Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 5. szám

Kádár Erzsébet: A Dandolok foglya

Felejteni jött Velencébe. Néhány hete még ketten tervezgették az utat, azután minden keserűre fordult. Egyszerre azon vette észre magát, hogy útrakészen áll, de egyedül. És az első külföldi út ellenállhatatlanul tolakodó élményeivel annak a szerelemnek emlékeit kell lehorzsolnia, amelyből a velencei út gondolata fakadt.

Tetteiért szerette másra tolni a felelősséget. Nehezen határozott. Előre félt az önkínzó elszámolásoktól, — ezt az utat is elejti talán, ha nem írhatja orvosi számlára. De a mindenfajta sebzettséggel már csak áltatta magát: a sok tervezgetésben, készülődésben és levelezésben, a jegyvétel és bevásárlások forgatagában elsikkadt a fájdalom. Csak ápolta, mint a kedves halott sírját...

Az indulás előtti napon mégis megtorpant. Kis híja, hogy nem indult el. A vonat zakatolásától azután megmámorosodott. Életöröme azonban csak a rekonvalescensé volt egyetlen átvirrasztott éjszaka felemésztette.

Gondolja most a Canale Grande türkizvizén siklik, selymes napfény zuhog rá, majd szűk riókba kanyarodnak, ujjongva élvezhetné ezt a bevonulást, de olyan szontyorodottan kuporog a bőrülésen, mintha számkivetésbe érkeznék. Őbenne van a hiba, — tudja ezt és bosszankodik. Mintha jó étel ízét rontaná a leheletével. Jobbra-balra járatja szemét és olyan idegesen figyeli önmagát, akár a szellemidéző társaság az ezüstforintost: mikor mozdul meg? Mikor mozdul meg benne is már valami? És mintha csak egy kaján szellem áldozata volna: a túlvilági kinyilatkoztatások helyett trágár szavakat irkál a forint. Csak a csúnya, olcsó, ostoba dolgok tolakodnak tekintete elé...

A jótanácsokra gondol, kínjában a barátokhoz fohászkodik, parvenü módjára, akár az ő szemükkel, de mindenképpen, daccal, csakazért-is élvezni akarja Velencét. Nézi a gondoliere-t: latinosan nyulánk férfitestét, amint elegáns-puhán, fűzfavessző ruganyosságával hajladozva, ütemes fókamoztulatokkal emelgeti a hosszúszárú evezőt. Színes házfalak, ívelt hidak, szűk utcácskák suhannak el mellette... Egy borzas leányfej goromba-sárga szalaggal hajában túl nagynak tűnik egy keskeny ablakban. Olyan bosszantóan aránytalannak érzi, mint gyerekkorában játék közben a babaházat, amikor sírvafakadt, mert egészen váratlanul észrevette, hogy a porcelántündérnek csak féllábaszáráig ér a liliputi asztal.

Majd megint sajátmagát figyeli... Hideg, rosszindulatú, szőrszálhasogató, mint a kedvetlen vevő. Jegyfüzet és hotelcsekk lapul a zsebében: Megvette Velencét és azonnal követeli pénze ellenértékét. Az orrát ráncolja: "Büdös, nedves odúk! Céda város!" — és olyan kis mozdulata is van, mint az étvágytalan gyereknek, aki egy kézlökéssel lesöpri a tálról kedvenc ételét.

A gondoliere szép sziréna-kiáltással a szűk rióból megint a nagycsatornába kanyarodott a hajóval. Híg napfény csurog a cifra palotasoron, amely elől — messze — belevész a tengerbe, párába, ezüstbe, gyémántba. Kihívóan szép és mérhetetlenül ellenszenves! Egy szürke, sudár gót székesegyház komor méltóságával talán felemelte volna elesett kedvét, — de ez a festői építészet, ez a mór-latin-renaissance pazarlás!... Ma? Amikor szinte émelygésszerű rosszullétet érez az elmúlt hetek idegessége után... Úgy utálja, mint neuralgiás a hangos nevetést, gyászoló a tréfát...

De már mentséget is keres ellenszenvére: Róma mégis más lehet, — okoskodik. Etruszk sírok mellett villanyos víztelep kútjai, középkori falakba beleépített klasszikus oszlopsor, román templom barokk homlokzattal, minden korból valami, ami érezteti az időt, a rétegeket, a fejlődést, a kétezer évet... De mi köze a Dandolok és Gradenigek Velencéjéhez? Miért is akar az ő házukban lakni, az ő koporsó-csónakjukban ringatózni?... A vizicsiborhoz hasonló kis vaporettók megingtatják a cédruscölöpöket, repedéseket ráznak a falakba... Egy ugrásnyira innen harmincezertonnás hajókat bocsátanak vízre... Végignéz önmagán, szürke flanellkosztümjén, sárgabetétes, lapossarkú cipőjén... Mennyire tagadása mindannak, ami Velence... Porszemnyi tagadás a két palotasor között, a keskeny kis csónakon... nevet.

A palazzók előtt a cölöpök — kihalt vagy elkallódott családok színeiben — ötösével, tizesével, mily régen várják hiába a Foscarik, a Pisanok csipkekézelős vendégeit... Mennyivel kékebb itt az ég, mennyivel élesebbek a körvonalak! A pompejivörös házfalak ízléstelen nagykörúti bérlakások füstös tapétáit juttatják eszébe... Az aranyos mozaikok kulisszadíszt, vurstlit, bazárékszereket... Mintha Velence karikatúráját ismerte volna meg... Milyen enyves fényű, olajnyomat színek!

Ha a Ca d'Oro egymagában állana, megcsodálná minden részletét, magábaszívná, berendezné saját gondolataival... De ennyi palota, palotasor, kupola, hidak, templomok, szobrok és képek... Ebben a csodarengetegben csak kóstolgathat, sétálhat, andaloghat, kihűlő fényében melegedhet... Igen, élvezhetné atmoszféráját, mint a napsütéses erdőét... De egyedül? Hirtelen belekapaszkodik a csónak oldalába, kétoldalt, mindkét kezével. Ha volna valaki mellette, akinek megragadhatná a kezét, akivel beszélhetne! Talán feloldódnék a görcs...

Hotelszobája alig három négyzetméter. A székről a hazai bőrönd, — jólismert kopásaival, hotelcimkéivel — barátságosan rávigyorog. Odamegy hozzá: "Velencében vagyunk! igaz-e?" — és tettetett örömmel végigsimítja a koffer testes hátát. Most nyugodtabb, bizakodóbb. Úgy készül a város megtekintésére, mint egy ostromra. Csak előbb lemossa az út porát, félórára lepihen. A vöröskőpadlós, szűk kis szobában a széken és szekrényen kívül csak a hatalmas ágy terpeszkedik. Betölti a kamra háromnegyedrészét; olyan széles, amilyen hosszú. A fehér paplan és párna fölött az ágy négyszögére épült tüllsátor csúcsosodik. Gigantikus esküvői tortára emlékezteti. Vakítóan fehér, magatetszelgő... Erre dőljön le? Ezen pihenjen? Ezen a nászágyon? Mintha szerelmes sóhajtások rekedtek volna meg a cérnahálóban, forró suttogások sűrítenék a finom szövedéket... A szoba csupa ágy. Az egész város a nászutasoké. Most már érti, — hirtelen elmosolyodik: "Egyedül jöttem Velencébe!" — mondja gúnnyal...

Úgy menekült a szobából, mintha rossz szellem kísértette volna meg. Sebtiben átöltözött, megmosdott, a friss víz felélesztette. Hátravetett fejjel, összeszorított ajakkal megy s olyan ruganyos lépésekkel, hogy megfordulnak utána az emberek: milyen fiatal! Egy ablakban meglátta magát: hogy kipirult! Mintha találkára menne! Nem néz se jobbra, se balra, a kirakatok elől is elkapja tekintetét. A Szent Márk-tér felé siet. A szűk utca végén megcsillant valami: a dóm aranymozaikja. Most behunyja szemét, még néhányat lép, mint ébrenlétből álomba — oly hirtelen akar belecsöppenni a gyönyörűségbe...

Felnéz. Meghatott, elfogult. Szereti a tér szabályos hosszú téglaalakját, az árkádokat, a Biblioteca előkelőségét, a három zárt oldal nyugodt ritmusát. A szürke falakat, a szürke kövezetet, a szürke galambokat... lassan, óvatosan portyáz tekintete a dóm felé. Aranycsillogása csalogatta idáig, — de milyen alacsony, milyen dagadt, mint a szétkelt kenyér, különös massza, mintha nem is emberek, hanem évszázados dagály rétegezte volna ide. Kagylóra hasonlít, barlangra is, ereklyetartóra, vagy sütőkemencére? Ilyen cifra, tarka dolgot nem látott még, csak bazári áruban...

És most minden lépésével a Doge-palota több és több oszlopa fordul elébe. Kinyílik a tér a tenger felé, a szárnyas oroszlánnak a magas oszlopon és végre teljes hosszában előtte áll a százlábú Palazzo is. Csak a víz, az erdő ilyen nyugodt és fenséges! Ilyen remegve nem ivott még magába látványt. Vagy talán mégis, féléve, amikor a székesfehérvári bástyán könyököltek s az alkonyba néztek, a ködbe búvó szőlőhegyekre, a Dunántúl Corot-távlataiba. Akkor, abban a pillanatban megértette a percet, amelyet Faust hajszolt. Boldog volt. Szinte átlátszónak érezte magát, üvegtestűnek, akár a körtegerezd, amelyet szirupban főznek s kristályossá változik, ha át- és átjárta a cukorlé. Az ujjai hegyében, körmében érezte akkor, megállt az idő. Csak addig, amíg tudatára jutott, — s már elsuhant a perc. Olyan volt, mintha egy isten érintette volna. A felhőbe öltözött Zeus.

Milyen okos, szőke és kedves volt a mellette könyöklő fiú. Milyen nagyon értett ahhoz, hogy színekbe, tónusba, rajzba ültesse át a megszokott tájat. Egy pillanatra azt hitte. még arcvonásaik is hasonlítanak. Mennyire egyformák voltak ideges érzékenységükben, — talán azért szerette annyira. S ezért a puhaságért, gyengeségért, korai fáradtságáért gyűlölte meg, amelyben megint egymáshoz hasonlítottak. Gyűlöli? Azért jött Velencébe, hogy elfelejtse. És most itt áll az idegen városban — és a látványt nem tudja átültetni színekbe, érzésekbe. Megrémíti a tehetetlensége: hát csak hangszer volt, amelynek húrjait a másik szavai rezegtették meg? Az imént még minden félidegen jó lett volna, csak valaki legyen mellette. Valaki, akivel beszélhet... De ebben a pillanatban, ha jóbarát jön szemben, akkor is átvág a tér túlsó sarkába. A nagy pillanat felfokozta igényeit, — most csak őt követeli Velencén, a sorson, — őt, aki megtanította szinte testével érinteni a szépséget...

Olyan felgyúlt, olyan kiáltó benne a vágy, már-már azt érzi: mezítelenül áll a tér közepén.

Amikor elment a dóm előtt, a templom belsejének hideg lehelete csapta meg. Talán lehűti... Vagy a sötétség vonzza? Beoson a kapun. Azt mondják, olyan oltár előtt, amelynél először imádkozik, az Úr meghallgatja a könyörgést... Ha imádkozni tudna!... De izgága nyugtalanság szállta meg, megállni sem tud, szeme folyton újat keres, úgy pásztázza végig a falakat, a képeket a faragásokat, mintha telíteni akarná magát. Mint a morfinista, aki egyre több méreggel zsongítja meggyötört idegeit...

Később arra sem emlékezett, hogyan került a dóm tetejére. Mintha egy angol lány ment volna előtte és két knikkerbokkeres fiú. Többen is voltak, amikor körüljárták a kupolákat, amelyek mint torták a cukrász kirakatában, egymás hegyén-hátán domborodtak. Aztán magára maradt és soká támaszkodott a tető kőkorlátjára. Az érdes kő meghorzsolta karját, a bőrében maradt az emléke. Úgy hallgatózott a város fölött, mint magaslesből az erdő életébe... Az apró zajok dallamba olvadtak össze: gyors emelkedő olasz-beszéd, lépések, galambszárny-suhogás, fényképezőgép ijedt kattogása, a tenger felől hajók füttye. Bársonyos hangot, furcsán béna városi zaj autóféknyikorgás és lódobogás nélkül... A szagok is: a tengeré, olajszag, hal, banán, beszédes parfümfelhőcskék és az espresso férfias illata...

Már nem oly kimeríthetetlen nagy feladat Velence. Tetők és tetők, hamvasrőt tetők hullámzó felülete. Úgy fekszik alatta a város, mint tengerkék koppenhágai porcellántálon egy óriási vörös rák.

A dóm kapuja fölött négy aranyozott bronzló, — Traján, vagy Nero diadalívéről valók... A kőpadra lép, ágaskodik, míg eléri patájukat, forró kezét hűti rajtuk. Ki hozta ide ezeket? Milyen bolond velencei gondolat az apostol sírját a pogány császár ércparipáival koronázni? Kinőnek a kupolákból, mint Michelangelo Mózesének hajából a lángszarvacskák. Varázslat tartja fogva a semmibe belevágtató paripákat, — iramukban különben rögtön a térre vetnék magukat. Tehetetlen menekülésükben milyen hasonlók hozzá!...

Szemben a híres óra aranylapja. Alatta az amerikai bár sima üvegablakai. Az árkádok alól bécsi valcert hoz a szél. Messze a tenger színes ködbe takarózik. Sokan, nagyon sokan nyüzsögnek a téren, párok és nevetgélő társaságok. Mintha mind összetartoznának, csak ő a kirekesztett.

Talán mégis leülne közéjük, valamelyik kávéház asztalához?

Nem. Elvétené a szokást, megütközést olvasna le a pincér arcáról, még jobban érezné, ennyire nem tartozik ide...

Inkább hazamegy és beledől a fehér nászágyba. Talán lassacskán belesírja magát az öntudatlanságba.

És holnap elutazik.

Csak néhány lépés választotta el hotelje kapujától, amikor ütésszerűen észrevette, hogy üres a keze. "A táskám!" — kiáltja.

Szalad vissza az úton, amerről jött. Testében, lelkében a rémület...

A barna kézitáska, cippzárral. Jó tágas táska. Benne az útlevél, az összes pénze... Nero bronzlova mellé helyezte, amikor felkapaszkodott a kőpárkányra. Ott feküdt a barna táska — tisztán látja, — a bronzló patája mellett, épp olyan nevetségesen oda nem tartozón, mint az a német lány, akit a szárnyasoroszlán oszlopa mellett fényképezett a párja. Még ott lapult, amikor lehajolt Daniele Manin szakofágja felé...

Mit csinál pénz nélkül, idegenben? Visszautazik, egynapi ittlét után? Kölcsönpénzen? Mert elvitték, egészen biztosan elvitték! Más is járt azóta ott fenn...

Esztelen! Bolond!...

Milyen szégyen! Nem is szégyen, — ez Velence!...

Az árkádok alól villanyfények bújnak elő. Kis piros kabátjában úgy suhan végig a tér fölött, mint egy eltévedt lidércláng. Szétugrasztja a párokat, felriasztja a hízott madarakat. Nem törődik semmivel, csak fut, lebegő szoknyával, lobogó hajjal. A rémület fojtja, de ahogy szalad, tüdeje kitágul, vére felszabadul és felhevül. Egész teste áttüzesedik. Kopog a halántéka és a tér is otthonosan kong lépései alatt. A dóm felé fut, amely álmosan ásít. Mögötte alkonyodik az ég, lilába, bíborba hajlik. A felhők csücske rózsaszínben ázott, mögöttük nyers-zöld az ég, mint a gálic. Ahogy közeledik a dómhoz, ahogy nő a dóm, mint szebb, ragyogóbb, — lángol és színekben harsog. A dóm tetején lapul az ő kis táskája. A dóm őrzi az útlevelét, a pénzét!...

Csak elérje, mielőtt bezárják!

Befordul a kapun. Tapogatózva halad előre. Jaj, hátha észreveszik! Nem engedik fel! Hogy is mondaná olaszul?... Nem tudná megmagyarázni... Valahol ajtó vágódik be öreg, masszív rámájába.

Lábujjhegyen szökell. A templomszolga lépéseit hallja a sekrestye felől, kulcszörgést... Ott a csigalépcső, — kis fény ül nyitott ajtajában. Hármasával veszi a fokokat. Mélyet lélegzik: felért a dóm tetejére. Még néhány lépés, rogyadozó térdekkel. Befordul. Ott, ott a bronzló lábánál, ott a táska. Ott, ahová letette...

Kapkodva futja át tartalmát. Semmi sem hiányzik. Most vissza, mielőtt rázárnák a templomot!

Ha ittrekedne a dómtetőn! Milyen hideg az éjjel! Reggelig!...

Ördögi büntetés volna. Velencei igazságszolgáltatás... Az a kemény mosoly Tizian Doge-portéin!... "Könyörüljetek meg Velence szentjei!"... Szinte hideglelősen imádkozva didergi maga elé a szavakat. és úgy fut, hogy minduntalan megbotlik. A fordulónál nekilendül a kőkorlátnak. A lépcsőhöz ért. Vaktában botorkál lefelé. Inkább bukik, zuhan. Leért.

Vasajtó zárja el útját.

Döngeti. Kopog. Előbb hangosan, majd mind szerényebben.

Elkésett. Bezárták a templomot. Szent Márk-dóm foglya.

Leül a kőlépcsőre, mellére szorítja kezét. Térdén a táska, úgy öleli, mint egy szetnségtartót. Szinte megmerevedett tehetetlen ijedtségében. Mit tegyen? Kiáltson? Verje fel a várost? Ott lenn a téren, azok mind őt nevessék?

Szinte látja a csődületet, amely a dóm körül támadna. Tűzoltó létrát kerítenének? Vagy felráznák álmából a sekrestyést és kinyitnák a kapukat? Látja vesszőfutását a röhögő sokaság sorfala közt, — a csúfos kivonulását...

És előre érzi már az éjszaka hidegét, az átvirrasztott kőágyas, kemény órák szenvedését. Borzadt a csipkeágytól, — most a kőcsipkés templom tetejével cserélte fel. Nem kellett a dóm, most ide csukták vele a sötétbe, mint a gyereket a tele levesestányérral amelyet nem akart kikanalazni. Prédája lesz a kínos emlékeknek, amelyek napközben az aranypaloták és a tenger kékje előtt csak gerillaharcot folytattak ellene...

De egy valamit tud, biztosan érzi: azt az ellenséget, amely belülről rágta, azt legyőzi itt a magányos párviadalban. A lába zsibbadásával hal el benne. Didergő hátán rázza ki. A flagellánsok!... — villan az eszébe. A középkor boszorkányjárványa... Akik magukat vádolták az ördög cimboraságával, akik maguk követelték a tűzpróbát, — talán azok is valami hozzáférhetetlenül mély szomorúságot akartak kiégetni az idegeikből...

Nevetnie kell. Hirtelen csap le reá a helyzet komikuma. A hideg, a harmat nedves érintése és a nevetés rázza. Olyan szívből ellenállhatatlanul csengve nevet, hogy ez a nevetés át és átjárja minden porcikáját. Szinte eszelősen nevet. Hirtelen felemelkedik benne minden, amit teherként cipelt magával az úton, a gondolában, a hotelszobában, Velence utcáin... Kineveti magát, wertheri fájdalmát. Velence-undorát, cafardját, esztelen szórakozottságát, bizarr kalandját. Könnyezik és nevet, maga sem tudja, sír-e, vagy kacag? Percről percre könnyebb, úgy érzi visszatérni erejét, mint a málhás szamár, amikor lerakják terhét... Lassanként megnyugszik. Körüljárja a kőerkélyt, úgy néz le a térre, mintha éjjeli őre volna a városnak.

Talán már sajnálná is, ha valamilyen csoda mégis kiszabadítaná. Az eget csillagok luggatját át; a Campanille fekete, egyenes és szigorú, mint hatalmas fatörzs az ágait: harangzúgást terít a tér fölé. Lent vidám társaságok nevetgélnek, szerelmespárok suttognak, pohárcsilingelés vegyül a zenébe. Azoké a tér, övé a dóm... Most már tudja, hogy holnap sem utazik el, holnapután sem. Mint a szabin nők római rablóikat, — tagjaiban egy ijesztő éjszaka dermedt fájdalmával, asszonyi alázattal szeretni fogja Velencét.

Még egy utolsó mozdulatot tesz a vasajtó felé. Inkább reflex már, mint tudatos kísérlet. Az ajtó enged. Most veszi észre: résznyire nyitva is állt. Az imént nem volt elég ereje, hogy kitaszítsa.

Néhány pillanat múlva kint ül a téren, a leghangosabb kávéház asztalsorában. Espressót rendel és valami erős, édes szeszt. A pincér hozza is már a pohárkát és egy feketecimkés Bols-üveget...