más lenni. Erős, boxbajnoki formájú teste nem bírta az egyenruhát, a gondolkodása még kevésbé. Eleve el volt rendelve arra, hogy csak ember legyen különállva mindennemű emberi csoporttól, rétegtől, érdekkörtől. Nem tudott semmit "képviselni", sem osztályt, párott, felekezetet, sem világnézetet. Annyira különállt mindezektől, hogy csak gyanúval tudott rájuk nézni, észrevette rajtuk, hogy eltakarják az emberekben az embert. Aki nem hiszi azt, amit mások hisznek, azt ma kinevezik cinikusnak. Karinthy cinikus volt, de nem úgy, ahogy a szót ma használják, hanem úgy mint a görög világ cinikus bölcsei. Dogmák nélküli ember volt és nem is hitte, hogy a dogmák valóságok. Olyasformán gondolkozott róluk, mint a színes játékgömbökről, amelyekkel azért játszanak, hogy ne kelljen a valóságot keresniük. Különösen nem bírta ki a frázisokat, amelyeket az emberek utána mondanak egymásnak vizsgálat vagy meggondolás nélkül. kaján örömmel tudott felvágni minden frázist és megmutatni, milyen üres és hazug belül. Ez pedig veszedelmes szórakozás. A frázis, ahány van forgalomban, valamikor annak a szájában, aki először kimondta, új gondolat, kép, megállapítás volt, amiben hittek és lehetett hinni. Közben múlt az idő, megváltoztak a kisérő körülmények, melyek között született, a folytonos használattól kikopott belőle a tartalom s a gondolkodni lusták kényelmi eszköze lett belőle. Aki felmutatja ürességét, az zavarja az emberek, a nagy tömeg szellemi kényelmét, amit nem lehet büntetlenül megtenni. Mert ki szereti, ha zavarják a kényelmét?

Elfogulatlanul látni — Karinthynál ez nem törekvés volt, hanem alkat. Nem tudott másképp. Voltak ideáljai, voltak lelkesedései, voltak szerelmei és barátai, — ezeket is elfogulatlanul látta. Valószínűleg elfogulatlanul látta ellenségeit, sőt legnagyobb ellenségét, önmagát is. H. G. Wellsnek, akit nagyra tartott, kelleténél nagyobbra, van egy novellája, amelyben földre száll egy angyal, aki nem tud semmit az emberek világáról és látva az itt érvényben levő szokásokat, hagyományokat, intézményeket, mindegyikre azt kérdezi: miért? S az emberek nem tudnak erre a kérdésre lelni. Soha se gondolkoztak azon, hogy miért hisznek bizonyos dolgokat, miért ragaszkodnak bizonyos elavult hagyományokhoz, miért élnek bizonyos érvényvesztett intézmények között. Ez a miért volt Karinthy életének alapkérdése.

De lehet-e elfogulatlan látású egy humorista vagy szatirikus? Humorban, szatírában mindig van indulati elem, harag, bosszúvágy, ellenszenv. De az elfogulatlanság nem jelent indulattalanságot, amit elfogulatlanul beláttam, az reakciót kelthet bennem. Láthatom fájdalmasnak, felháborítónak, nevetségesnek. Karinthy alkatának egyik eleme volt, hogy a dolgokra való természetes reakciója a nevetés volt. Nézte az embereket, látta a furcsaságaikat, gonoszságaikat, bűneiket és nevetett rajtuk. Művében benne van a nevetés egész skálája, a vidám, ártatlan gyermeki kacagástól a kín görcsös nevető fintoráig. Fájdalom, nehéz nem írni szatírát annak, aki elfogulatlanul látja az embereket és világukat. Karinthyval kapcsolatban sokszor emlegették a "görbe tükröt", ő maga azért látszott-e görbének ez a tükör, mert túl egyenes volt?

Az ő tárgyilagossága mindenesetre kritikus tárgyilagosság volt, ő maga kritikus lélek. Híres Így írtok ti pastichei — nem én mondom először — kritikai művek, de nem a célbavett írók modorosságaira mutatnak csupán, hanem a magatartásukra is. Rendszerint ott éri őket tettem, ahol magatartásukban bizonytalanság, ingadozás vagy ellentmondás van. S nem vagyok benne bizonyos, hogy az író modorossága nem függ-e össze magatartásával. Karcolataiban, novelláiban, regényeiben mindig van kritika, az emberi kapcsolatok kritikája. Annak az embernek a kritikája, aki külön áll, egymagában az emberek között, látja őket úgy, ahogy ők sohasem látják magukat, felismeri kapcsolataikat, a bennük mutatkozó hazugságokat, gonoszságokat vagy értelmetlenségeket és nevetnie kell rajtuk, mert különben bizonyosan sírna.

Eljutott-e a legmagasabbig, az átfogó, élet és gondolat egészét magában foglaló szemléletig? Fájdalom, nem. A vágy megvolt benne, de nem volt meg a belső, fegyelmezett erő. A fogalmak tisztázására törekedett, erre vall minden írása s a fogalmak tisztázása való nagy enciklopédia terve életének nagy, elérhetetlen álma. Valóság szerint nem tudott minden fogalmat tisztázni. Nem ért rá. Nem azért, amivel önmaga és mások előtt mentegetőzött: hogy sokat kellett kenyérkeresetből dolgoznia, hanem lényének nyugtalansága miatt, amely olyan életformákba kényszerítette, amelyek lehetetlenné tették az igazán elmélyedő munkát. S alighanem része volt ebben annak is, hogy magányosan állt az emberek között, nem voltak velük olyan kapcsolatai, melyek ösztönözték volna. Az embernek, hogy nagyot alkosson, szüksége van arra, hogy ragaszkodjon valamihez. Ő az emberiséghez ragaszkodott. S kérdés, van-e ma emberiség, nem illúzió-e már ez a fogalom?

Volt idő, amikor Karinthy volt a legnépszerűbb írók egyike. Korszerű azonban sohasem volt. Az ő írásának nem volt kora. Sokszor foglalkozott aktuális napi eseményekkel — újságíró is volt, mit tehetett mást? — de soha aktuális nem volt, mert alkata, az, hogy mindig aktuális legyen. Nem korukba akarta a dolgokat belelátni, hanem megszabadítani őket mindattól a ballaszttól, amit a kor rájuk rakott. Végzetszerűnek tűnik fel, hogy legszélesebb ívelésű és legkoncentráltabb művét egy rá nézve tragikus aktualitásról, egy friss külső élményről, az elszenvedett agyoperációról írta. Ebben erőteljes összemarkolással fogott meg valamit, amiben benne volt a halálközelség, egész gondolatvilágának vezető szólama. Mindig érezte, hogy az ember élete szüntelen, lépésről lépésre való közeledés a halálhoz. Egyszer egészen közel, egy rövid lépésnyire jutott hozzá s kiszabadult belőle. Ebből kellett olyan műnek születni, amelyben benne van egész lényege, mindaz, aminek elmondására küldetett erre a földre.