Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 3. szám

Illyés Gyula: Babits szerepe

Egy nagy költőt mutatunk be, pályaútjának csúcsain. Költeményei, melyeket ma este hallani fognak, [*] szemléltetően felidézik majd a kanyarokat és állomásokat, amelyeken át e csúcsokra elérkezett. Bevezetőül én mégsem csak verseiről, mégsem csupán szép versekről szeretnék beszélni; hanem arról is, ami azokat — minta téglákat a malter — összefogja, egységes művé teszi.

Szép vers sok van a világon. Lehetne persze pusztán csak ezekről is beszélni, függetlenül attól, hogy ki írta azokat. Ezzel azonban csak a versírásig, csak a mesterség művészetéig és műfogásaiig jutnánk el és nem a költészetig; az több az előbbieknél. Hány szép vers kallódik el az idők folyamán, csak azért, mert nem volt méltó gazdájuk, mert írójuk csak versíró volt és nem költő. Petőfi korában és főleg halála után keletkezett nem egy olyan vers, amely amellett, hogy tökéletesen petőfies volt, jobban sikerült Petőfi egy-néhány közepes költeményénél. Senki sem emlékszik rájuk. Nem véletlen, hogy az utókor a költőket tartja számon és nem a verseket.

A nagy költők ismertetőjele, hogy versük századok múltán is úgy hat, mintha eleven szájból hangzanék. Miért? Mert a nagy költő egész életével ott áll a verse mögött. Szerepet játszik, nem a színpadon persze, hanem egy népközösség, egy nemzet életében. Akinek versei előbb-utóbb nem állnak össze emberi magatartássá, az élet lelkesítő vagy elriasztó szerepévé, annak kár volt versírásra adni a fejét. Akiéi pedig ilyenné összeállnak, annak már egyéni sorsa is érdekel bennünket. Ezért van igazuk a tankönyveknek, mikor egy-egy költő ismertetését az életrajzzal kezdik. Babits Mihály betöltött egy ilyen költői szerepet azáltal, hogy született költő mivoltában vállalta azt is, ami azzal jár, hogy magyarnak és a mi korunkba született. Róla szólva is foglalkozhatunk a szép versek előtt a korral, amelybe a költő született, a környezettel, melyből kikerült, foglalkozhatunk személyiségével is; akár pontosan úgy, ahogy a tankönyvek szokták. Vagyis, kezdve azzal, hogy: Született Szekszárdon, 1883-ban, katolikus nemesi családból, melynek tagjai századok óta a vármegyét szolgálták; atyja táblabíró volt; ő maga tanári pályára lépett...

Ez a három-négy szürke adat azonnyomban döntő jelentőséghez jut, mihelyt egy költői művet helyezünk reája; pillérré lesznek, hozzásegítenek az egész költői alkotás szerkezetének megértéséhez. Belátjuk azonnal e száraz adatok fontosságát, ha elképzeljük annak a fiatalembernek a lelkületét, aki ebből a környezetből kikerülve, de mégis e környezet hagyományainak nyomaival lelkén, húsz esztendő múlva, a század elején első költeményeit papírra veti. Szekszárd a Dunántúlt jelenti, a nyugati műveltséghez közelebb eső országrészt; az 1883-tól 1903-ig eltelt húsz esztendő a magyar polgáriasodás fénykorát, a liberalizmus hadjáratát, amely csillogó eszméivel azokat is lelkes híveivé teszi, akiket könyörtelenül eltapos; a táblabíró atya az ésszel felfogott igazságot és eszmék szolgálását hirdeti, akkor is, ha ösztöneink berzenkednek ellenük; a katolikus és mégis nemes pedig a keleti, protestáló nemességgel szemben a kultúrához jutott magyarságnak azt az elmélyülő, lelkiéletre hajló rétegét jelenti, amely a vita eldöntésére a Corpus Jurisnál többször üti föl Vergiliust, Kempist, Szent-Tamást s amely már akkor is csak foltokban él az országban... "Atyjai és anyjának atyjai — vallja egyhelyütt sajátmaga a költő — ama deákos nemességből jöttek, mely Horatiust olvasta szőlleinek lugasai alatt. Könyvtárt örökölt a nagyapjáról, polcán Plutarchos mellett Kazinczy állt. És ifjúságát Arany táplálta, a hagyományok leghívebb költője. Papok nevelték. Katolicizmusa Dantehoz vezette, a kultúra gyökereinek keresése a görögséghez."

Ösztöne a fiatal költőt is erre az útra viszi. Bámulatos könnyedséggel hatol bele az európai kultúra titkaiba. Szinte gyermekfővel már otthonos a két klasszikus irodalomban, Európa három-négy nagy nemzetének szellemi életében. Első három kötete olyan, mintha nem is egy kis ország irodalmában akarna külön hangot adni, hanem a világirodalomban, annak kórusába társul, annak szólamaival versenyez. A szó legnemesebb értelmében európaivá emelkedik. Segíti ebben, mint mondtuk, a hazulról hozott dunántúli latinos, vagyis európai műveltség, segíti benne a katolicizmus, amelyből ő elsősorban a szó eredeti jelentését vállalja, azt, hogy általános. Segítik bennük az uralkodó eszmék, amelyek mindenek fölé az emberit helyezik. Magyarország Európa szerves része és még jobban azzá kell válnia. Ezt a hitet vallják az akkor induló fiatal írók, akik élükön Ady Endrével a Nyugat folyóirat köré csoportusulnak. A fiatal Babits is egész magatartásával ezt hirdeti; ezt a szerepet vállalja. Ebben az időben írt minden verse egy-egy merész kirepülés a nyugati kultúra tájaira, a kultúra hajdani és jelenkori csúcsaira. Ilyen szemmel nézi a magyar életet is. A soha-meg-nem-elégedés himnuszát énekli, a magyar múltból a soha meg nem elégedés hőseit, a nyugatra vágyódó turáni lovasokat, a Velence köveit döngető Zrínyit. A szedett-vedett, kezdő polgáriasodás üres cirádái, érzelmei és jelszavai világában szomjasan a valóságot fürkészi, merész fogásokkal mutatja meg a leghétköznapibb jelenségekben a mélyebb értelmet és szépséget. A világítóudvarról, a lichthofról van költői mondanivalója, meg a szemeteskocsi érkezését jelző csengettyűsfiúról, a moziról, egy pécsi uszodáról. Ifjú szelleme, mint a napsugár csillog a világban, abban a háborúelőttiben, melyet, mint mindenki, ő is a munka, a biztos fejlődés, szóval a béke világának érez. A szellem, az ész korszaka ez. Versei is a szellem, az öntudat tökéletes alkotásai. A fiatal költő, akit méltán mondanak forma-művésznek, legtöbb versében fölényesen, szinte gőgösen áll a földön; jelenségekről és gondolatokról énekel, mintha érzelmei nem is volnának...

Ekkor éri a magyarságot évszázadok óta a legnagyobb megpróbáltatás, a régi biztos föld beomlik, élet és érték seregestül tűnik el. A harmincegyéves költőre most vár a legnagyobb próba, a szerep nehezebbik része. A magyarság előtt a harctéren, aztán az Igazságtalanságok útvesztőiben szembe találja magát Nyugattal. Európai, mit mondasz most a magyarságnak; magyar, mit mondasz Európának?

A költő mindkét oldalra megfelelt. A megrázkódtatás után szinte az egyik napról a másikra egy merőben új Babits Mihály áll elő. Régi versei után alig ismernénk rá. A szerep egész életét, szemléletét, érzésvilágát, sőt — ami a költőnél legritkább — hangját is megváltoztatta. Csak eszméit és magatartását nem.

Különös, de a magyar jellem és irodalom ismerőjének nem váratlan átalakulás, fordított fejlődés. Rendesen az ifjúság érzékeny és heves, az teszi líraivá még azokat is, akik nem költők s vele szemben a férfikor indít hűvös tárgyilagosságra, ha nem elzárkózásra. A fiatal Babits (akár a fiatal Vörösmarty) tartózkodó, közvetlenül alig szól magáról. Életének nagy vallomása férfikorában szakad ki belőle, lelkének meghitt titkait, derűjét, a ragaszkodását a világhoz a lírai esztendőkön jóval túl fejezi ki, akár a legnagyobb elzárkózó, Arany. De mintha az el nem pazarolt erő magát szaporította volna, ez a férfikori vallomás csak annál megrázóbb, ha panaszt hallat s csak annál szívbehatóbb, ha békét és megnyugvást. Az esztendők és események durvák és kegyetlenek, de ez a költészet, minél több súrlódás éri, akár a csiszolás alatt a drágakő, annál több ragyogó oldalt mutat. A durva súrlódások hatása alatt a versek új fénnyel csillantatják meg: mit jelent magyarnak lenni, azaz közösséget vállalni egy nép teljes egészével, mit jelent európainak lenni, azaz rendületlenül hinni az észben, az emberiességben, igazságban, és mit jelent végül katolikusnak lenni, azaz hinni abban, hogy az emberi szabad akarat rokona az isteni akaratnak.

De villantanak meghittebb fényeket is a versek. Elismertük az életrajzi adatok jogosultságát, megmondhatjuk hát, hogy a költő épp a megpróbáltatások legnehezebb esztendejében talál lelkéhez méltó és megértő társat. Szerelmi lírája is most, férfi korában, a házasságban adja a legtisztább, legbensőbb hangot. Két egymáshoz ragaszkodó, egymás mellett minden megpróbáltatás alatt kitartó lélek házassági viszonyáról Petőfi óta nem írtak ilyen, hol hálával, gyöngédséggel, hol lobogó érzelmekkel teli verseket.

Az esztendők telnek s Babits költészete — versenyt az esztendőkkel — érik. Regényei, esszéi, filozófiai dolgozatai közben megjelenő minden új verseskönyve új, magasabb grádus, új meglepetés híveinek is. Ő, aki már ifjúkorában a nagy mesterek biztonságával forgatta a költészet eszközeit, ő, akinél művészibb ritmust és rímet Arany óta senki sem csalt ki a magyar nyelvből, ő a hajdani "forma-művész" most mutatja meg, mit jelent formaművésznek lenni. nem a szavakkal és a fordulatokkal való játékot jelenti az. Hanem azt — amit valóban csak igazi költő tudhat — hogy az érzelem és mondandó mindig a megfelelő formát kapja a legfinomabb árnyalati pontossággal. A fiatal költő hajdan akrobatai könnyedséggel játszott a szavakkal és fogalmakkal, mert akkor az ifjúkori öntudat és biztonság örömét lelte abban is, hogy — akár a harcra készülő gladiátor —izomzatát mutogassa. Játékos kedvvel forgatta a súlyokat és fegyvereket, játszani tudott erejével és a világgal. A férfi Babits lírájában alig van nyoma ennek a könnyedségnek. Szavai mélyről zengenek, gyakran érdesen, gyakran a fájdalom rekedtségével, a férfias indulat akadozásával, — vagyis úgy, ahogy őszinte érzelem hangozhat, keresettség nélkül; "forma-művészet" nélkül, ami épp ezáltal lesz a formának, a versnek is legtisztább művészete. Ez a keresetlen hang a legaprólékosabb dolgokról szólva is egyre gyakrabban a legmagasabb mondandóig emelkedik, az élet-halál, az isten, az emberiség és a magyarság nagy problémájáig. A hajdan öntudatlanul vállalt szerep most válik tudatossá és tragikussá. Mert a világ zűrzavarában, a nemzet lázas napjaiban látszólag sokszor magára maradt költő a magyarsághoz szólva rendületlenül azok mellett az eszmék mellett tart ki, melyekre a magyar műveltség is épült; Európához szólva pedig azoknak a nagy igazságoknak érvényesítését követeli a magyarság számára, amelyek Európát Európává, az emberi szellem otthonává tették.

Így áll előttünk az ötvennégy éves Babits Mihály, egy hatalmas költői munkásság csúcsán, amelyen azonban még magasabbra emelkedhetik, hisz az eddigit is ő maga rakta, a saját erejéből. Befejezésül legyen szabad említenem még egy életrajzi adatot. Esztendőkig tartó súlyos betegség után, súlyos operáció után most szanatóriumi ágyon fekszik, onnan hallgatja, talán ő is hallgatja ezeket a szavakat. Egy egész nemzet szeretete és figyelme fordul feléje, üdvözli a gyógyulás útján. Egy egész nemzet szeretete és figyelme fordul feléje, üdvözli a gyógyulás utján. Egy egész nép háláját és jókívánságát tolmácsoljuk neki. A magyarság büszkén vallja a magáénak, csak annál büszkébben, hogy Európa is a magáénak vallja.

 

[*] Bevezető Simonffy Margot és Somlay Artur Babits-estjéhez, a Rádióban, 1938. február 21-én.