Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 12. szám · / · BARTA JÁNOS: A ROMANTIKUS VÖRÖSMARTY

BARTA JÁNOS: A ROMANTIKUS VÖRÖSMARTY
1.

Berzsenyi annyiban romantikus, amennyiben érdekli énjének metafizikai sorsa, életének viszonya a világhoz és Istenhez. Vörösmartytól ne várjunk ilyen hangokat. Még annyira sem követi elődjét, hogy költőmivoltát, írói hivatását értelmezni próbálná. Az én gondjai helyére nála az az élmény lép, amelyet Horváth János nyomán egyetemes lírai részvétnek, vagy más szóval metafizikai világélménynek nevezhetnénk. A részvétet persze a legtágabb értelemben kel vennünk; nem jelent mást mint nyíltságot az emberi léttel és világgal szemben. Ez a nyílt, fogékony benneélés, amelynek csirája mindannyiunkban megvan, Vörösmartyinál óriásivá növekszik és alapvető hangoltság gyanánt uralkodik egész egyéniségén. Találunk pl. verseiben egy többször visszatérő képzetet. Amikor a Délsziget gyerek-hősére először zúdulnak rá a földi lét szenvedései, szemére hányja az égnek, hogy embernek teremtette: «holott vakon és siketen mint erdei törzsök, mint darabos kőszirt, megnyughattam volna hegyekben.» Az ellentét mutatja meg, mit jelent Vörösmarty szerint embernek lenni: kitágult tudatot, megnövekedett érzékenységet, a mindenség áramlásának felfogását. «Az ember feljő, lelke fényfolyam, a nagy mindenség benne tükrözik.»

Valóban persze többről van itt szó, mint puszta tükrözésről. A romantikus lélek örök metafizikai igénye jelentkezik itt s megnevezésére önként kínálkozik az a szó, amelyet Vörösmarty maga alkotott, amikor «életszomj»-ról beszélt. «Szomjas vagyok, leánykám, bájaidra, hibáid-erényed s minden titkaidra» - de ugyanígy szomjas ő az egész világra, az egész élő valóságra. Csakis az érteti meg lelkének hallatlan szemléleti gazdagságát és hangulati bőségét. Ez a gazdagság: szomjas hozzátapadás az ént befogadó világmindenség végtelen, kifürkészhetetlen tömkelegéhez. Van azonban Vörösmarty gazdagságában valami különös, megfejtenivaló. Más ez a bőség, mint a realista költők képgazdagsága. A reális ember kötve van egy bizonyos tárgycsoporthoz, amelynek törvényszerűségeit követni kénytelen. Alkotóereje kibontakozni csak úgy tud, ha a szemhatárt összevonja s a világot egyetlen valóságfajtára korlátozza. Vörösmarty nem ismeri ezt a megkötöttséget. Szemléleti bőségét épen az jellemzi, hogy a tárgyi struktúrák hiányoznak vagy mellékesek benne. Hasonlítsuk össze bármely arc- vagy tájleírást egy vérbeli realista megfelelő helyével: rögtön látjuk, hogyan lazítja meg a reális szemlélet kereteit s hogyan áraszt el minden fölvett mozzanatot valami rajta túlmenő hangulattal. «Nekem volt egy helyes íjacskám. Aranyos volt két hegye s húrja oly szépen hangzott, mint ligetesti madárszó.» Egy gyermek mondja ezt a Zalán-ban, gyermek módján is kezdi, de Vörösmarty nyelvén folytatja tovább; reális mozzanatot ad, de mindjárt túl is megy ezen a realitáson. Hiába tapad tehát Vörösmarty a világhoz, mint romantikus élménye forrásához, lelkét mégsem ennek a világnak a reális törvényei, struktúrái, szemléletei mozgatják. Van érzéke a realitás iránt, de ez az érzék sem szemléletben, sem motivációban nem uralkodik kizárólagosan lelkén.

A különös azonban az, hogy nemcsak a teljes tárgyiasság, hanem a teljes, tiszta személyesség is hiányzik. Vörösmartynál. Nem olyan költő, aki szubjektív naplót ad verseiben, hiszen alig van költeménye, amelyben nyíltan a maga nevében beszél. Ahogy nem lesz valóságszomjából, világbamerülő részvétéből tárgyias realizmus, épp úgy nem lesz belőle lírai pszichologizmus sem. Könnyű volna pl. elgondolni, hogy az e részvét, mint egyéniségének gyökere, önálló lírai tárgy lesz számára s verseiben arról értesülünk: hogyan él, hogy keletkezik, hogyan hullámzik, fokozódik és múlik el, hogyan jelenik meg ezer alakban a költő mindennapi életében. Ez a Vörösmarty azonban, aki önmaga tudatéletét ilyen közvetlenül kiénekli, a valóságban nem található. Szigorúan véve még hangulatai sem személyes jellegűek. Nem puszta lelkiállapotok, amelyekhez a költő a lélek hullámzása révén jut el, amelyek tehát valahogy a lélek magvából áradnak ki: az ő hangulatai tárgyiasak, úgy vannak a tárgyakból kiérezve. Gegenständliche Stimmungsqualitäten - ahogy a modern esztétika hívja őket; nem a lélekben keletkeznek, hanem kívülről állnak vele szemben, pl. tájban, személyben, arcok, idegen magatartások átélésében.

Vörösmarty tehát sem a szemléleti bőségben nem lesz realista, sem a hangulati bőségben személyes költő. De akkor mi mozgatja lelkét tulajdonképpen? Magáról nem beszél s nem építi fel verseit a lélek aktuális történéseiből, mint Petőfi; nincsenek aprólékos, a szemmel-kézzel elérhetőt fáradhatatlanul részletező tárgyrajzai - és események sorozatába sem építi bele az okozatiság láncát, mint Arany. De akkor van-e egyáltalán valami rend, törvény lelke bőségének zabolátlan kiáradásában? Van-e tiszta szubjektivitás és objektivitás kettőségén túl valami harmadik lehetőség?

Vörösmarty lelkének ősi mozgatója nem lehet más, mint saját világbamerülő részvéte, valóságszomjának saját, spontán, jórészt öntudatlan mozgása. Kell valami rendnek lenni abban, ahogy a világot átéli, kell valami egységet találnunk a szeszélyes sokféleségben. Induljunk ki verseinek néhány jellegzetes sorából: Az üldöző magyarok rajtaütnek a táborozó kunokon

(Cserhalom):

Fenn villámlik Ozul, haragos pej mén fut alatta.
Sorra megy ő, hadakat rendel, fölkelti az átkon
Szendergő haragot s az ölés vad gondjait: egyben
Megnémul az öröm...

A hitehagyott Omár-Hiador meglátja egykori szerelme hervadását

(Eger)...

Ezt hogy látta Omár, sok erős év óta legelső
Könnyei csordultak. Mély föld gyomrába leásná
Most tetemét, oda, hol csikorogva fogantatik a vas
S zordon sziklák közt dúlásra születnek az ércek.

A két idézet bármelyikében észre kell vennünk azt a helyet, ahol a költő figyelme mozdul egyet s elbeszélő intenciója, mint az iránytű, kitér eredeti irányából. Ozul «sorra megy» és «hadakat rendel» - ez valahogy más jellegű, mint a következő: «fölkelti az átkon szendergő haragot.» A második idézet egynemű egész odáig: «mély föld gyomrába leásná most tetemét» - de itt már: «hol csikorogva fogantatik a vas» - éreznünk kell , hogy valami változás van. Mi változott meg? Megváltozott a valóságsík, a valóságréteg; az elbeszélés megindult a valóságfelfogásnak egy bizonyos síkján; most egyszerre kitér belőle s egy másik, mélyebb vagy elütő réteg színeit vegyíti az eredeti alaphoz.

A modern bölcselet szerint az emberi lét nem hozható egyetlen nevezőre, hanem egymást átrétegező valóságsíkokból épül fel. Mindegyik sík külön világ, másfajta tárgyakkal és másfajta törvényekkel. Amikor egyikből a másikba átlépünk, megváltozik a látásunk és más lesz egész élettartalmunk. Nem akarom lajstromba szedni őket, de hangsúlyoznom kell, hogy minden életben ott van minden rétegnek, mindenfajta valóságfelfogásnak legalább a lehetősége; ha valamelyik döntő súlyra jut köztük, ott lehet a többi is azért: beolvadva ennek az egynek sajátos struktúrájába. Van ember, aki a világot úgy éli át, mint okok és hatások roppant láncolatát; erőket, folyamatokat lát, amelyek a szilárd, merev dolgokba ütköznek és rajtuk munkálnak. A másik az idealításokban él; nem a dolgokat látja, nem is a folyamatokat, hanem azt, ami mögöttük a bölcselkedés szemével meglátható; az elvont fogalmat, a törvényt, az eszmét, az ő számára ezek építik fel a világot. Élhet valaki teljesen konkrét világban - s ez mégsem a tárgyak, dolgok világa, hanem a léleké - s itt megint vagy az eges lélek a döntő, a maga számtalan apró történésével vagy a társas létben kialakuló, egymást kereső, egymásba szövődő intenciók. Élhet valaki magának - és élhet beolvadva emberi közösségekbe. A személyi lét mögött az erkölcsi követelmények adhatnak mélyebb valóságsíkot; a közösségek mögött átélhetem a kultúra, az objektív szellem külön, öntörvényű világát. Minden földi ténynek csak a maga síkján van meg a teljes realitás-értéke s mindenben lelhetünk legalább egy kis irrealitást, ha nem a maga síkjáról nézzük. A látomás: valóság az átélő tudat szemszögéből, - s az atóm nem létezik, ha a kézzelfogható tárgyiasságot nézem. Az alázat élő valóság az erkölcsi tudatban és káprázat annak, aki csak testiséget ismer. «Fürtidben tengervészes éj» - írja Vörösmarty Az úri hölgyhöz. Metafora - mondja az esztétikus. De hangulati értéke valóság a költő élményében.

Minden egyes valóságfajtának vagy valóságsíknak megfelel a valóságélmény, valóságfeldolgozás hozzászabott módja az egyetemes emberi tudatban. (Fenomenológia: ismereti tárgy és ismerő aktus koordinációja). Van közülük olyan, amely határozottan szűkkörű, s vannak olyanok, amelyek egyetemes intenciójúak: magukba akarják foglalni az emberi lét egész világát mindennemű adottságával együtt. És éppen ezek közül a teljességre törők közül kell hármat külön megemlítenünk, azért mert mindhárom gyökeresen megváltoztatja minden ténynek, amelyhez hozzáfér, a realitás-jellegét.

Az elsőt, a mithikus valóságformát, éppen a kizárólagos realitás jellemzi. A mithosz csak a dologi vagy személyi realitás kategóriájában tud gondolkozni. A név, a szó épp olyan tárgy neki, mint a bútor vagy fegyver; a lélek indulataiban, az elvont eszmékben, tulajdonságokban személyes lényegeket lát s a hasonlóság vagy közelség azonosság az ő szemében. (Cassirer: Philosophie der symbolischen Formen II. kötet.) Ezért konkretizál minden idealitást s ezért személyesíti meg pl. a folyamatokat, a természeti jelenségeket.

A másik nagy egységet, az esztetikumot, az előzővel ellentétben, az egyetemes irrealizálás élményformája jellemzi. Az esztétikai szemléletmód lényege éppen az irrealitásban való feloldódás. A művész ugyanabban a világban él, mint az átlagember - sőt, átéli ennek a világnak teljes realitását, minden csúfságával, fájdalmával, problémájával, megoldatlanságával együtt. De amikor ezt a világot művészi alkotássá formálja, egyúttal elveszi realitás-jellegét is. A művészet: valóság, mindannyiunk emberi élete - és látszat mégis, mert ezt az életet egy életenkívüli irreális szférába emeli. Innen van az esztetikum sajátos könnyűsége, tisztító és felszabadító hatása, amelyről még majd bővebben lesz szó.

A metafizika, a harmadik egység, mint emberi élményforma, valahogyan az eddig említett valamennyi réteg fölött áll, mert hiszen legelső megnyilvánulása az, hogy megnöveli, kiterjeszti érzékünket a valóságformák, létezésformák, valóságsíkok iránt. (A metafizika mint elméleti diszciplína, nem is egyéb, mint a különböző realitás-módok és fokok pontos, egységes elemzése.) A metafizikus körül megnő a világ mind kiterjedésben, mint tartalomban. De még ezen a fokon is túlmegy a metafizika mint személyes élmény. A metafizikus lélek (amilyennek éppen a romantikust mondtuk), a számtalan valóságréteg és valóságfajta között, vagy éppen rajtuk túl, valamilyen ősvalóságot keres, keresi azt a legfőbb létezőt, amelynél továbbmenni már nem lehet, de nem is kell, mert a maga énje számára támaszt és nyugalmat ad.

Ezen a fokon a metafizika már tőszomszédja a vallásnak, - s ez a metafizikus-vallásos valóságlátás az ember számára a földi lét utolsó szava. Azzal kezdődik, amivel a művészet végzi: az egyetemes irrealizálással, csakhogy ez nem felszabadulás neki, hanem nyugtalanság és szenvedés. Jól látja a vallásos lélek a világot, esetleg metafizikus ösztönével többet is lát belőle másnál: csakhogy ez a világ az ő számára minden gazdagságban és határtalanságban is üres, értelmetlen és véges. Nem a boldog esztéta-elragadtatás játszik itt a súlytalanná vált földi dolgokkal, hanem a támaszt, bizonyosságot kereső emberi lélek szenved az egész földi lét hiúságán. Az igazi vallásos élménynek okvetlen túl mennie a világon, mert ha a világ irreális lett számára, igazi realitást csak a világon kívül találhat. Ebben is eltér tehát a művészi élménytől, amely a realitásból indul ki és az irrealitásban nyugszik meg, - de ebben a megnyugvásban is mindvégig megőrzi immanens jellegét. A művész elragadtatása, legfelsőbb fokán is: földi játék, a vallásos léleké földöntúli áhitat és üdv.

Amit a valóságsíkokról és valóságfelfogásról ennyiben elmondtunk, általános emberi dolgok ugyan, de rendkívül fontos a művészetek és különösen a költészet megértésében. A művészet gyökere az alkotó lángész egyéni élethangulata, saját exisztenciális tudata; tartalma: az alkotó lélek küzdelme a maga igaz exisztenciájáért. De amikor ez hangoltság kifejeződik, mindenütt, még a legleheletnyibb lírai költeményben is, valamelyik valóságsík köntösét kell magára vennie; a lélek legtisztább exisztenciális történése se jelenhetik meg másként, mint valamely (legáltalánosabb értelemben vett) tárgyiasság közegén keresztül. Még a lírai költemény is, ez a konkrét zenei hangtest, éppen mert a nyelvet kénytelen felhasználni, kénytelen legalább bizonyos fokig tárgyiasulni is: földi hangulatokban, lelki rebbenésekben vagy éppen külső dologiságokban. Mármost alapvető követelménye az esztétikának, hogy a műalkotás legyen valóságsík szempontjából harmonikus, azaz az egyszer fölvett, számára organikusan adott valóságsíkot tartsa meg mindvégig. Tulajdonképpen csak a művészet képes arra, hogy egyes valóságsíkokat kiemeljen vagy elszigeteljen egymástól. A teljes emberi élettel szemben elég nagy a kétdimenziós műalkotások számára; így nevezném azokat, amelyek egyetlen valóságsíkon mozognak, ehhez az egyhez mereven ragaszkodnak a többiek teljes kizárásával. (Egyes új regények!) A szokásosabb és emberi szempontból teljesebb ábrázolási mód az, amikor a legorganikusabb valóságfelfogás (valóságréteg) megtartja az uralkodó szerepet, a maga természetes tárgy- és élménystruktúrájával megadja az egész mű (olykor egész egyéniség vagy egész kor) döntő bélyegét, a háttérben azonban ott van az emberi valóság teljessége, csakhogy természetesen hozzáidomulva megjelenésében az uralkodó sík formáihoz. Az író, a költő az egész világot, az egész életet élje át, ha mindjárt egyfajta varázslatra képes, azt legtanulságosabb Rilke második korszakbeli, ú.n. dologi költeményei mutatják. Nincs ezekben a versekben egyetlen személyes hang, egyetlen sor közvetlen líra; nem is emberekről szólnak sokszor, de tárgyakról, tájakról vagy személytelen folyamatokról a tárgyi sík kínosan pontos megtartásával - mégis bennük van az emberi kedély és a földi élet minden gazdagsága. (L. pl. a Römische Fontäne c. verset.)

Azonban térjünk megint Vörösmartyra vissza. Legelső felfedezésünk az lesz, hogy hiába keresünk nála egyetlen uralkodó valóságsíkot. Az ő élménye - ahogy a fenti példákon láttuk - , a valóságsík átváltása, a világbamerülő részvét vándorlása az egyes síkok között, egy más valóságréteg földrengése. Vegyük megint az említett példákat. Ozul «sorra megy» és «hadakat rendel». Ez a reális ember látása. «Fölkelti az átkon szendergő haragot» - ez már mithikus látás, amely a lélek indulatait emberiesíti. Omár könnyez - és föld alá szeretne süllyedni fájdalmában. A lélek konkrét történése ez, amelyből azonban a költő megint a mithikus-kozmikus valóság síkjára ugrik át: a föld alá süllyedne: «hol csikorogva fogantatik a vas s zordon sziklák között dúlásra születnek az ércek.» Találunk persze más változatot is. Pl. ugrás a mithikus-metafizikai síkról a reális természeti kép síkjára az Utóhang Cserhalomhoz ismert soraiban: «Őt hamar a sors erős vas karja lehúzza örökre és benövik sírját a vad fák ágai.» Komor lírai panaszba rikító reális színfolt vegyül. (Cserhalom, ősz Ernyei siratja elrabolt lányát)

Sírba ha tettem volna magam, hogy mélyen az undok
Földnek alatta hever, tudnám; ha zajába sodorván
A Duna nyelné el, tudnám, hogy szőke habok közt
Tagjait úsztában pusztító halsereg űzi.

Vörösmarty különös líraiságának titka, egész egyéniségének végső magyarázata: a valóságélmény polifóniája. Nem az egyes képek, vagy mozzanatok teszik lelkének hallatlan gazdagságát, hanem az, hogy valamennyi valóságsík adva van egyszerre számára. Ha elbeszél, egyszerre ábrázol a realitás és a mithosz, a mese, az idill, a lírai látomás síkján (ritka az a verse, amely egyetlen síkot végig megtartana); lírai verseiben a hangulat már eleve megtörik s lesz belőle konkrét egyéni érzés és közösségek megszólalása, aktuális szemlélet és visszaemlékezés, egyetemes bölcselkedés és mesei játék, morális életérzés vagy mondai álcázottság, versenként változatos hangvegyüléseket hozva létre.

Szinte kézzelfoghatóan látszanak az összeszövődő különnemű síkok az olyan költeményben, mint Az élő szobor. Szobor, tehát holt anyagi dolog, de ebben a versben a szobor él és egy mithikus lény emberfölötti szenvedését érzi; az a mithikus lény megint egy egész nemzetet testesít meg s a nemzet az egész földi kozmoszba van beállítva. Burkoltabb, de finomabb a polifon-játék azokban a versekben, amelyek valamilyen személyes indítékból keletkeztek. Lelkünk tele van máshoz szóló, embertársainkra irányuló érzületi intenciókkal: figyelem, megértés, tisztelet, szeretet, gyűlölet; társaséletünk ezeknek a kapcsolatoknak finom hullámzása. Petőfi költészet ontológiai tekintetben jórészt ezen a síkon mozog; tartalma a reális lelki intenciók szövevénye, múló pillanatnyi játéka. Mást tapasztaltunk azonban Vörösmartynál. Kétségtelen, hogy nála is megvolt a léleknek ez a szabad kiáramlása más emberi lelkek felé. Verseiben azonban ezt a kiáramlást talán sohasem kapjuk a maga közvetlen, egyszerű mivoltában. Gondoljunk Petőfi szerelmes verseire és hasonlítsuk össze velük Vörösmarty Éj és csillag c. költeményét. Megdöbbentő szépséggel fejezi ki ez a vers a viszonzatlan szerelem lelki feszültségét. Csakhogy ez a feszültség már eleve valami más nyelvre van átfordítva; az élmény nem marad meg a szeretett és szerelmes közti térben, nem az egymással szembenálló két lélek érzelmi játékát adja, hanem mindezt más valóságsíkra vetíti át: a pszichikai történést kozmikus történéssé növelve mondja el. Ő az éj, a lány a csillag: az átvetítés révén két valóságréteg nyílik meg előttünk egyszerre: «Általad homályom fájva összereng, míg fölötte arcod istensége leng.» Ugyanennek az átvetítésnek még gazdagabb játékát mutatja a Mese a rózsabimbóról. Élő személyhez szól s alighanem megtörtént esetre céloz. Forrásai valami végtelenül mély gyöngédség és tisztelet a fiatal lány egyénisége iránt. A verset azonban nem ezen a síkon írja meg a költő, sőt éppen ezt a lelki alapréteget burkolja, rejti leginkább. Átveti, tárgyiasítja az egészet: konkrét, szemléletes virágregét alakit belőle. De még ez a második valóságréteg is szűk neki: a természeti realitást két hangra bontja, átitatva a virágtörténetet végesvégig valami játékos, esztéta emberiesítéssel. Az összhangzat akkor lesz teljessé, amikor ez az emberiesítés kissé nyíltabbá válik és néhány sorban leplezetlenül céloz az eredeti eseményre, s ugyanakkor pedig a háttérben földereng az emberi szenvedélyek harcának metafizikai képe és a tiszta női szív földöntúli boldogsága. Így szólal meg a nyíltan ki nem énekelt személyes érzület egyszerre négy valóságréteg nyelvén.

A tisztán lírai versekben ugyanez az átvetítés, vagy áthangolás néha egyenetlen, darabos módon jelentkezik. A Zrínyi pld. személytelen síkon kezdődik; első hangja a nemzeti lét tragikumának átélése. Erre az általános, elvont érzületi síkra aztán a költő kissé szervetlenül, barokk architektúrával halmoz konkrétabb, reálisabb élménysíkokat.

A példák sorát a legmeggyőzőbbel fejezem be. Hogy lehet egy dologban egyszerre kétféle valóságot átélni, hogy időzhet lelkem egy élményben egyszerre két helyen? Aki választ akar, olvassa el a Gondolatok a könyvtárban első részét, ott majd hallja azt a bizonyos Vörösmarty-féle polifóniát A könyvről van szó.

Miért e lom? Szagáról ismerem meg
Az állatember minden bűneit
Erény van írva e lapon; de egykor
Zsivány ruhája volt. S amott?
Az ártatlanság boldog napjai
Egy eltépett szűz gyönge öltönyén
Vagy egy dühös bujának pongyoláján.
És itt a törvény - véres lázadók,
Hamis birák és zsarnokok mezéből
Fehérre mosdott könyvnek lapjain...
A csillagászat egy vak koldus asszony
Condráin méri a világokat:
Világ és vakság egy hitvány lapon!

Két szélső pontja van ennek a Vörösmarty-féle polifóniának. S éppen azért, mert lelkében állandóan több hangra szól, többirányú valóságfelfogó intenció uralkodik, ez a két szélső pont is ott lappang lelkének szinte miden moccanásában. Egyik a metafizikum, az emberi sorsnak az egyetemes kozmoszba való beilleszkedése, a másik az esztétikum, az egyetemes emberi lét terhének a szépségben való feloldása. Mindkettőről lesz még szó bővebben a továbbiak során; itt csak éppen utalunk meglétükre. A metafizikus hajlamot jelzi a tér- és időbeli végtelenség keresése, amelyet már megemlítettek s példákat is soroltak fel rá; jelezi azonban még valami más is: az egyes emberben bizonyos embersors megérzése és az embersorsnak a kozmosz szempontjából való felfogása. Vörösmarty nem jellemez a szó megszokott értelmében, hanem egy-egy hősét már előre átitatja bizonyos élethangulattal; szereplői már előszörre úgy lépnek fel, mint önnön sorsuk viselői, - nem úgy, mint egyszeri, egyes emberek. Vörösmarty nem a pillanatot adja a hős legelső bemutatásánál sem, mint ahogy realista elbeszélők tennék.

Mintha hazájának gyászát keseredve viselné,
Így vala ő mind bús-feketén öltözve, hasonló
A titok éjéhez, melyben nem-látva fogannak
Legragyogóbb tettek s az erő munkája virágzik.
Lelke nyugodt tenger s a nagy természet öröklő
Titkaival gazdag...

(Bornemissza Gergely bemutatása az Eger-ben.) S az emberi élet egyszeri mozzanatát a kozmosz metafizikai távlatába emelve mutatja az alábbi példa: Ősz Ulemán töröknek egyetlen kincse van még: leánya, s egyik csatában ezt fenyegeti veszedelem:

Agg Ulemán ví még s víttában az éltes atyának
Látni megifjúdott erejét, amint az időnek
Mélye fölött lebeg és sugarát megereszti turulként.

A két élményfajta (metafizkum és esztétikum) közötti széles skálát fogja át Vörösmarty valóságélménye. Ha elemi adottságokra gondolunk nála, kettőt kell kiemelnünk: lelkének kiapadhatatlanul sugárzó részvétét, elfogódott odaadását a világgal szemben - s e részvéten át egy gazdag, sokrétű világ átélését, melynek méretei túlmennek az anyagiasság és a hétköznap körén s ahol nincsen gát az egyes valóságfajták között. Egyformán, egyszerre él itt minden: a reális dolgok és az is, ami kézzel nem fogható: pillanatnyi, múló, egyszeri tünemények, fény, hang, köd, felhő, az emberi lélek finom, foszlékony rebbenései; konkrét alakot öltenek népek, nemzetek, embercsoportok, de eleven valóságként hat a gondolat, az erkölcsi eszme, az emberi vágy és szenvedély is. A költő lelke ott van, lekötve a világ bámulatos tömkelegében. Részvéte néha már az áhítatos csodálat mozdulatlan passzivitásáig szelídül s moccanás nélkül tükrözi a világot, máskor meg szomjasan vándorol egyik valóságrétegből a másikba; alkotó intenciója otthagyja eredeti síkját, megoszlik, gazdagodik s a kiindulás élményéhez más valóságfajták hangját vegyíti. Különös költészet ez, melyben a szubjektivitás és objektivitás közti különbség még nem ismeretes, mert minden szubjektív és objektív benne egyszerre. A költő lelke annyira felolvad a valóság élményében, hogy szinte elveszti saját szubsztanciáját; nincs tehát egyetlen modern értelemben vett személyes hangja sem - és mégis oly könnyen érezhetjük minden sorát szubjektívnek, mert a legreálisabbnak látszó mozzanat mögött is ott van a költő polifon valóságélménye a maga teljes egyéni hullámzásával.

Mindannak, amit itt elmondtunk, nem könnyen találjuk irodalmunkban mását. Az élők közül Babits Mihály az, akit a világélmény szempontjából Vörösmarty mellé állíthatunk. Az ő lírájában is valami mágikus látomás módjára fonódnak össze valóság- és létezésformák, és egymást színezi át gondolat, tárgyias szemlélet, esztétikai stilizáltság és humanitás-eszme. Csakhogy Babitsnál más a lélek, amely ezt a polifóniát hordozza; amennyi rokonság, ugyanannyi különbség is van közte és Vörösmarty közt. Gyökerestül más azonban Vörösmarty alaphangulata, mint Berzsenyi, Madách vagy Ady élménye a világról. Ők, a maguk módján, a maguk énjével törődnek mind, s a világgal szemben, amelyet Vörösmarty oly gazdag bőséggel fog fel, bizalmatlanok és kritikusok. Bizonyos fokig mindhárman üresek, irrealistának érzik a világot. Berzsenyi számára minden «agyváz», «bájszín», «ragyogó dagály» a maga intim életkörén túl. Madách szerint a történelem, a világ mindig azonos, legfeljebb csak hanyatlik, távolodik az ősi tökéletességtől; ez az élmény megfosztja realitásától a jelent. Tetőpontra jut ez az életérzés Adynál; számára valóban «minden csak jelenés»; az ő világának áttetszően üres, irreális voltát jelzi a szimbolikus élményforma kizárólagos uralma. Ők hárman valami mélyebb valóságot éreznek a világ mögött, Vörösmarty számára pedig az emberi lét világa az egyetlen átélt valóság. Az ő alaphangulata nem a heideggeri rettegés (Angst), amely mögött a semmi kísért, inkább az aristotelesi csodálkozás vagy a scheleri részvét (Teilnahme), amely a valóság plasztikus képeit ragadja meg. Elemi erejű elfogódottság ez benne, ahogy Horváth mondja - s ez az elfogódottság az élők, létezők egyetemének szól. Nem a maga exisztenciáját féltő lélek áll itt szemben a már eleve üresnek, léttelennek érzett világgal; ahova Vörösmarty néz, ott inkább megsűrűsödik, növekvő gazdagságában tárul ki a világ. - Nem lehet tehát letagadni a mély különbséget Vörösmarty és említett három romantikus rokona közt. Észrevehetjük pl., hogy valamennyi romantikusnál megvan bizonyos fokig a valóság polifon felfogása. Berzsenyi is több rétegét éli át a világnak (intimszféra, közélet, kozmosz). De ha nála mindez nem volna is csak háttér a maga énje körül, akkor is: hol van Berzsenyi a Vörösmarty gazdagságától! Nála - egocentrizmusa miatt - éppen ez hiányzik, ami Vörösmartynál a lényeg: a léleknek a valóságba merülő szomja, amely egyszerre, valami bódító tömkelegben éli át a lét valamennyi fokozatát. Ha négyüket ebből a szempontból összehasonlítjuk, ne felejtsük el, hogy a másik háromnál egész nagy rétegek hiányzanak: Madáchnál a realitás és a konkrét szemlélet, Adynál a gondolat, a moralitás és az esztétikum, - Berzsenyinek pedig korlátozott a képkészlete és sablonos a fogalmi kincse.