Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 12. szám · / · ŐRJÁRAT

Cs. Szabó László: A VIKTORIÁNUS KOR SZEMTANUJA

A viktoriánus kor szemtanujával találkoztam. Mindjárt hozzáteszem, hogy e szemtanu én vagyok.

A dolog úgy történt, hogy Edmond Jaloux egyik cikke figyelmeztetett Thackeray regényére, a Henry Esmondra. Sose olvastam, nyelvmesternőm, egy londoni tanár évtizedek előtt ideszakadt lánya lebeszélt róla. Helyesebben le se beszélt, csak elvette a kedvem. «Pendennis, az igen!» «A Hiuság Vására, az igen!» lelkesedett. De az Esmond hallatára elfintorodott, nem igazi Thackeray, mondta türelmetlenül. Szemmelláthatólag személyes sértésnek tekintette a regényt. Jól van, nem olvasom el. Olvasatlan is maradt vagy tizenöt évig. Most elővettem s szemem, szám elállt. Valódi remekmű, a regényremekművek századában is alig akad párja, sértetlenül tündöklik az időben. Igazi Thackeray, a legjavából.

Mért gyűlölte mégis az okos öregasszony? Mért hagyta cserben jó ítélete? Mert jó ítélete volt, Dickens műveiből például nem a Copperfieldet ajánlotta, hanem a sokkal nyugtalanítóbb s intellektuálisabb Nagy várakozásokat. Egyszer csak a fejemhez kaptam. Megvan! Henry Esmondot... izé... hogy is mondjam?... izé... kimondom no! Henry Esmondot a könyv első felében zabigyereknek tartják!

Alig jutottam a titok nyomára, új emlékeim ébredtek. Visszaemlékeztem, hogy George Eliotot sem szerette. Szó sincs róla, a legnagyobb angol írónő, valódi géniusz. De ahogy beszélt róla, elismerően és mégis húzódozva, éreztem, valami titok lappang körülötte. Ma már tudom, mit. Eliot - forduljanak el gyorsan - huszonnégy évig szerelemben élt George Lewesszel, Goethe angol biográfusával, Lewesné életében! Igaz, hogy szerelmük az irodalomtörténet egyik nagy szenvedélye, egy ésszerűbb s hűvösebb Tristan és Izolda történet, igaz, hogy megérték az ezüst-jubileumot s hogy Eliot a férfi rábeszélésére lett szépíró, még pedig halhatatlan, - de a szörnyű bűnön ez a sok alibi édeskeveset változtat. «They had an irregular connection» mondta egyszer hideg, mozdulatlan arccal. Vékony ajkán egy puritán Torquemada ítélkezett. Aztán a Leart sem olvashattam. Most utánanéztem, mért. A darab így kezdődik:

Kent: Nem a te fiad ez, mylord?

Gloster: Nevelése sir, rovásomra történt. Annyiszor pirultam elismerni, hogy most már elég orcátlan vagyok azt tenni.

Hát persze, persze!

Az a legfurcsább, hogy a viktoriánus szemérem és polgári szigor kedves arkangyala - katolikus volt. Életvidám katolikus kisebbség, egy darab «Old Merry England». Családi ünnepeken nagy csokor virággal beállított, dear mrs. Szabó, mondta s hetvenéves, üde leányarca nyakig vörösödött, imádkozom, hogy ne kerüljenek pokolra. Már tudniillik a protestáns mama a protestáns fiával. Így imádkozott az egész protestáns Angliáért, amelyre erkölcsileg fölesküdött.

Ilyen volt a Henry Esmondtól, Leartől s Vizi Malomtól megtisztított, puritán, viktoriánus Anglia. Én még láttam. És amióta rájöttem, életem egy megszokott lélektani varázslattal visszahosszabbodott a múltba. A viktoriánus kor egyik eleven szemtanúja lettem.