Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 4. szám · / · Kovalovszky Miklós: Jules Laforgue

Kovalovszky Miklós: Jules Laforgue
Költői fejlődése

A XIX. század lírai költészetét különös, lázas vergődés, az Én betegsége jellemzi. Az első romantikusok mal du sičcle-je, Musset dandyzmusa és Laforgue szomorú iróniája mind ennek a tünetei. A forrongás és a jelszavak gyors váltakozása a kor vajúdó lelkét mutatják, Chateaubriand christianisme-ja után a természetrajongás jön, az Emberiség nagy eszméjétől a tour d'ivoire gőgös magányába menekülnek a költők, az egyéni, benső lírát kiszorítja a parnasszisták impasszibilité-ja. Mindezek a költői eszmairányok egymásután tűnnek le a múltba, s helyettük új ars poétikák születnek. 1860 táján néhány író lép fel, egymásról függetlenül, de közös sajtáságaik szinte egy új iskola célkitűzésének határozott vonalait mutatják. Semmit sem vesznek komolyan: az élet kavargásában mulandó komédiát látnak, kigúnyolnak minden hitet és érzést. Ők Laforgue irónista ősei, akikhez hasonló életszemléletben, de mégsem a tanítványuk.

Villiers de I'Isle-Adam lép fel először közülük. Arisztokratikus megvetéssel nézi a társadalmat, s könyveiben sötét gúnnyal támadja korának hibáit. Charles Cros, akit már elért a szimbolizmus áramlata, enyhébb és játékosabb. A nevetséges iránt való érzéke uralkodó, de iróniája sokszor megható, mert érezzük, hogy a mosoly álarca egy sokat csalódott lélek sebeit rejti el. Szomorkás iróniája már a könnyekhez van közel.

A legkülönösebb és legszomorúbb alak azonban Tristan Corbičre, a počte maudit, ahogy Verlaine nevezte. Betegségektől roncsolt testében izzó és nyugtalan lélek lakik. Ez az ellentét vonul végig egész életén és költészetén. Költő, de megveti a művészetet és gyűlöli mindazt, ami az irodalomban szabály és retorika. Számára a költészet annyit jelent, hogy gyönyörködik szellemének tüzijátékában. Úgyszólván minden sora a játékos és váratlan ellentétek ritmusán épül fel, amihez külön bizarr nyelvet alkot. A klasszikus formákat megtartja, de sorai sántítanak, mint egy csúfolódó utcakölyök. Hangja gúnyosan cinikus, főként, ha saját magáról szól. Pedig ez a szegény bohóc mélyen költő: néha egy pillanatra őszinte lesz és kitör belőle a zokogás. Sírfelirat c. versének jellemző sorait érdemes idéznünk:

Počte en dépit de ses vers...
Ses vers faux furent ses seuls vrais...
Trop réussi — comme raté.

Ez a különös költő egy beteg kor és nemzedék bizarrságainak képviselője. De hatását sok szimbolista költő művén megtaláljuk, s éppen Laforgue az, akit a kritikusok egy része egyenesen Corbičre tanítványának és utánzójának tüntet fel.

E kérdés körül sok vita folyt, amelyekből ma már levonhatjuk a következtetést. Laforgue nem is olvasta Corbičre egyetlen verskötetét, az Amours jaunes-t, mert csak Verlaine Počtes maudits c. rehabilitáló könyvéből ismeri meg a költő nevét, amikor a Complaintes versei már rég a kiadónál várják a megjelenést. Különben is alapvető különbségek vannak a két költő között, a amiben egyeznek, azt nem Corbičre hatásának, hanem azonos lelkialkatuknak kell tulajdonítanunk, s részben beteges kortünetnek tekinthetjük. Mikor azonban a Complaintes meg jelenése után Laforgue megismeri Corbičre költészetét, áhitatos, meleg tanulmányt szentel a rokon lélek művének. De hatásról ezután még kevésbé beszéhetünk, mert Laforgue művészete ekkor kezd megtisztulni és elhagyva lassan az iróniát, a Derniers Vers ciklusban eljut a tiszta lírához.

Laforgue költészetének és iróniájának nyitját elsősorban életkörülményeiben kell keresnünk. Ami hatás érezhető nála, azt, mint látni fogjuk, inkább a filozófia irányából kapja. De egész műve györtődéseinek, és csüggedt hullásának grafikonja. Költészete életének a vetülete: egyik magyarázza a másikat.

Laforgue rövid és szomorú életében szinte alig vannak külső események, biográfiája voltaképpen egy fájdalmasan érzékeny lélek belső története. Gyermekkorát családjától távol tölti. A szeretet melegének hiánya, az internátusi élet sivár egyhangúsága korán kifejlesztik benne a melankóliát. A serdülő ifjú már mint álmodozó tűnik elénk, akiben ködös és tudattalan vágyak kavarognak. Saját maga írja ifjúságára emlékezvén ezt a mély megjegyzést: "Comment s'est passée notre puberté (corps et imagination), tout est l, tout vient de l. Il y a une heure de nos quinze ans d'oú dépendra notre caractčre, notre mirage personnel de l'univers."

Szülei halála után a párisi nyomorgás korszaka következik. Ezek az évek, 1879-től 81-ig, a legfontosabbak Laforgue költői fejlődésében. Rongyokban jár és éhezik, a legteljesebb magányban él, barátok és szerelem nélkül. Vigasztalásért a könyvekbe merül és "felejtető délutánokat" tölt a Bibliothčque Nationale-ban. Húsz éves korára bebarangolta az emberi szellem minden területét, a művelt ember kész mintaképe. Kultúrája bámulatos: ismeri a költőket és filozófusokat. És az elmélyedések izzó órái után, kavargó fővel vándorol haza a vidáman zajló esti utcákon át magányos odujába, s ablakából elmereng a tetők és kémények szürke rengetege felett.

Ezek a lelki vajúdás órái. Metafizikai ábrándokba mélyed, a lét kérdései gyötrik. Látomásait és misztikus elragadtatásait a Sanglot de la Terre ciklus verseibe önti. Ő maga egy fejegyzés-töredékében filozófikus verseknek nevezi költeményeit. "Hívő voltam, — írja — aztán hirtelen szakadás jött. Két évi magány, könyvtárakban, szerelem és barátok nélkül, a halál félelme. Éjszakai meditációk. És ekkor írtam ezt a kötetet, egy párisi fiatalember naplóját 1880-ban, aki szenved, kételkedik és elérkezik a Nihilhez."

Laforgue első verseinek magját könnyű megtalálnunk: a társtalanság fájdalmából fakad mindegyik. Fiatal lelke minden szomjúságával vágyakozik a szerelem után, amelyet nem talál meg, hogy vigasztalja nyomorúságában. De már ekkor mutatkozik lelkének és költészetének különös kettőssége: átérzi a szerelem kozmikus jelentőségét, de nem akar az érzések rabszolgája lenni, fél banalitásuktól. Az elérhetetlenség csalódását a megvetés álarca mögé rejti. Felfogása a schopenhaueri filozófia erős hatását mutatja. Játssza az aszkétát és ideálizmusa irtózik a köznapi érzésektől. Kielégületlen, szűzies vágyakozását misztikus versek pózaival árasztja szét a mindenségben, szerelme szinte emberfeletti, kozmikus rajongássá magasztosul. Önmagában találja meg a világ szívét:

Je suis le coeur de tout, et je saigne en démence
Ét déborde d'amour par l'azur constellé
Enfin! Que tout soit consolé.

Valóságos apostoli láz szállja meg ebben az időben. "Tizenkilencéves koromban azon ábrándoztam, hogy bejárom a világot, mezítláb, és hirdetem az igaz törvényt" — írja egyik levelében.

Mikor azt hiszi, hogy felért az elragadtatás csúcsára, nagyszerű látomásai eltűnnek. Kiáltása nem talál visszhangra a végtelenben, a Semmi hidege árad szét szívében. A természet nem vigasztalja emberi fájdalmát, hitét elvesztette, s nem tud többé lelkesedni. Az élet hiábavaló és értelmetlen, s a föld, ez a "rohadt agyvelő", férgeivel együtt megérett a pusztulásra. A végítélet képe kísérte állandóan gondolataiban s így születik meg a Marche funčbre pour la mort de la Terre.

Erre a korszakára esik Schopenhauer hatása. A pesszimizmus filozófiája illik csalódott lelkéhez. Az élet értelmetlenségének hite bölcsleti alapot kap, szilárdabb és tisztultabb lesz. A rossz elválaszthatatlan a világtól, s egy menekülés van csak a lét gyötrelmeiből: a végzetben való megnyugvás. A fatalizmus csillapítja le zaklatott, szenvedő lelkét, és lassan eljut egy új világfelfogáshoz, amely szárnyat ad lelkének, s felemeli az élet szomorúsága fölé. Egy másik német filozófus, Hartmann tanai idézik elő ezt a változást: a Tudattalan filozófiája.

Tulajdonképpen az intellektualizmus ellehatását kell abban látnunk, hogy Laforgue eljut a Tudattalanhoz. Belátja, hogy az ember hiába keresi az igazságot az Észben, a logika útján: ez a törekvés meddő marad. Belefáradva és beleunva a metafizikai rajongásokba, megnyugvást keres a fatalista világfelfogásban, amely megszabadítja egész életét a felelősség terhétől:

Je m'agis aussi! Mais l'Inconscient me mčne,
Or, il sait ce qu'il fait, je n'ai rien á y voir.

Az ösztön uralkodik a világon, s a "Tudattalan az egyetemes életfolyamat egyetlen, magyarázó, elégséges és dinamikus oka". Ez a filozófia lassan misztikus vallás lesz Laforgue számára. A Tudattalan az Isten, mindennek kezdete és oka.

Ebből az új filozófiából Lafurgue levezeti a maga esztétikáját is. A művészet feladata az, hogy megörökítse a Tudattalan és az emberi lény ösztönös, mulandó megnyilvánulásait. Az esztétika változó mint maga az élet, nincs állandó és örök szépségfogalom. A művészet szabad: mindent ábrázolhat, ami csak létezik vagy történik. Laforgue a művészet minden megnyilatkozási formáját jogosnak tartja, mert nem szabad a szabályok fegyelmébe szorítani, hanem ellenkezőleg bele kell vinni "az élet anarchiáját".

A Tudattalan és a Mulandó esztétikája magyarázza a mindenséget átölelő álmokból való csalódott kijózanodás után az átmenetet a Sanglot de la Terre és Complaintes versei között. A két kötet nem jelent éles szakadást. A Sanglot darabjait 1878-tól 1882-ig írja, az első Complainte-ek pedig 1881-ből valók, s áthidalják Laforgue két költői korszakát. (Complainte-Litanies de mon sacré-coeur, C. des pubertés difficiles, C. de la vigie, C. des grands pins). Szíve, melyben eddig a mindenség dobogott, már a kiábrándulás keserűségével van csak tele:

Mon coeur est une urne oů j'ai mis certains défunts
Mon coeur est un désert altéré, bien que soűl
De ce vin revomi, l'universel dégoűt.

Főként a formában van különbség: elhagyja a szonettet és a klasszikus formákat, s a népdalok játékosabb, szeszélyesebb mintáit használja fel. Stílusa is veszít komolyságából, nyelvében felbukkannak már a bizarr fordulatok.

Az átmeneti korszak 1882 decemberében fejeződik be. Ködös filózófiája, amely Hartmannon alapult, szilárdabb és tisztultabb lesz. Németországból kelt egyik levelében szól erről a végső kifejlődésről. "A coblentzi kastély magányába zárkózva rengeteget gondolkoztam és dolgoztam... És egy éjszaka, tíztől reggel négyig, megírtam az új esztétika metafizikai alapelvei, amely megegyezik Hartmann Tudattalanjával és Darwin fejlődéselméletével". Ebben az időben alakul ki Laforgueban a Complaintes végleges terve. De mindjárt le is mond a kiadásról: "Van egy újabb kis kötet versem, amelyek azonban épp úgy nem fognak megjelenni, mint az elsők."

Miért ez az egymást váltogató lelkesedés és csömör?

Két sajátos ellentét küzd Laforgueban: az élet szeretete és megvetése. Fokozott érzékenység és betegesen fejlett kritikai intellektus: ezek az elemek alkotják Laforgue jellemének kettősségét.

Szomjas a szerelemre, de a másik Énje fél az érzelmek banalitásától, a dolgok mulandóságától. Az életből csak a véget: a halált látja, a nevetésen át hörgés hangzik fülébe. Laforgue telítve van filozófiával, s nem tudja elfeledni a dolgok relativitását. A fájdalmat sem meri komolyan bevallani, iróniába öltözteti a legbensőbb, őszinte keserűségét is: kigúnyol mindent.

Az ember, akinek érzéseit és gondolatait ilyen erős önkritika reakciója kiséri, magányos marad örökre. Az élet forrongása, a szerelem az érzések heve elfeledteti velünk a játék múlandó kicsinyességét. De Laforgue erre képtelen. A mindenség ölelését várja, s nem tud beleolvadni a mindennapi élet szerény boldogságába, mert sub specie aeternitatis nézi a dolgokat.

A létnek és önmagának folytonos elemzése elidegeníti őt a világtól. Innen ered a magány fájdalma és örökös melankóliája. Barátjához, Max Klingerhez írt leveleit "Everspleenday"-ről keltezi. A bánat, ez az "ötödik évszak" verseinek állandó szomorú refrainje. Szinte azt kell hinnünk, hogy nem tudott soha örülni. Az emberek vidámsága, a jókedvű vasárnapi tömegek látása csak fokozza spleenjét, elhagyatottságának érzését: "Az ünnepi hangulat halálosan elszomorít. Nem emlékszem életem olyan órájára, amikor a vidámság ne fájt volna."

Aux fętes d'ici-bas j'ai toujours sangloté.

írja egyik versében, és ez a fájdalom szinte büszke örömmel tölti el: "Vasárnap oly szomorú voltam, úgy összeszorult a szívem a magánytól a sétáló tömegek közepette, hogy valóságos, művészi élvezet volt számomra" — írja nővérének. Szónokol, tetszeleg a pózban, hogy társtalan lélek, aki senkire sem hasonlít: "moi inédit".

A szenvedés is lehet gyönyör és gőg, ha egyedülinek és soha-nemvoltnak hisszük. De ha rádöbbenünk, hogy előttünk már sokan megjátszották ezt a "művészi élvezetet", egyszerű köznapi fájdalom lesz csak. A "szerep", amelyben tetszelegtünk, saját magunk előtt nevetséges lesz. És a gyanú ébred bennünk: jelenlegi énünk nem csak póz vajjon? Nem fogunk-e nevetni holnap mai tragikus érzéseinken? A bíráló Én a lélek minden rezdülését gyanakvó iróniával kíséri.

A lírai magatartás az ilyen kritikus értelemmel szemben hamis, és ostobának tűnik az olyan filozófus lélek szemében, mint Laforgue. A félelem, hogy túlzásba eshet, folytonos óvatosságra inti. Az a fő gondja, hogy összeegyeztesse bölcseleti rendszerét, világszemléletét és érzéseit, hogy a valóságot olyannak lássa, amilyen és ne csalódják benne.

Új esztétikai felfogásának, amelynek alapja és jelszava a Mulandó, szintén nagy része van költészetének átalakulásában. A költő feladata az, hogy a maga mindennapi és folytonosan változó színében fejezze ki az életet. A művészet főkelléke az érdekesség: "il faut ętre un nouveau".

S Szép és vele együtt az esztétika változó, "a művész sorsa tehát, hogy folyton más és más eszményekért lelkesedjék",— írja Laforgue, s ezek a szavai magyarázzák meg gyötrődő költői útkereséseit.

Észreveszi, hogy a Sanglot versei nagyon közepesek, túlhaladott világfelfogást tükröznek és bennük sokszor ismételt szavakhoz tér vissza. Laforgue, aki a lüktető, minden pillanatban új életet akarja adni, aki gyűlöli a középszerűséget és fél attól, hogy érzései nevetségessé válhatnak, elfordul első verseitől. Újnak, érdekesnek lenni: ez a jelszava. Leveleiben nyomon követhetjük felfogásának megváltozását. "Rájöttem, hogy verskötetem egy csomó piszkos kis banalitás" — írja egy helyütt, s bevallja, hogy undorodik tőle. 1882-ben végleg lemond a kiadásról, és egy újabb gyűjteményről szól, amelyet épp úgy nem fog közzétenni, mint az elsőt, hanem megvárja, hogy "egy év múlva olyan nevetségessé váljék, mint amilyennek most tűnik az első." hasonló fordulat következik be a Complaintes befejezése után: "Amilyen nyíltan be mertem vallani, hogy eleinte néhányat nagyon érdekesnek találtam, olyan őszintén kimondom, most, hogy az egész kicsinyesnek és múló értékűnek látszik."

Ha az Én alakváltozatai egymásután visszahullnak a múltba, nevetségesen szánalomraméltók lesznek az új Én előtt. A nagy líraiság ebben a helyzetben lehetetlen, vagy erőltetett póz. A pillanatnyi Ént kell adni az érzések és benyomások kavargó áramlásában. Hogy a lelkiállapotok kaleidoszkópszerű képét megörökíthessük, új kifejezési eszközöket kell teremtenünk. A nyelv és forma mutassa, hogy a Pillanatban van a költő egész élete, de azt sem veszi komolyan. Corbičre-tanulmányában ezt írja róla: "Minden vers végén szinte figyelmeztet bennünket: figyelem! ne vegyenek komolyan. Az egész csak komédia, tettetem magam. Mindjárt meg is magyarázom, hogyan csinálom." Tökéletesen ugyanez Laforgue költői magatartása a Complaintes korszakában. A líraiság ellen! — ez művészetének új jelszava. Nővéréhez intézett egyik levelében maga írja: "Elhagytam régi eszményemet s a filozófikus költeményeket. Nevetségesnek tartom, hogy nagy hangon szavaljak. Most, hogy szkeptikusabb vagyok és nehezebben ragadtatom el magam, a nyelv titkait pedig jobban ismerem s tetszésem szerint játszom vele, szeszélyes kis verseket írok s csak egy célom van: eredetit alkotni mindenáron."

Ifjúságának fájdalma, amely régebbi verseinek magasztosan naiv világ-szeretetében áradt szét, még mindig eleven: "Néha még szenvedek. De elment a kedvem attól, hogy az emberek fülébe kiáltsam panaszomat a boulevardokon. Már csak a szívemet gyötröm, hogy különös alakú gyöngyöket termeljen." Művészgőgje arra ösztönzi, hogy új, eddig ismeretlen formában élje és fejezze ki ezt a fájdalmat. Élete és költészete így lesz múló pózok sora, amelyek egymásután válnak maga előtt nevetségessé. Különböző Én-jeinek a bohóca, aki furcsa bukfencei és szomorú nevetése mögé rejti betegesen érzékeny lelkének fájdalmas zokogását.