Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 12. szám · / · IN MEMORIAM

FÖLDESSY GYULA: ADY ENDRE ÉDESANYJA

Mióta nagy fia meghalt, alig múlhatott el év, hogy a halottak napján, a születési vagy halálozási évfordulón ne látogatta volna meg őt édesanyja a kerepesi temetőben. S ha volt mód és alkalom a többszöri feljövetelre, «lelke-Bandiját» mindannyiszor felkereste az Édes. Mióta pedig a kisebbik fiú Pestre költözködött, mind sűrűbbek lettek a temetői látogatások is. Ebben az évben már harmadszor vagy negyedszer ment ki a tizennyolc éve meghalt fiához. Legutoljára november 22-én, Ady hatvanadik születése napján.

Most mindössze két hete volt fenn a kisebbik fiánál s máris nagyon kívánkozott vissza az ő érmindszenti magányos özvegyi házába. Nyugtalan gondolatai voltak az ő szegényes kis háztartása és gazdasága miatt, pedig azelőtt mindig huzamosabban és nyugodtabban időzött Pesten. Talán már előbb is hazament volna, de egypárnapi véletlen rosszullét miatt még nem nézhette meg az Opera melletti Ady-emléktáblát s ezzel még tartozott az ő Bandijának és magamagának is. Amilyen nagy anyai elégtétele volt ezelőtt egy-két évvel, amikor végigsétálgatott lassan az «Ady Endre-utcán», - olyan anyai büszkeséggel gondolhatott rá most, hogy költő fiának az emléktábláját is meg fogja majd nézni. Hadd mondhassa el odahaza az érmindszentieknek s a szilágyiaknak, hogy saját szemével látta és olvasta ezt az újabb megtiszteltetését az ő drága gyermekének.

De már nagyon betelőben voltak napjai s a Sors megállította az ő kis tipegő lépteit. A Végzetnek sietve kellett dönteni. Ady Endre édesanyja még egyszer nem jöhetett volna fel a fiához s annak nem volt szabad megtörténnie, hogy akiket annyi könny, szeretet és hűség kötött össze, most el legyenek szakítva egymástól. Mit tudunk mi tudatlan emberek, a Végzet misztikumáról? Talán magának annak a démonikus fiúnak akarata volt ez, aki életében is olyan kísérteties hatalommal idézte a jövőt és a halált, amelyet egynek vallott az élettel. Milyen logikus történés volt ez; az ember úgy érzi, hogy Ady igazi valójának kiteljesedéséhez ez is hozzátartozott.

Régi és sokszor és meggyőzően bizonyítgatott közhely, hogy a költők anyjuktól öröklik költői képességüket és lelkületüket. Csokonairól, Petőfiről, Goethéről, Byronról, Heinéről és sok más nagy lírikusról egy csomó életrajzíró és esztétikus állapította meg újra és újra, mennyire anyjuk mivolta határozta meg az ő költői egyéniségüket. Ady és édesanyja temperamentuma, egész lelkisége szinte megdöbbentően emlékeztettek egymásra. «Az anyám és én» - így hangzik egy Ady-vers címe, azé az általánosan ismert Ady-versé, melyben Ady a maga, az édesanyja, a családja és a fajtája tragédiáját egy lírai balladába tömöríti. Az Édes, e «valamikor hét vármegyére szóló szépség», akinek mosolygó, ragyogó és olyan hamar könnybe boruló nagy fekete szeme még utolsó éveiben is kitündökölt az arcából és ölelni tudott a tekintetével, - valóban maga a szeretet volt és a jóság, ahogy a fia írta róla, de aki jobban ismerte, az a nagy fiú sokszínű lelkét is felfedezhette benne. Minden inkább volt őt, mint az az egyszerű falusi asszonyka, aminek igénytelen, törékeny kis alakja s vidékies ruházkodása mutatta. Rendkívüli életakarat, életszeretet lobogott benne. Fia halála után két legerősebb élet-érzése nagyobbik fia miatti gyásza s kisebbik fia féltése volt, de azért «nem tompult el elméje, sem szíve» és teli lélekkel tudta élvezni, amit az élet nyújtott neki. Kedves régi meghitt barátok köre, egy jó színházi előadás, egy érdekes film mindig kívánatosak voltak előtte s csak a szívéből gyakran ajkára buggyant «lelkem Bandikám» figyelmeztette rá a környezetét, hogy meghalt nagy gyermekét mindig magával hordja. Szerette, ha szerették s hevesen vágyott a szeretetre mint költő fia s ösztönösen, talán akarata ellenére is jól esett neki, ha ünnepelték. S van-e érthetőbb és természetesebb, hogy aki a világ egyik legnagyobb költőművészét hozta világra, - egész valójában művésztermészet volt: rendkívüli lelki érzékenységgel, nagy indulatokkal megáldva és megverve. Egész lényében szerető, természet volt, csak úgy áradott, sugárzott ki nagy szeméből, mosolyából, egész testéből-lelkéből a szeretet, de a szeme szögletében, egy-egy elkomolyodó hunyorításban meg-meglebbent a gyanú, vajjon csakugyan szeretik-e őt, hívek-e hozzá az emberek: neki is föltétlen szeretet kellett, mint a költőfiának. Úgy tudott megsértődni s a vélt vagy valódi sértések miatt megszenvedni, mint Ady Endre s a mások megértése s a megbocsátás nem az ő dolga volt. Ady Endre szerette együtt emlegetni az áldást és átkot, összetartozónak érezte a kettőt, mint egyvalami két ellentétes pólusú megnyilatkozását s ha szilaj-vad indulatokban háborgott a lelke, kilobbant belőle az átok is; Ady édesanyja ebben is a fiára emlékeztetett. A költő anyjától örökölte ezt a szenvedélyességet s az anyja a bibliás ősöktől, az ő ároni őseitől, akik az ó-szövetségből szítták magukba a vallásukat. A költő fiú és anyja úgy magyarázzák és világítják egymást, mint a fa és a virága.

Ady életrajzaiból, prózai és verses írásaiból kétségtelenül tudjuk, hogy anyja, a «szent asszony» valóban szentség volt Ady előtt. A költő és anyja, ez a két tökéletes szeretetet kívánó ember, egymással szemben tökéletesen be tudták tartani a szeretet törvényét. Egymáshoz való állandó figyelmességük, gyöngédségük örök-szép dokumentuma lesz mindig az emberi léleknek. Ady egy írásában a következőket írja édesanyjáról: «Érmindszent nekem legeslegelőször is az édesanyámat jelenti, aki sóhajtani se mer, ha én netán alszom és álmodom.» Ady édesanyjára vonatkozó verses és prózai szavai mindig a legáhítatosabb szeretet hangján szólalnak s ugyanez az áhítatos szeretet nyilatkozott meg mindig az Édes «lelke Bandikájáról» mondott szavaiban.

Ady édesanyja hosszú évek óta betegeskedett. Ady Endre halála után nemsokára nagyon megrendült az egészsége. A sok sírás, a sok szívet nehezítő szomorúság megtörte és komolyan kellett aggódni az életéért. Nagy életakarata mégis felülkerekedett a testi gyengeségen s tizennyolc évvel élte túl költő fiát. Nagy ajándéka volt a Végzetnek ez a tizennyolc esztendő. Megérte sokat üldözött és sokszor megcsúfolt gyermeke lángelméjének, kivételes költői nagyságának teljes elismerését és világhírét. Fiának, utólag, úgyszólván egész nemzetével szemben igazat adott az Idő s a glóriás fiú halhatatlanná tette az édesanyját is.