Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 4. szám · / · Figyelő

Forgács Antal: Összhang nélkül
Fodor József versei

Az egyéniség nem rejtőzhetik el kora elől. Az idő mindig utána nyúl, kihajtja magányából, s akár hivő, akár eretnek, harcba kényszeríti. Milyen vonatkozásban van ezzel a harccal az egyéniség műve? E kérdés dönti el, hogy politikussal, vagy művésszel van-e dolgunk. A politikus a harc szolgálatába állítja művét, a művész azonban a harcot is csak a mű tökéletesítésére való eszköznek tekinti. Nála a mű határozza meg a harc jellegét, s így a mű formálja ki véglegesen a harcoló egyéniséget is.

"... óh Terv, minek
Eszköze: lényem: verd ki életem
Műveddé! Bennem nem rezzen ideg,
S szál ér, mely nem magasabb életet
Vár"

— írja új kötete egyik versében Fodor József, s ezzel már el is dőlt nála a fenti kérdés. A tömény fogalmazás elárulja, hogy nem csak erőszakolt költő-pózról van szó, hanem egy vállalt magatartás végső következményéről: minden csak eszköze a lélek szuverén formáló erejének, tehát az életből mindent a művészetre kell vonatkoztatnia.

Kevés költő teszi annyira próbára olvasóját, mint Fodor József. Az anyaggal való viaskodása, bonyolult sűrítései, állandó enjambemantjai, a kanyargós, gazdag, zsúfolt mondatai teljes intellektuális feszültséget kívánnak. Ridegen és kegyetlenül gyúrja anyagát a teljes keménységig, s így sikerül tökéletesen belesűrítenie, vagy teljesen beletörnie a versbe mindazt, amit egyszer megragadott.

"S mint kristályt, ékkövet
Csiszolt síkok fegyelme
Zár: rend, zordon keret
Feszüljön gerjedelme
Felett
Testednek: húsba-ett
Korláttal immár egyet nézvén csak: művedet."

És ha a "zordon keret" között megmerevedik a vers s a kegyetlen töménységtől és az ilyen érdes szóösszetételektől, mint a "húsba-ett" jelző, kissé csikorogni is kezd, Fodor vállalja ezt is. "Gyűlölöm a könnyű szavak — Táncát! A szajha lebegést a rím — Pengő muzsikájára!" — fogalmazza meg szabatosan ars poeticáját. Mi a célja e sűrítésnek? A kifejezés gazdaságosságára való törekvés? Aligha. Ennek ellentmondanak a gyakori ismétlések és a sűrűn visszatérő motívumok. Fodor nem a kifejezés gazdaságosságára, tehát egyszerűségére és természetességére, hanem a kifejezés igazságára törekszik, mert hisz abban az igazságban, amely még az idők legelején elsikkadt valahol.

Ezt az elsikkasztott és pontosabban körül nem írható igazságot kéri számon méltóságteljes dikcióval és nemes szenvedélyességgel új kötete jóformán valamennyi versében. Letörtségükben is ünnepélyes szavakkal siratja el az Értelmet és a Rendet, amelyet megöltek a "rettentő idők", mert "Trónra ült az Éj s a Zűr a koronája." A szavak egyre fehérebben és tisztábban izzanak, s az indulat ütemről ütemre növekszik. Lehetetlen az ilyen strófák olvasásánál nem arra a Vörösmartyra gondolni, aki már a pokolbeli malom zokogását hallotta:

"Éjszakáim rettegés dúlja, napjaim
Olyanok, mint a kifordított pokolnak
Minden lázálma, és méreggel itat
Minden perc, s minden őrült látomásnál őrültebb."

Káosz, rendetlenség mindenütt. "Széttörve fetreng a szellem", "a tegnap nagy álma széthullt", s a versek írója, mint egy modern Jeremiás áll az egymásnak rohanó erők között. Szertelen romantikus lelkét csak a nemzetek, s az emberiség kavargásának heroikus élménye tudja felajzani. Nem akar szabadulni ettől a döntő élménytől, s ha egy-egy magafeledkezett pillanatban hűtlen is lesz hozzá, merész kanyarral mindig azonnal visszafordul. A legjobb példa erre Kirándulás című költeménye. A vers elején a futó dactylusok oly lágyan ringatják a megenyhült szépséget, akár a "kékhajú víz" a partjain őrködő "nyulánkfejű sást." Az elomló táj csak a bájait mutatja. De hirtelen "szárnyaszegett-keserűen" ismét elborít mindent a végzetes hallucináció. A könnyű valóság szavai elpárolognak a versből, hogy helyet adjanak a dúló vádaknak és a nehéz indulatoknak: "Ámde nem állva buzog, sző ujja a szörnyű időnek — És vele forog létünk, vak-buta sorsa szerint." Az idillikus pillanatok egyre ritkábbak, a természet harsány színeit, amelyek pedig oly élénkké tették eddigi köteteit, letompította. "Az álmok kedves, messzi világa" alig tárul már új verseiben.

Ez a felfokozott indulat nem engedi, hogy Fodor önmagát lemérje, s figyelje a lélek finom rezgéseit. Nem énjének a világhoz való viszonyáról beszél, hanem csupán a rossz világról, amelyhez csak azért van köze, mert az rossz. Megvetéssel fordul el az élet apró részleteitől: az emlékektől és a hangulatoktól. Legújabb líránkban az egyetlen, akiben fellelhető az a metafizikai lobogás, amely Komjáthy Jenőt fűtötte. Ez a metafizikai lobogás szenvedélyességgel vegyül, s ez a szenvedélyesség elviszi őt a reális képektől a Fenséges és a Nagyszerű felé. De páthosztól kemény sorai sem üresek, s csak a legritkább esetben válnak kongóvá. az ilyen strófáknak is megvan nála az aranyfedezetük:

"Lelkem jelek, víziók őrült szekerén
Nyargal, s mint a régi megszállott dadogók:
A kifejezhetetlentől kínlódva nézek,
Vak fél-szavak közt, a szörnyű világra."

Ahogyan az indulatok a mondanivalót, úgy feszítik a képek a verset. Egy-egy Fodor-költemény valóságos képlabirintus, s az olvasó bizony gyakran áll meg ijedten ebben a nagyszerű útvesztőben. Zsúfolt, párázó sorok fonódnak össze, fülledt hasonlatok súlyosbítják a vers kényes siklását. Képei tökéletes kifejezői világa diszharmóniájának és egyensúlytalanságának. Nehéz hallucinációk kísérik e képeket állandó feszült morajjal, amelyet csak egy-egy váratlanul jött éles csattanás némít el egy pillanatra.

Érdekes, hogy ez az angol-verskultúrájú költő nem csak a rím pengő muzsikájára való "szajha lebegést" veti meg, de megvet minden mesterségbeli fogást is. Nem akar mértéktartó lenni, nem latolgat, nem számol a torlódásokkal és a szavak külön hangzásával, hanem bátran sodortatja magát a sűrűn áradó dikcióval. Nem a verset akarja megformálni, hanem önnön költőiségét s a magamegformálás e hősiességére vágyva letört magáról mindent, ami nem igazán az övé. De az egyénivé nemesített hang mindig túlnő a puszta individualitáson.