Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 8. szám

Sőtér István: Szilveszter

Szilveszter éjjelét a Hungária Szállóban ülte meg a város; a messzi környékről kocsik és autók hozták az urakat: egyes vidékiek a vonatfülkékben készültek a nagy murira, az asszonyok itt még egyszer megigazították hajhullámaikat, vagy tűvel, cérnával vonultak a mosdóba, hogy a fodrokat, melyeknek megártott a magas kocsilépcső, a kényelmetlen, hosszas ülés, a nagy sietés, rendbehozzák. Lapos üvegekből konyakot kortyoltak a férfiak, a jégvirágos ablakokból a fiatalok a messzi várost lesték: mulatságba menni, így, kemény földeken, árva utakon ismerősök törtettek ugyanegy cél felé, míg rokonaik a városi lila köntösű pap beszédet mond, a hideg kockákon topogva ájtatoskodnak a hívek, sóhajtanak, követik a tűnő párát a légben. A nehéz posztó függönyöket az érkezők alig tudják szétlebbenteni — odakünn világít a hold. A befejező énekek és dicséretek alatt mindenki nyugtalan, otthon kikészített ruháikra gondolnak, a hideg vacsorára, melyet sietve bekapnak, hogy el ne késsenek a bálról.

Armand e mulatságra úgy készül, mint tapasztalt, jártas gavallér: hanyagul, kelletlenül talán, de enyhe izgalommal. Szülővárosa, melyet már csak ünnepeken keres fel, évről évre több haraggal, fojtott szomorúsággal és idegenséggel fogadja. Alig lát ismerőst, az utcákon új emberekkel találkozik, ritkán merészkedik ki lakásából, oly végzetes, kopár, halálos itt minden. Csak éjszakai nyugodtak, mikor az ablakokhoz merészkedik és szinte az üvegen át érzi a hideg, a fagy szagát, a letarolt fák felett a távoli híd fényeit kémleli és hallgatja kutyájuk ugatását. Megbánta, valahányszor esténként kimerészkedett! Csatangolt s sötét körutakon, vakolatlan kaszárnyák, zakatoló gyártelepek környékén, betekintett a kocsmákba, hol gázláng sistergett. Mindenütt oktalan szorongás üldözte, a templomok oltáráig, a vörös mécs alá, — vonzotta és rémítette a szorongás. — Életem nincs biztonságban! Fölkereste barátait, elsétált velük a folyó mellé, hol jégtáblák úsztak el és torlódtak a part homokján. A hideg levegőn szemei könnyeztek, így járt a sétatéren, láthatatlan ellenséget keresett hasztalan. Félelme itt erősebb volt, néha kiáltani akart, de a hang torkán akadt, mintha álmodnék: a platánfasort verebek foglalták el, a tér egyik sarkában kocsisok tanyáztak, a másikban favágók, akik munka nélkül voltak. Este kigyúlt két vörös fényreklám, ezeknek fényénél sétáltak az asszonyok: a mellékutcákból itt-ott deli gavallérok bukkantak fel, a cukrászda ablakai világítottak, nagy, színes rajzok a színház előadását hirdették. Armand a színházba is betévedt egyszer — álmodott az üres, vörös-arany nézőtérről, páholyairól, trombitáló angyalairól s díszes mennyezetét is látta egy hajnali álmában — mikor valóságban ismét végigjárta a folyosókat és helyet foglalt az egyik karosszékben, csak egy felvonás idejéig bírta, futott, szökött az épületből: a levegőn, a sötét parkban tért magához...

A városba érkezők közt volt Benedek is, ki megszakította útját, mert az új esztendőt nem akarta vonaton köszönteni. Csak későn — midőn már szobáját is elfoglalta — eszmélt rá, hogy vigasság készül: a szolgák asztalokat vittek, a terem díszeit tollseprőkkel tisztogatták, fenyőgallyakból, színes szalagokból fontak füzért az oszlopokra. Zenészek érkeztek, a hegedűsök, a kürtösök hangoltak csendben; mint titkos bogár, a lift a falban szüntelen meszezett, kattant. Kedvetlenül szimatolt a konyha illata után, ajtaja előtt mind sűrűbb lett a járás-kelés. Még kora délután volt, sétára indult az ismeretlen városban, átment egy hídon, letekintett a part lilás bozótjára, a befagyott csatornákra — már a töltésen sétált, deres füvön. Köd jött, a folyó még átvilágított, de lassan már csak a füzest látta, a gallyak fehér szövedékét, melyen köd szivárgott át; fényes délutánban homályos este volt már, a köd burka alatt. Nagy madarak lebbentek fel a nyirkos fűről és az üres szántóföldek felé repültek. Fordult a töltés, máris kinn volt a ködből, mely követte a folyót, erdők és partok közé úszott. Benedek régóta böjtölt, mert látomásait, melyek már a nap minden szakában fölkeresték, így remélte méltóbban kiérdemelni — az éhségtől fáradtabban járt. Kétoldalt fiatal erdők szegték a töltést, favágók dolgoztak, ütéseik zaja az egész határt betöltötte, mint egy óriási szobát. Két embert látott, kik súlyos baltákat cipeltek. A félvak határában, a kereszteknél befagyott tócsák barnálltak, messziről a folyó szüntelen sodorta fehér jegét, zöld ég borult a földekre, a töltés mögött szélmalmot látott. Benedek ájultan lerogyott a gyöngeségtől, szállójában tért magához, hová jószívű fuvarosok hozták. Csodálatos módon nem érzett fáradságot, frissen felkelt és kisietett a folyosóra.

A földszinti teremben jazz játszott, megtelt minden asztal, újabb és újabb kocsik érkeztek. Armand még otthon ült, kihűlő szobájában, tükörrel kezében és szemeiben gyönyörködött. A Hungária előtt megálltak a kései járókelők, a sofőrök az üvegre szorították az arcukat, úgy nézték a termet, a nyüzsgést, az aranyos füstöt, dohány, ital és nők páráját, melyben a sokaság födött. A zenekar szüntelen játszott, a tánchoz nem volt már elég hely, elsodorták a szélső asztalokat, letépték a terítőt a kavargásban, poharak borultak fel, sértett férfiak rohantak egymásnak. Benedek egy erkélyig merészkedett, onnét bámult a terembe: zuhogott a konfetti, a szerpentin gyeplői szerteszaladtak, csigákban, fürtökben hullottak le, a mennyezetre léggömbök szöktek. Visszatért szobájába, hogy aludjék, de nem tudott...

Más is nyugtalankodott ágyában; a korai lefekvők felriadtak, sokan kiugrottak ágyukból, megszállottakként öltözni kezdtek, siettek a Hungáriába, mintha lekésnének valamiről. A moziban szilveszteri előadás folyt, a sötétben összeszorított fogakkal ült Jármos: társainak teste remegett az izgalomtól. Nyugodtan akartak maradni, de állkapcsukon az izmok táncoltak, ezt a sötétben is látták egymáson. Ugyanily remegés futott át mindenkin a teremben, oktalan felkiáltások hallatszottak, izgatott szóváltás támadt. Már az előadás kezdetén a későn jövőket gyűlölettel, dühvel fogadták: a kézilámpások fénye végigsiklott a sorokon valaki belerúgott titkon egy elkésőbe. Jármosék alig tudtak felállni, szédültek, gyomruk felfordult. Hátul hangos, szaggatott párbeszéd folyt, majd egy nő hisztérikusan nevetni kezdett, nem tudta abbahagyni, a film pergett tovább, de a varázslat, mellyel a nézőket hatalmában tartotta, megszűnt, dühös kiáltások hallatszottak. — Fogja be a pofáját — pisszegtek, toporzékoltak, ütések döngtek, mindenki felugrott helyéről, majd egy csapásra, anélkül, hogy valaki csillapította volna őket, elhallgattak, — csend lett, a filmre figyelt mindenki, csak egy nő sírt, nyöszörgött.

Tornyában az őr nyugtalanaul sétált fel és alá, kihajolt a korláton a város fekete örvénye fölé. Csak a Hungária felől látszott világosság és feje felett égtek az óra számlapjai. Hallani vélte a zenét, a lármát, de csak füle káprázott. Jármosék az utcán jártak már: — Ma végre teszünk valamit! — ígérték. Zsebüket kővel tömték tele, kabátjuk alá késeket, vasakat rejtettek. Jármos, ki gyenge, keskenymellű volt, a politikai gyilkosság szentségét hirdette: — A nagy célért, az új világért fel kell áldoznunk valakit: új esztendőnk vérben és diadalban szülessen! — Tisztelettel hallgatták, nem lepődtek meg, mikor titkos álmait fölfedte előttük: — Talán még ez évben az ország ura lehetek, diktátátor és vezér! Miért ne sikerülne nékem? — A boltok tábláit megkongatták, kövük repült, ablak csörömpölt. — Egész Európát megváltom, vagy lábaim alá taposom! Szövetkezünk Törökországgal, Németországgal, — mi leszünk a föld legnagyobb hatalma. Legelőször Párizst tüntetjük el a föld színéről, majd eltöröljük a kereszténységet és Amerikával szövetkezünk. Biztosította társait, hogy már minden terv kész, csak hősök kellenek, kik keresztülvigyék. A gyilkosságtól se riadunk vissza! Tudjunk rombolni! Zsebemben a lista a halálra szántakról. A késeket kiköszörültük és talán ma éjjel, ma éjjel már...

Benedek másodszor is felriadt, de nem volt kedve visszafeküdni: öltözött és a folyón kószált. Armand megkötötte már fehér nyakkendőjét, felöltötte frakkját, sötét utcákon a szálló felé tartott. Balkézről a park feketéllett — egyet gondolt és arra vette útját —, a baljós sötétnek vágott. Tapogatódzva ment fától fáig, fülelt, megrezzent az avar zajától és fellélegzett, mikor tisztásra ért, lámpákat látott.

A Hungáriában Szilveszterkor három helyen mulattak. A kávéházban táncoltak, az épület hátulsó oldalán, a csárdában cigány húzta, az emeleti szálában a Regatta-egylet tartotta bálját. Jármosék kétszer is körüljárták az épületet, nem mertek belépni. Ott lapultak az egyik bejáratnál, hallgatták a cigányt, ki éppen lassú, szomorkás nótát húzott. Jármost türelmetlenség fogta el a zenére, menekülni akart, befogta fülét. Elernyedt a hangok dús szirupjában, értelmetlen vágyak, lágyulások szállották meg — tettre képtelen, vizenyős fájdalomban tükröződik a világ!... Ténfergő, lézengő zene, hangjait a véletlen összesodorja és máris széthordja, szétfújja lustán... Benyitottak; babosruhás lányok sürögtek, az asztalokon árvalányhaj állott csokrokban, festett cseréptálak a falon és tulipános ládákon szorongtak a vendégek. A férfiak egymást átölelve énekelte, könnyük a pohárba csordult — a hangszerek, a lankadt hegedűk, az ámító cimbalom oly mámort idéztek, mely a borénál csalókább, ingatagabb volt: mindenki regényesnek, jelentősnek érezte kis életét. Zokogó fájdalommá magasztosult minden érzékenység és sokan várták azt az önkívületet, amit Boldizsár, ki csak boros, cigányos éjszakákon élt. Ily éjszakák kedvéért hordott gombolós cipőt és zsinóros kabátot, vett ezüst cigarettatárcát a prímásnak, kit reggel megölelt és megcsókolt. Követelte, hogy csak neki játsszanak, párbajt vívott azzal, ki zenészeit elhódítani próbálta — lemondott a szerelemről, hogy egy hűtlen asszony, egy csapodár, fekete lány után sírhasson e muzsika, más halált nem tudott elképzelni, mint az öngyilkosságot, cigányszóval egy ablak alatt...

Az ajtók csapódtak, a hideg beáramlott, Jármosék az asztalok közt sétáltak, — biztatták egymást, egyikük megállt és suttyomban jeleket rajzolt a hófehér falra. Folyosók kötötték össze a termet a kávéházzal — át kellett menniök a konyhán, látták a gőzölgő tűzhelyt, a lekopasztott szárnyasokat, tészták halmait. Sistergett a zsír, csordult a cukros hab s a kések alatt a lekvár, nagy üvegekben lebegtek a körték, barackok. Megtalálták az utat az előcsarnok felé; egy tiszt telefonált, kései utasok érkeztek, a lépcső mellett halmozódott poggyászuk. Átfurakodtak a kávéházi tömegen: — Még korán van! — szólt halkan Jármos. Visszatértek az ivóba, kabátaikat lerakták. Mikor bor került asztalukra, megszűnt elfogódottságuk, de szigorú, vésztjósló arccal ültek. Mind több bort rendeltek.

Armand már a szállóban volt, már az emeleti terem felé tartott. Mily finom és előkelő társaság! A főispán is eljött, a polgármester felesége is táncolt! A folyosókon itt-ott selyemernyős lámpák égtek, léggömb repdesett a lányok feje fölött és néhol a gavallérok közrefogtak egy fiatalasszonyt. Armand mosolygott az esetlen mellényeken, a régies divatú nyakkendőkön: valahányszor a tánczene hangjait meghallotta, érezte a nők illatszereit és az estélyi ruha kivágásában bőrüket tapintotta, kísértés fogta el, hogy fölényes világfiként viselkedjék. Így lépett most is a terembe, könnyed biztonsággal, de váratlan ellenkezésre, dacra talált. Első látásra miben sem különbözött e társaság azoktól, melyeknek körében eddig forgott. A falak mellett, asztaloknál ültek a vendégek, az idősebbek kártyáztak, szép, fiatal asszonyok nézték a táncot, anélkül, hogy részt mertek volna belőle kérni. Komolyan jelentősen figyelték egymást az emberek, hangsúlyozottan elegáns öltözékeikben mereven és illetődötten. Az alispán felesége szőkített, bodorított hajával kitűnt a táncoló közül — fiatal táncosai voltak, kétszerte fiatalabbak, oly boldog volt, mint egy első bálozó. Pestről hazatért diákok és önkéntesek tájékozottan, szorongó fesztelenséggel hódítottak. Miki nem először viselt már frakkot: nyugodtsága és megközelíthetetlensége mindenkit ingerelt, ő a beavatott közönyével ment el mindenki mellett, barátságával csak huszártiszteket, diplomatákat tüntetett ki. Bár ritkán! Kacéran távoli volt és blazírt, csak néha kedélyes és leereszkedő. Armandot alig üdvözölte, otthagyta máris hidegen, így tudta fölcsigázni az embereket, barátot, ellenséget egyaránt. Karcsi mennyire más! Melyik lány nem írta még naplójába nevét? Kinek nem udvarolt még? Armandot egy sarokba hívja, úgy vitatkozik Szent Ágostonról — de a szomszéd hölgyek is hallhassák! Mindenkinek szerelmet vallott már és mindenkivel sétált alkonyatkor a ligetben vagy külvárosi utcákon. Még nem illetett nőt és hosszú estéken, vad bálokon csak komoly kérdésekről vitatkozott velük: a modern lány hivatásáról, az anyaság fölemelő voltáról. Divatkérdésekben mindenki csak hozzáfordul.

Armand szégyenkezve gondolt arra, hogy valaha ki akart tűnni közülük, nagyvilági sikereit fitogtatta előttük. Tétován járkált, mindenkiben ellenséget sejtett. Félszemmel figyelte az embereket, nem nevetik-e ki. A folyosón kíváncsiak leskelődtek, kik felszöktek a kávéházból — most kitaszítottan őrizték a kapufélfát, mert nem volt estélyi ruhájuk. Rosszakaratú megjegyzéseket tettek és vállatvonva indultak visszafelé. Unalmas és szomorú volt az estély. A zenekar hosszú szüneteket tartott, mit egy szőke fiatalember kihasznált, hogy leülvén a zongorához, elmélyedő ábrándozással nótákat játsszék.

Szégyellvén bevallani tévedését, Armand makacsul maradt tovább. Sétált a termekben, felkúszott az emeletekre, megállt a tükrök előtt. A csárdában Jármosék veszettül ittak, Benedek a folyosókon barangolt és messziről követte Armandot. nem tudott mit tenni, másokat lesett meg és néha visszatért szobájába imádkozni: Armandért ki iránt érthetetlen rokonszenvet és szánalmat érzett, már több fohászt elmondott. Az nem is sejtvén, hogy követik, visszatért a táncterembe, hol a zenekar magányosan játszott: az üres parketten színes papírok hevertek, a kereveteken fáradt nők szunyókáltak már. A kávéház erkélyére lépcső vezetett — kihajolt a korláton és csaknem leszédült a vad, boldog forgatagba. Az asztalok közt is táncoltak, könnyelműen újabb és újabb italokat rendeltek, a biliárdasztalokon mámoros párok csókolóztak, a sötét sarkokban, a lépcsők alatt fonódtak össze vad ölelésben; papírcsákókat nyomtak egymás fejébe, egymás nőit ragadták el. Armand idegesen járkált, nem tudott köztük elvegyülni — leplezni akarta tanácstalanságát, úgy tett, mintha valakit keresne.

Benedek éhes szemekkel, izgatottan leskelődött, a zene, a tánc, a nők elkábították. Részeg volt, bár nem ivott. Önmegtartóztatásátn, szigorú sanyargatásain állt bosszút. Titokban nőkhöz ért a tolongásban, fölfedezte testüket, a ruhák selymét érezte, majd megrettent, visszaborzadt. A kísértés mind erősebben tért vissza, hiába feszült ellene, száját harapta, lehunyta szemét. A hőségben torka kiszáradt, szájpadlása magához szítta nyelvét. Nagy tükör elé sodorták és az üvegen elrettent csúfságától, szemébe könnyek szöktek. — Bűnbe esem! — kiáltotta lelkében egy hang, de boldogan hajolt a meredek fölé, a szédülés kimondhatatlan örömmel töltötte el. Csak állt a viharzó tánc partján, árván, mintegy féllábbal, de magányosságában, éhségében is lassú kéj öntötte el, névtelen gyönyör; e nők mindegyike övé ma éjjel, nézésével, vágyával máris birtokába veszi őket. Ült, követte csípőjük mozgását, derekuk keskenységét, szoknyájukból felvillanó lábukat, keblük rezzenését — az Írás szavai jutottak eszébe: "paráználkodik vele szívében".

A zenészek hangszereiket a levegőbe dobálták, a lámpák vörösen, kéken gyúltak ki, aludtak el, reflektor fénye kóválygott, siklott, csengők csilingeltek, tányérok csengtek, sikoltottak a trombiták. Benedek karmokat érzett, melyek szaggatták húsát, karmok mélyedtek testébe; menekült, a folyosókra vetette magát, megtalálta szobáját és ott bújt meg a sötétben, remegve, míg ajtaján, a falakon, ablakain matatott, kutatott a Gonosz.

A Gonosz másokat is ösztökél. Jármosék harcrakészen ülnek, de órájuk nem jött el még. — Sétáljunk előbb! — javasolja valaki és már künn vannak. A toronyőr érzi a veszedelmet, mely az utcákon jár, aggódón kémlel a sötétbe, de szeme csak havas pusztákat sejt, nincs egy fényes pont a város körül. Jármosék a sötét utcákon járnak, megtorpannak a szobrok előtt: átmásznak a rácson, a fejedelmet lerántják lováról, szétzúzzák a kardját, jogarát. A tudósok kezéből kirepül az irattekercs, a zenész elveszti vonóját. Festék loccsan a templomok falára, szikrázva pattan a márvány, csikorog az érc, döng a szobor, mikor lehull. Az éjszaka visszhangzik rikoltásuktól, a legyilkolt szobrok utolsót üvöltenek, doronggal, rúddal csépelik a követ, duhaj lármájuk a teret betölti. Serccen, mállik a szentek alakja, már üresek a homlokzat fülkéi, a kalapács a vártanuk koponyájára sújt. Az angyalok leszállnak felhőikről, a királyok koronája elvész. Már a temetőn járnak, mint végítélet, bunkójuk csattan, reszelőjük sikít. Kimerülten térnek meg a városba, lopódznak a szálló felé, érkezésükről csak Benedek tud, ablakából látja őket a kapu felé osonni.

Szilveszter éjszakáján még más fontos esemény is történik: megalakul a Buzogányosok Köre. Külön teremben szmokingos urak vacsoráztak, már a pohárköszöntőket mondják. Armand a hallon keresztülvág, így jut egy homályos szobába, hol a kandalló mellett a két üres szék egyikébe telepszik. Menekülnie kell, semmi keresnivalója már, de marad konok kíváncsisággal, mielőbb le akar számolni mindennel. Holnap utazik, amerre lát — és szállodák, éjszakák járnak a fejében, nők, utak, örömök, melyek elfeledtetnek mindent. Elég végigmennie egy népes, zajos utcán, színes fények alatt, kávéházak és mulatók mellett lézengeni, hogy visszakapja biztonságát, nyugalmát.

Szomszédban a Kör már megalakult, zárt ajtók, behúzott függönyök mögött tettek súlyos fogadalmat, komor, jelentős arccal csókolták meg egymást. Most szivarjuk füstjét nézik elmélázva és kérik a kártyaasztalokat — megannyi elszánt, erélyes ember, fontos szerepük volt a háború után. Arcukról senki nem sejtené, mi történt, feketéjüket kortyolják. Meghívják Armandot is: — Jöjj tarokkozni, de holnap délig nem lesz vége. Mit csinálsz itt, vidéken? — Csendes, nyugodt játékosok, egy heves szavuk sincs. A játszmák után töltenek, koccintanak, titkos jelszavakat mormolnak, ujjukkal jelvényeket, kereszteket illetnek, testükön, ruhájuk alatt. A gimnáziumi igazgató közismert puritán, cselekedeteit soká mérlegeli, keresi az igaz erkölcs útját, éjjeleken át vívódik. Mindent könnyedség alá rejt, udvarias, készséges, de szeretni nem tud s őt sem szeretik. — Tudom, hogy gyűlöltök — mondja —, de feláldozom magam értetek. Az Úr tudjon csak áldozatomról, senki más! — Egész életét, minden idejét iskolájának szenteli, hisztérikus gonddal csügg rajta, elrendeli télen a meleg kendők használatát, a tanároknak csak heti egy órát enged szerelemre. Ordít, majd sír és bocsánatot kér, egy szó elég, hogy csalódjék benned és hetekig kínozza a fájdalom, de bosszút is áll ezért! Karddal és tűzzel terjesztené az erkölcsöt — már mindenkire gyanakszik, senki szavának se hisz már: — A fertő mindjobban terjed! — sóhajt és leteszi a kártyát. Armand magán érzi szomszédja szemét, ki vizsgálja, kutat testén és lelkében, erkölcsös, tiszta és lehet-e neki hinni? — Nem! Ez is szélhámos! Piperkőc! — és tovább húzódik, gyűlölettel méri végig. Amazt félelem, borzadás fogja el, már venné kabátját, menekülne, de késő. Szédül, érzi, hogy életére törnek. Az asztalra buzogányt tesznek, a távozók megcsókolják. Ő is indul, de a szomszéd teremben Benedek áll elébe:

— Rettenetes dolgok történnek ma éjjel! Tele a szálló angyalokkal, a dögvész angyalait látom a lépcsőkön, a tetőn!

Armand vállat von, kiszabadítja magát, elrántja kezét Benedekéből — hallga, hallga: odafönn a zene ismét szól édesen! a kürtök tompa búgással töltik be a termet, a zongora hangja itt-ott kicsillan, elhalkul, valaki énekel — és ismét felharsan minden hangszer.

Repül fel a lépcsőn, megtorpan a terem ajtajában, a nemrég még üres parketten tolong a nép, a nagy hőségben, porban és zajban a csillárok homályosan izzanak, a tükrök zöldes, tompa fényben másolják a forgatagot — helyet alig találni, a karzat is tömve, a falak kiugróin, a díszeken és párkányokon kapaszkodnak meg, gavallérok lábukat lógatják, gipszangyalkák combjába fogódznak. A magasban a nők estélyi ruhája szétterül és lebeg a terem felett, kék, zöld, piros fátylak úsznak, elhullajtott kendők lebegnek. Armand egy meztelen lábszárú lányt néz, ki ezüstsaruban táncol és lila bársonyruhája felnyílik combjain. Dobok peregnek, új zenekar érkezik, felrohan az emelvényre, elűzi a régit, letaszítja állványaikat, hangszereiket pozdorjává zúzza — a csillogó kürtök hasa behorpad, a trombiták derékban törnek ketté, letépik a hegedűk húrjait, késsel szaggatják a hárfát — a zongora elveszti billentyűit, új dobok zenélnek, a tánc őrületében férfiak, nők holtan zuhannak le, szívük megszakad a keringésben.

— A sötét angyalok! — kiált Benedek és Armand most végre látja őket, amint a csillár huzalain, szikrázó üvegei közt fészkelnek, fekete szárnyukkal tartják magukat egyensúlyban, a dögvészt hozók.

A lépcsők, ajtók szüntelen ontják a vendégeket, a terem első tulajdonosai makacsul ellenállnak, ki akarják szorítani őket. Dúl a csata, de a tánc forgószele hol ide, hol oda sodorja a küzdőket; van, ki hosszú időre elveszti ellenfelét és dühtől tajtékozón ered nyomába, táncosok füzére át és átszövi a termet, a harcolók fogoly halakként vergődnek e hálóban.

Percekig csend van, lankadatlan pihennek a küzdők, csapzott hajukban konfetti búj meg, kiles az őszülő fürtök közül — némelyiknek kopasz koponyáját díszítik apró pettyek. Varázsütésre kiürül az emelvény, a zenekar sarokba húzódik, helyüket a színház népszerű táncosnői foglalják el, hogy bemutassák az Évszakok balettjét.

— Mennyi látványosság! — álmélkodnak az idősebb hölgyek és leányukat intik: — Figyelj, tanulj mindebből!

A balett lebbenő szoknyákkal ellepi az emelvényt és a szökellő táncost lengi körül, ki pörög, fordul, magasba röppen, cikázó lábakkal.

— Elég! — kiáltják az öregek. — Elég már a táncból! A mi korunkban ti sem ropjátok majd így!

Szavalókórus lép fel, harsog a terem. Mit dicsőítenek? Új év, új kor hajnalát! Történelem és Társadalomtudomány nemtői kilépnek magányukból, részt kérnek a karban; az Aggok kórusa haladást, reformot sürget, az Esztéta le akar bontani minden tornyot, hogy az író magasba, távolba ne szökhessen: — Itt maradjon köztünk, bajainknál! — A Költők kara panaszkodik, sopánkodik a fiatalokon: — Mit sem tanultak tőlünk, pózolók, nyeglék! Elvész, elvész az új nemzedék, szavak és rímek mámorában; jelzőkért és hasonlatokért adják el örökségüket! Az általános emberi mily távol tőlük! — Új katolikusok jönnek: — Bontsátok le a zsinagógát, döntsétek le a régi oszlopokat! karthauziak leszünk, gyertyát égetünk útszéli kereszteknél, himnuszt olvasunk ebéd után, regényt csak ájtatos barátokról írunk ! — Megjelenik két bábjátékos, színpadukat felállítják és új iránydrámát mutatnak be, melynek szereplői mind a föld felett lebegnek, angyali tanácstalanságban, vajon kikössenek-e odalenn, vagy örökre a magasba szökkenjenek?

— Bolondok háza! — mondják a nézők. — Ki írta ezt a zagyvaságot? — Zúgolódnak, morognak, dühösek, hogy ily együgyűn becsapták őket. A pincérek, hogy a helyzetet megmentsék, a színpad elé tálalóasztalt gördítenek, mely fölé fátylak és asztalkendők baldachinja borul és a bábjátékot eltakarja. Sajtok, rákok illatoznak a tányérokon, az üvegekben jó bor piroslik. Mindenki a büféhez tódul.

A lefolyt jeleneteket az ajtókból, a folyosókról sokan lesték, köztük Jármosék is. Izgatottan figyeltek, az alkalmas pillanatot várták a cselekvésre, midőn mindnyájan, csaknem egyszerre kiáltottak fel:

— Armand!

Meglepetéssel ismerték fel régi osztálytársukat, gyűlölettel és irigységgel figyelték: — Mily gőgös és pökhendi! Semmit sem változott, régen is így nézett el mások feje felett! Hogy jár! Mint egy páva! De látjátok, nem kell senkinek! Settenkedik a nők körül, egyet sem mer átfogni, csetlik, botlik. Milyen panaszos, álmos képpel ténfereg, talán hódítani akar így?

— Most megmondom neki a magamét! — fogadkozott Jármos.

Armand megsejthette, hogy figyelték, idegesen nézett körül, már elszánta magát a hazamenésre — a ruhatár felé indult. A folyosón elébe lépett Jármos, kipirult arccal, szemei zöldesen égtek, pupillája merev volt az izgalomtól, — kezeit zsebében tartotta, igyekezett nyugodtnak látszani:

—Megismersz? — kiáltott Armand arcába, köszönés nélkül.

— Hogyne! Szervusz! — felelt a másik és kezet nyújtott. Jármos nem fogadta el, bántotta ellenfele higgadtsága. Armandot valóban nyugalom töltötte el, értette már, hogy e találkozásra készül, mióta a városba megérkezett; ez szülte baljós előérzeteit és most, a vészes pillanatban megkönnyebbülést érzett. Jármos hadarva beszélt, zavarban, mint aki fél, hogy elfelejti mondókáját:

— Takarodj innét! Ne lássunk itt többé, ne mételyezd tovább levegőnket!

— Mi az? Mi van veled? — hebegett Armand, ki ilyen van támadást nem várt. Felcsattant, elöntötte a méreg. — Miféle hang ez? Beszélj rendesen, vagy kotródj az utamból! Hordd el magad! Kortódj!

Elhallgatott, felmérte a másik erejét: egy ütéssel elintézhetné, Jármos vézna, keskeny vállú! — Mégis meghunyászkodott, bűnösnek érezte magát, vádlottnak... valami terheli lelkét! — Mondd meg kérlek, mit akarsz? ... Egy szót sem értek az egészből.

— Nem! Ne hidd, hogy udvariassággal, simasággal kisiklasz a kezem közül. Ismerlek, hízelegni, magyarázkodni tudsz!

— Nem is gondolod, milyen rosszul esik, hogy így rámtámadsz! Ha tudnád, mennyire nem érdemlem. De mit vetsz szememre?

— Gyűlöllek!

Armand könnyekkel küzd — maga sem tudja, őszintén, vagy védekezésből fakadnak-e azok? — elfordítja arcát, hangja csuklik:

— Hidd el, nem színészkedem, azért a vonzódásért fáj mindez, mit irántad valaha éreztem... (Hazugságától első pillanatra visszahőköl, de a szégyen hajtja, hogy minél több hitelt adjon neki.)

— Nem igaz, gőgös voltál és lenéztél. Volt idő, mikor igazán éreztem, hogy rád szorulok, irányítást, vezetést vártam. Nem érdekeltelek, hiú voltál, mentél a magad útján, nem ereszkedtél le hozzám. Soha, senki sem tudna szeretni, se nő, se férfi; visszariadnának, mert érezniük kell, hogy szereteted nincs, — meddő vagy és nemes, hibátlan, jó fennkölt és mégis idegen, visszataszító, hogy leköpnélek!...

— Pedig hogy szerettelek! — hazudik a másik a szeretetét már hiszi, már szenved belé. — Hogy próbáltam közeledni hozzád, de látod, ügyetlen vagyok, túlságosan zárkózott természetű, nehezen oldódom fel...

— Ne fecsegj, ne színészkedj! Okádhatnék az undortól.

— Esküszöm, igazat beszélek! Ha másért nem, szellemi kiválóságodért becsültelek, hisz fejjel nagyobb voltál társaidnál. Hogy is mellőzhettelek volna!

Jármos meginog, hiúsága erősebb: e szavak jólesnek, mint durván ellökött, de végül diadalmaskodó simogatás; zavara még erősebb; hogy leplezze, emeli öklét:

— Elég! Nem érdekel, bármit mondasz is! Egyszer s mindenkorra felszólítalak, vedd sátorfádat és ebben a városban sohase lássunk!

— Ne ilyen hangon beszélj, kérlek! Látod, nem haragszom, nem dühödöm fel. Más már rég megkeserülte volna, csak tőled tűröm, mert tudom, rájössz, hogy igazságtalan voltál.

— Mindig szégyenkeznem kellett melletted, durvának, ügyetlennek, rútnak érezni magam. Most is csak azért beszélsz így, hogy csodálatra ingerelj, hogy elvakuljak erényeidtől.

— Nyugodj meg, ne légy ilyen heves. Nézz a szemembe, hidd el, őszinte vagyok. Kérhetek valamit tőled? Higgyél nekem!

— Nem!

— Vallásos, buzgó ember vagyok. Hetente gyónok és áldozom...

— Bánom is én!

— Fáj, hogy ennyire félreismersz. De ezt megszoktam, mindenki gőgösnek, közönyösnek vél, szeretetlennek, — senki sem hiszi, hogy ez külszín, melytől magam szenvedek leginkább.

—Nem tudok neked hinni.

— Mit tettem ellened? Olyan ártatlan vagyok — nyugodt a lelkiismeretem...

— Lódulj! Soha ebben az életben ne lássalak, mert megkeserülöd.

— Kérlek, hallgass meg.

— Hallottad, amit mondtam!

— Látom arcodon, hogy már igazat adsz nekem már nem is haragszol.

— Eh, hagyj békén. Hónapokon át beteg voltam attól, ahogy velem bántál. Bátorságomat, önbizalmamat elvetted, minden erőmben megsemmisítettél.

— Ha tudtam volna erről. Mindezt nem is sejtettem! Holnap elutazom, soha nem látsz. Nem tudok, nem bírok tőled így elválni, bocsáss meg, alázatosan kérlek, bocsáss meg mindazért, amit tudtomon kívül ellened cselekedtem, bocsáss meg minden rossz percért, amit neked okoztam. Csak egy szóval mondd, hogy nem haragszol már!

Jármos tűzpiros arccal hallgat, zavartan mormol valamit és már indul is, hátat fordít, szó nélkül lekullog a lépcsőn, de az első fordulónál megtorpan. Visszafordul. Rohan Armand után, ki a táncterem felé tart. Beéri, eléje ugrik és mielőtt a másik kiálthatna, arcul üti kétszer, hatalmasan, hogy a szőnyegre zuhan. Fellélegzik új emberré avatta pillantok alatt e cselekedet, már nem tétovázik, keresi társait, tüzesen, türelmetlenül, harciasan: — Széledjetek el, ütött az óránk! — Szaladnak a karzatokra, az ajtókhoz, megszállják a lépcsőket is.

Minden teremben zene szól, mindenki részeg. Benedek fáradtan hull ágyába, súlyos álom nyomja el. A zenekar új számba kezd, mikor fütty süvít: kőzápor zuhog a csillárokra, tányérok, cserepek repülnek a táncolók felett, szétszaggatják a füzéreket; csörömpölve hullanak le a kávéház óriási ablakai, a függönyöket lerántják, a karzat párkánya lezuhan, sötétség borul a teremre, csak az utcai gázlámpák fénye dereng. Jajgatva, sikoltozva rohan a nép a kijárat felé, de már émelyítő szagok terjengenek, könnyet facsarók, gyomrot felfordítók. Jármosék zúdítják a mulatók fejére a vészt, már rendőrök érkeznek, felbúg a mentők szirénája. Benedek mindebből mit sem hall: legmélyebb álmába süllyed, legrémesebb látomásai gyötrik. Alighogy lehunyná szemeit, a fekete szárnyakat látja, melyek a csillárokat besötétítik és már lecsapnak az emberekre, az angyalok elszélednek a szobákban. Mintha több nap után ébredne, nehéz, tántorgó léptekkel a terembe megy, kitéved a város utcáira, tereire: mindenütt a döghalált látja. Megtorpan a heverő holttestek előtt, melyek körül patkányok, férgek leselkednek. Hasas pókokat lát a hullák mellén, a testekről már lefoszlott a hús, a lábszárcsontok itt-ott kibukkannak. A fekete karokon öklömnyi daganatok jelentek meg, veres foltok tarkázzák a férfiak arcát. A dögök már feltépték a zöldes hasakat, kiömlött a sok rózsaszín bél. Testről testre jár és az éjszaka minden szereplőjét felismeri...

Armand sajgó arccal lépett az utcára, a hidegen fájdalma csillapodott. Ingmellére kicsapódott az izzadtság, didergett a nyirkos páncél alatt. Reggel közelgett, de a sötét áthatlan volt, az ég most legfeketébb. Egy közeli parkban megpihent, előbb sétált az utakon, átvágott a lefagyott pázsiton, míg szélesebb térségre ért, itt ült le egy padra. A kert nem volt egyenletes, régi gesztenyefa-sorok szelték át az újabban ültetett részeket, kanyargós utak házak elé, utcákba torkolltak és a lámpák hosszú oszlopokról, csaknem a lombok magasságából hintettek fényt. Fény és sötét játszott a fák mértani rendjében és néha egy járókelő árnya a gyepen óriásivá nőtt — a lombok felett magas házak homloka világított: párizsi kerteket idézett mindez Armand emlékezetébe. A téglaalakú, kavicsos teret négy sor lámpa világította be, közepében kút volt, melynek medencéjéről egy kóbor macska leszökött és a bozótba indult.

Két könnycseppet törölt le, de sírni nem tudott. Némi könnyűséget érzett, mint aki súlyos próbán esett át, ám levertsége nagyobb volt minden eddigi félelménél, szorongásánál. Mindenáron örömet és boldogságot keresett — most azonban vak elszántsággal akart végére érni a sornak, hová ez utóbbi napok irányították. Gondtalan és élvező élete alatt mindig kétségeket, félelmeket őrzött, melyek néha leteperték. Mit tegyen? Valaha cinikus fölénnyel győzött, ma tudta, úgyis hiába. Mintha fontos dolgáról maradt volna le, szaladni akart, lázas kapkodással bepótolni mulasztását — hogy mit, maga sem tudta. Megvetette magát ilyenkor, irtózott a percektől, mikor életének nyomorúságával kellett szembenéznie — könnyelműen hátat akart fordítani. Biztonsága, fölénye gyávasággal párosult: szűkölve látta, hogy egyedül van, magára hagyták...

A magány rémületét Armand eddig csak rossz éjszakákról ismerte, szerelmi csaták, jóllakások után, mikor inkább szeszélyből, mintsem kényszerből testén, életén tűnődött. Anyától, szeretőtől távol, elhagyott, semmibe taszított volt, mint egy lélek a pokol tornácán. Alaktalan félelmei feltámadtak ma éjjel és borzadva sejtette, hogy a száműzetésből, a magány rabságából nem szakad ki többé. Merre menjen? Hová forduljon? Az alvást, a halált, életében most várta először alázatos, reménykedő makacssággal.

— Két őrült! — jutott eszébe Jármos és Benedek, majd az éjszaka emlékei elöntötték, undorodva fuldokolt köztük, a hagymázos jelenések után az ébrenlét borzalmasabb volt, mint a legkínzóbb álom.

Gondolataitól menekülőben tévedt a templom elé, melynek kapuja zárva volt még, csak a sekrestyében derengett fény. Dideregve ide húzódott, benn ropogott a kályha, suttogva beszélgettek a ministránsok, a misekönyvek színes szalagokkal már az asztalon sorakoztak, kiszedték a kelyheket, a ruhák kifordított selymükkel már a beöltözés imaszavait várták, kis kancsókban bor sárgállott, zöld zsinór futott át a fehér, ropogós ingeken. Az első miséző fiatal, vidéki káplán volt, ki nemrég érkezett, sovány poggyászát a falhoz állította és elfogódott hangon kért kelyhet, ruhát. A sekrestyés szigorúan igazoltatta és úgy tette elé a mise szent kellékeit, mint egy unott pincér; a pap alázatos cipői még akkor is sárosak voltak, mikor az oltárhoz indult, illetődött zavarban, mint szegény rokon, ki a díszes szalonban nem találja helyét. A kehelyben tíz perc múlva Isten vére barnállik: Armand hosszú idő óta először érzett szánalmat a megújuló sebű iránt, kit e pap valósággal vitt már, aranyos kendő alatt. — Gyónni akar? — kérdezték szigorúan. Tétován bólintott és a gyóntatószék ajtaját magára zárta, beszédének párája a rács körül hullámzott. A jezsuita fürge volt és kemény, gyors kérdései megzavarták és gyámoltalanná tették.

— Nem oldozhatom fel — fejezte be a gyóntatást. — Bűnei túlságosan súlyosak, szálljon magába és holnap jöjjön el ismét.

A templomba épp áldozáskor lépett, letérdelt és a papot nézte, amint az ostya fölé hajolt, — közelébe húzódott, figyelte arcizmai mozgását, amint szájpadlása és nyelve az ostyával küzdött, mintha kemény, ruganyos anyag lenne az, nem kenyér, hanem valóságos hús, melyet fogával kellene szétszaggatnia. Még soká ült egyedül és bűneire gondolt, a kárhozatra, mely már megnyílt és birtokába vette életét. Kegyelmet, megváltást várt, hívőn könyörgött. Fáradt volt már, elaludt, kalapja legurult, a feje a padon koppant.