Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 3. szám · / · Figyelő

Halász Gábor: Babits, az esszéíró [+]

A magyar eszé, legnagyobb művelőinek a kezén, mindig lírai hevületű. A költőiség nálunk minden műfajt átszínez, a legelvontabbat és legelmélkedőbbet is, az írók személyisége nem rejtett, hanem követelődző; az egyéniség magához idomítja a mondanivalót. Ahogy az egész magyar irodalom a nemzeti karakter hangsúlyozásának, úgy érzi szükségét az egyes magyar író önmaga érvényesítésének; ott a kis nemzet a közömbös nagyok között, itt a kevés számú magányos az értetlen többség előtt csüggedt daccal fejtegeti legszemélyesebb ügyét: az igazát. Máshol az igazságnak ügyvédei vannak, akiket egy láthatatlan tárgyalóterem feszült érdeklődése kísér, itt monomániákusai, akiknek izgatott monológjára alig figyel valaki. Természetes, hogy hangjukon átütközik idegességük; bármiről beszéljenek, a sorsukról is vallanak. Kemény, a múlt század közepének nagy realistája, arcképeiben egy elboruló lélek keresi önkínzó tudatossággal a rokon idegrendszerek titkait. Péterfy a századvég szépségimádatával a görög álomvilágban keres menedéket az egyéni rémek ellen, amelyek végül az öngyilkosságba kergették. Babits az új század telhetetlen, érzéki és intellektuális ingereket kereső szellemét hangolja át a maga élesebb, külső-belső válságoktól sebzett nyugtalanságára. Mindegyik korának gyermeke és egyben saját problémáival küszködik, mindegyik Európa közvetítője nemzete felé, de diszhamóniára váltotta a nyugati harmóniát. A valóságot, értelmet, az erők egyensúlyát, a formák értékét, a klasszicitást hozták magukkal izenetként, de itthon megtörik a varázs és kusza grimaszokba fut az áhított szépség. A tökéletességet hirdetik és a tökéletlenséget panaszolják műveik; egyszerre tárgyilagosak és önleplezők.

Babits esszéírói kezdete a játéké. Szagokról, illatokról ír egy bőven dokumentált, tréfás-komolyan eruditus tanulmányt (1905), mintegy frivol igazolását akkori költészetének, amely az érzékek mámorát zengi. De Quincey a gyilkosságban kereste meg a művészit, a fiatal Babits a lebecsült, legelemibb érzékelésben, mindkettő a paradoxonért, de azért is, hogy különöset vágyó ösztönét, a rendkívülire szomjazását kielégítse. Ahogy a valóság exotikumát idéző verseiben, itt a furcsaságokkal tüntető prózában is érződik az alapvető őszinteség; nem csak az elme játszik színes ötleteivel, nem csak a képzettársítás próbálgatja ruganyos erejét, űzi pusztán fogalmi sportját, mint például egy Wildenél, hanem a különösen látás kényszere, az idegek remegése, amelyik mint kábítószert, kívánja meg a szokatlant. A "játékfilozófia" (egy másik korai tanulmányának címe) valójában ösztönéletének napvilágra kívánkozása, világos szavakban érzékeltetése mindannak, ami a mélyben nyers volt, kaotikus és érzékelhetetlen. "A művésznek kötelessége, hogy mennél több olyant átéljen, ami vele soha meg nem történt és művész éppen az olyan ember, aki erre is képes." Kedvence ekkor Poe, akiben kristálytiszta megfogalmazások látomásos mélyekből fakadnak fel, Meredith, aki fölényes, okos iróniáját és realizmusát fantasztikus, tékozló stílusba burkolja, és Browning, aki a legemészthetetlenebb nyersanyagból gyúrja ki harmonikus verseit. Amikor a művészt exaltálja és a fantázia szörnyerejét magasztalja, nem csak az uralkodó áramlatnak enged, hanem saját igényének is, és a művészi hazugságok e korszakában így tud önmagához, emberi természetéhez hű maradni. Nem a l'art pour l'art rosszhírűvé vált játéka az övé, hanem a l'art pour l'évasion örök ösztöne, a formákban, az ezernyi lehetőségben tobzódás csak keresése az egyetlen lehetségesnek, a varázsszernek, ami megnyugtatja a lázas idegeket.

A belső hűség mellett nagyon korán megvan a tanulmányokban egy másik, külső, objektiváló mozzanat is: a ragaszkodás a felismert igazsághoz, az erkölcsi értékekhez, az abszolutumhoz. Bármilyen nyugtalan a szelleme, nem szkeptikus; egy Sokrates-tanítvány fürkészése a végső alapelvek után, nem sophista kíváncsiskodás és céltalan játék a változatokkal. Ebben megint előnyére különbözik korától, amely oly szívesen élte ki és használta el a legkülönfélébb gondolatokat, anélkül, hogy megállapodni és lekötődni tudott volna bármilyen normához. Babitsban az esztéta élvez, de a moralista ítél; a százszínű benyomások mögött egyértelműen és keményen húzódik meg néhány döntő tétel: hit a humánumban, a háború gyűlölete, az ész magasabbrendűségének tudata. Csodálatos vitalitását bámulatraméltó makacsság ellensúlyozza; egész írói fejlődésében változatlan vezérszólamként tér vissza pacifizmusa; élményekben folytonosan megújul, erkölcsi nézeteiben az ismétlés mániákusa. "Az ellenségneve: antiintellektualizmus" — jelöli meg a háború derekán a céltalan vérengzés végső okát; a háború után az "írástudók árulásában", Julien Benda nagyhatású vádjában, joggal ismeri fel és pompás kommentárban nyilatkoztatja ki újra a maga régen hangoztatott gondolatát. A veszedelem az élmények korlátlan tiszteletével kezdődött, az ösztönök dédelgetésével folytatódott; választékos gondolkozók tagadták meg a gondolatot, hogy azután a felzaklatott tömeghangulatban elvesszenek a finom nuanceok és ravasz következtések, csak a barbár indulat maradjon meg, a nyers erő affektációja helyett a lezuhanó ököl valósága, az elmúlásban gyönyörködés helyett maga a pusztulás. Az irracionális szemlélet felelős, a "veszedelmes világnézet", a végső robbanásért, mely mindenfajta világnézetet megsemmisít, a bálvánnyá emelt vitalizmus a gyilkolásért, mely minden életet elpusztít. "Az ész leszállt ítélőszékéről. Az egyetlen és örök uralkodó a tény." A tény ostoba és logikátlan hatalmát nem ismerte el a művész, de nem ismerheti el az ember sem; a képzelet és az erkölcsi érzék egyformán megkívánja a teremtő változtatást. Az alkotó nem lehet kiszolgáltatott és nem helyeselheti rabszolgaságát; minden erejét megfeszítve küzdenie kell a felszabadulásért, a rázúduló erőkkel szemben az igazságért.

Ha másképp nem, a nem-alkalmazkodással, az idegek tiltakozásával; hiszen a történelem válságos szakaszai, mint a háború is, kíméletlenül maguk alá gyűrik az egyént, a lázadás mit sem segít, csak a belső, merevgörcsszerű elutasítással védekezhet a meggyalázott lélek. "Vannak napok, hetek, amikor visszaesem a háború monomániájába. Nem tudom megszokni. Nem tudok egyébre gondolni. Minden jelentéktelen esemény, minden szó, minden arc, minden kis atom az életnek az egész szörnyűségét tükrözi elém. Minden kis életatom fertőzve van már az egész szörnyűséggel" — írta 1917-ben. Aki így, ilyen gyötrődve érzékeli a borzalmakat, már a forradalmi tett nélkül is megvívta a maga forradalmát, a vérengzők közt a vértelent; személyes áldozatot hozott az emberi méltóságért. Évek múlva is a mai idők tépettségéből, elvakult pártharcaiból a szenvedéssel, a maga lelkiismereti gyötrődésével veszi ki a részét; úgy passzív, hogy átviharzik rajta a barbár áramlás, megviselten és elgyötörten emeli fel tiltakozó szavát. A kapcsolat, amit művészi tisztasága és belső forrongása közt megfigyeltünk, az erkölcs területén is megvan, a magasztos, néha prófétai pátoszú intelmeknek itt is a lélek küzködése adja meg hitelét. Egyszerre gyenge a kiszolgáltatott idegzetével és erős a szabad akaratával. «Az írástudó is szegény vándor, magánéletében: de egyszersmind kalauz. Neki is bukdácsolnia kell s kerülgetni az akadályokat, jobbra és balra: de ő egyszersmind vállalta azt a tisztet, hogy folyton szem előtt tartja a csillagot.»

Nyugtalan klasszicitás; így nevezhetnők a babitsi eszményt. Bármelyik romantikusnál jobban lenézi a ráció sekélyes fölényét, a szikkadt érzelemnélküliséget, a formai harmóniát; mindig keres, de sohasem csapongó, szenvedélyes, de nem exaltált, végtelenül komplikált, sohasem széteső. A lázas értelem költője és az értelem lázasainak szól esszéírói rokonszenve is. Egyik legszebb tanulmányát, a háború végefelé, Ágostonról írja, a földi vérengzés apokaliptikus képeitől a szent elragadtatott látomásaihoz menekülve, a formátlan és értelmetlen viharzásból az isteni célok szolgálatába fogott indulatokhoz. Ágoston, a forró, afrikai lélek, akinek szenvedélye a gondolat, az igazságkeresés, a szabadság szelleme; nem józan, de nem is misztikus, nem pusztán bölcselő, de nem is teológus; művész, aki szentté vált. Műfajában, a vallomásban megtalálta a legkatholikusabb hangot és egyéniségének is legtermészetesebb felszabadulását; stílusában az elvont érvelést párosítja az ostromló, robbanó, a maga idegességéhez formált lírával. Azonkívül - ami Babits szemében a legfőbb - hitét és művészetét, tételeit és írásremeklését tudatosan eszköznek érzi az erkölcsi parancsok végrehajtására; az isteni kegyelem is arra jó, hogy az igazság uralma megvalósuljon a földön.

Babits forrongásában is változatlan az eszmények kultusza. Ahogy Dante-tanulmányában mondja: «Nemcsak a művészet az, ami örökéletű, nem fejlődik és nem avul el a korral. Az ember leglényegesebb mondanivalói, legmagasabb álmai és aspirációi is époly örökérvényűek s époly magas mozdulatlanságban állnak a fejlődő és változó világ fölött, mint a csillagok.» Szembeszegülni az áradattal, ha üldöztetések árán is, megtagadni a partikuláris érdekeket az egyetemesért, a csoportok, nemzetek, fajták külön istenségeit az egyetlenért, ezt vallja a maga és a mindenkori írástudók feladatának. A háborúelőtti kor relatívizmusában az erkölcs örökérvényűségét hirdette, a háború alatt a pacifizmust és a szükséges megértést, ma a világnézeti frontok és harcok idején az elpusztíthatatlan európai szellemiséget. A középkor áll szívéhez közel, nemzetfeletti irodalmával, ég felé törő aspirációival, közös szellemi kincseivel, anélkül, hogy a visszatérés divatos illuzióját vallaná. A szétszakadás, nemzeti kultúrákra bomlás szükségszerű volt és visszafordíthatatlan; de az emberi tulajdonságok lényegében ugyanazok ma, mint a legvallásosabb századokban; akkor is aljasságok, kicsinyes érdekek, versengések és gyűlölködések fölé boltozódott az értékek és erkölcs külön világa, akkor is, mint most, az elite feladata volt, a nagy szellemeké és nagy lelkeké, ügyelni, hogy a szent láng ki ne aludjon. A megnyugtató, hogy a legnagyobbak hivatásérzete az antiktól a modern időkig sohasem szakadt meg; bármennyire változott körülöttük a világ, ők lényegében ugyanazt mondják, századokon át felelnek egymásnak és adják tovább a beavatottak szent igéit. Birodalmak elmúlhatnak, az ő hangjuk töretlenül száll keresztül a századokon, ami lélek időtlen, hazátlan testvérre talál ezerév előtti társaiban.

Ezt a felismerést vezeti végig nagyszerű következetességgel és szélesíti grandiózus panorámává Babits főműve: Az európai irodalom története. (1935.) «A világirodalom történetírójának csak az irodalom a fontos» - írja. - «Ő túlszállt a nemzeteken. Nem a «közösség lelkét» keresi az irodalomban. Azt keresi, ami minden közösség számára jelent valamit. Aminek értéke független helyétől. Valami abszolutat tár e relatívista hajlamú kor elé: a szellem közös valutáját. Az átlagirodalom nem érdekli: az időhöz s helyhez tapad. A nagy egyéniségek érdeklik, akik felelnek egymásnak korokon és országokon át. A «világirodalom» arisztokratikus fogalom: értékbeli kiválasztást jelent. Az igazi világirodalomhoz csak a legnagyobbak tartoznak.» Itt is kettős arc figyel, a poeta doctusé és a homo moralisé. Az első, könyvek között eltöltött életét idézi vissza, megkeresve a régi ihletőket, felfedező örömmel eszmél a visszatérő motívumok, stílushatások összekötő láncára, arra a szellemi szabadkőmivességre, amelyet a lélekformák rokonsága hoz létre. A műfajok rangsorában a lírának adja az elsőséget, a nagy költészetnek, amely a görögöknél, a középkori himnuszéneklőkben, romantikus költőrajokban és múlt századvégi magányosokban virágzott ki legteljesebben, magas pátoszú volt és nehezen megközelíthető, formák bravúrja és élmények hajszálfinom elemzése, végtelen tudatosság és legközvetlenebb spontanitás. Persze az ízlésnek megvannak a maga kedvencei, a tizenkilencedik századi angolok, akikhez az első szerelem rajongása fűzte, Keats, Browning, Tennyson, Swinburne, és a haragosai is, mint a tizennyolcadik századi franciák, akiknek nem tudja megbocsátani a magasfeszültség hiányát. Szellemesség és retorika hidegen hagyják, felgyúlni csak azokon tud, akik maguk is lobogva, önmagukat emésztve égnek.

Éppen ezért a homo moralis sem a hivatásos erkölcsprédikátorokban találja meg eszményeit. Bizalmatlan mindenfajta pietizmussal és érzelgősséggel, épenúgy, mint a híg forradalmisággal szemben. Tolsztojt a regényírók fejedelmének tartja, de lenézi a tolsztojánusokat, Rousseaunak csak a Vallomások szépségéért bocsátja meg a rousseauizmust. Nem kell külön művész- és prófétaszerep; a tiszta művészetnek erkölcsi súlya van s ellenállhatatlan propagandaértéke; míg a hang esése a legnemesebb eszméket is elsekélyesíti. Gondolja a magad kifejezésére s ha őszinte vagy, szembe kell kerülnöd a legelvontabb igazságokkal is, magadban kutatva, eljutsz az abszolutumig; törekedj a tökéletes szépségre s ha mester vagy, utadon találkozol mindenfajta erkölcsi problémával is, a formák szenvedélyével ébreszted fel a kötelességérzést. A nagy költők az igazi nagy preceptorok; örök, isteni message-t közvetítenek és nem a napi igények praktikus szabályait. Nem az életre tanítanak, hanem az élet elviselésére, nem az alkalmazkodásra, hanem az ellenállásra, nem az illendőségre és külső erkölcsösségre, hanem a belső felelősségérzésre. Akárhány moralista nem más, mint az érvényesülés apostola, álcázott hipokrita; az igazi költő sohasem tehet engedményt a siker moráljának, nem engedi átszellemült hangja, pátosza, ami az igazi kötelező nemesség. Voltak udvari költők, de az udvari viselkedés manueljeit mégsem ők dolgozták ki; voltak forradalmár költők, de politikus egyikből sem lett. Szemük a csillagokra nézett és lábuk mégis biztosabban járt az úton, mint azoké, akik lehajtott fővel járnak és minden lépés előnyét-hátrányát gondosan méricskélik.

Babits, a gondolkozó és moralista hatása sem lenne olyan magával ragadó, ha nem a nagy művészet hitele állna mögötte, e mögött pedig a soha ki nem elégített, örökké kereső lélek aranyfedezete.

 

[+] Az Ezüstkor megjelenése alkalmából közöljük ezt a cikket, amely eredetileg francia közönség számára készült.